Emlékező zenehallgatás

Rendhagyó recenzió a Warner Classics insp!ration-sorozatának Harnoncourt-albumáról

Feltehetően az utolsó olyan korong (de legalábbis az utolsók egyike), amelyet még láthatott-hallhatott Nikolaus Harnoncourt – e tény ismeretében felértékelődik az alig több mint egyórányi válogatás a dirigens hangfelvételeken rögzített életművének gazdag kínálatából.

Nikolaus Harnoncourt (1929. december 6. – 2016. március 5.) kétségkívül azok közé a legnagyobbak közé tartozik, akiknek a munkássága nélkül számottevően más irányt vett volna a 20-21. századi előadóművészet-történet.

Hozzánk először lemezfelvételei jutottak el, az osztrák határ közelében élő szerencsések bécsi televízió műsorokban láthatták-hallhatták, de hamarosan a média is felismerte az újdonságon-érdekességen túlmutató jelentőségét, s mind nagyobb számban került a Magyar Rádió felvételtárába – s ezzel párhuzamosan a Bartók Rádió adásaiba – Harnoncourt-vezényelte felvétel.

A kezdetben távolról, majd mind közelebbről figyelt régizenei mozgalom, amelybe már a ’70-es években magyar előadóművészek is bekapcsolódtak (idehaza alapított együttesekkel vagy külföldi együttesek tagjaként), aligha tudott volna eredményesen tért hódítani a hangversenyélmények nélkül. Harnoncourt együttesének, az 1953-ban alapított Concentus Musicus Wiennek első budapesti fellépése olyan kulturális esemény volt, amelynek hatása nem ért véget a Zeneakadémia ruhatáránál. Készültünk rá nagy várakozással és utána hosszú ideig volt beszéd-(netán vita)téma. Kivette részét a régizenélés megalapozó jelentőségű muzsikusának ismertetéséből a Zeneműkiadó is, Harnoncourt (különböző fórumok számára készített) írásaiból összeállított kötet megjelentetésével (A beszédszerű zene), amelyet az évtizedek folyamán több kiadvány követett.

Voltak (és vannak) követői és utánzói (e kettő korántsem ugyanaz; az első csoportba tartozók végiggondolásainak társául is szegődnek, az utóbbiak a külsőségekkel megelégedve vállalnak tudatos közösséget művészetével). Kisebb-nagyobb fáziskésésekkel, sok jelentős muzsikus járta be az általa kitaposott ösvényeket, avagy talált magának hasonló utakat – de a munkásságát és művészetét (nála – is – e kettő elválaszthatatlan egymástól!) nagy vonalakban a nem-szakmai közönség is követni tudta, fokozatosan megtanulva, hogy nem elég régi hangszereket (vagy azok kópiáit) kézbe venni, hanem „visszamenőleges” játéktechnikájukat is el kell sajátítani, s nem igazán célravezető a (későbbi korok közreadói által) instrukciókkal ellátott kiadványok használata. Korhű kottaolvasásra sarkallt, de közben nem szakadt el saját korától – nem akart a komolyzene-könnyűzene szakadékhoz hasonlót kialakítani a történeti zenék játékosai (és hallgatói) tudatában, nem akarta a „vagy-vagy” kenyértörésére vinni az ízlésviták résztvevőit.

Harnoncourt a saját együttesével fokozatosan mind nagyobb területét hódította meg a régizenének, tiszteletreméltó önmérséklettel sokáig megtartóztatva magát és muzsikusait a legnagyobbak zenéjéből való felvételkészítéstől – így aztán ami rögzítésre került, jó esetben időtálló hallgatnivaló, de mindenképp értékes kordokumentum, állomása a történeti zenék – reményeink szerint – hitelességre törekvő megszólaltatása iránti igénynek, érdeklődésnek.

A 20. századi előadóművészet-történet további jelentős fejezete, amikor a dirigens Harnoncourt vendégként áll más együttesek karmesteri dobogóján, tehát korhű hangszereken más hangzási ideálok bűvöletében játszó és modern hangszeres zenekarokat irányít. Erre is volt példa, évtizedeken keresztül… Ráadásul, korántsem csupán barokk műveket, sőt!

Aztán a 86. születésnap előtt egy levél, amelynek facsimiléje nem okozott örömet a Musikverein közönségének – ebben elbúcsúzott a hallgatóságtól, egészségi állapotára valóhivatkozással végleges búcsút véve immár a hangversenypódiumtól is. Majd a hír: családja körében elhunyt a Mester. Pótolhatatlan veszteség, s a hiányérzet fájdalmát csak az enyhíti, hogy felvételei jóvoltából továbbra is velünk marad. Az általa irányított hangok nem tűnnek el…

Az „Insp!ration” sorozat a legszélesebb körű nyilvánosságot célozza meg, figyelembe véve a felnövekvő új generációk potenciális közönségét. A Harnoncourt-portré 9 műsorszámot tartalmaz, többségükben részleteket terjedelmes kompozíciókból. Sajátos keresztmetszet tehát, s külön érdekessége, hogy az egész művek ismerői számára ily módon is végighallgatható programot kínál. Beethoven Coriolan-nyitányát követően Dvořák Újvilág-szimfóniájából idéz, majd Bruckner és Brahms III. szimfóniájának 3. tétele következik. Közjátékként Dvořák egy Szláv táncát halljuk (Op. 46, no. 5), aztán Haydn, Beethoven és Schubert egy-egy szimfóniatétele után az osztrák posztromantikus Franz Schmidt kantátájának zárótételével, a Hallelujah!-val csendül ki a program (Das Buch mit sieben Siegeln).

Hallunk gyors és lassú zenéket, mindegyik tétel önmagában is megáll, kiragadva a ciklusból (a kórus sajátos szöveghangsúlyozását az egész mű ismeretében lehetne értelmezni). Talán a még élő gyász érzete is hozzájárul, hogy másként, figyelmesebben hallgatjuk… talán ezért tűnik közös vonásuknak, hogy mindegyik interpretációban érzünk valamiféle „tartást”, valamiféle vázat, ami származhat a tudatos formakoncepció érvényesítéséből, vagy épp a struktúra „elevenségéből”, ami abból adódik, hogy a hangszerelés más felvételeken észrevétlen sajátosságai jelentenek élményt. Érdekes megfigyelni a stabil tempók keretein belül az előadói szabadság apró, üdítően boldogító rezdüléseit, és azt, hogy a világos tagolások teszik oly mód „emberszabásúvá” a tételeket, hogy a hallgató magától értetődő természetesen tud együtt lélegezni a zenével, ily módon közvetlenül integrálja élményvilágába a hallottakat.

A kísérőszöveg tényszerű információja további szellemi felkiáltójel: ezen a korongot Harnoncourt irányításával az Európai Kamarazenekar, az amszterdami Royal Concertgebouw Orchestra, a Berlini Filharmonikusok és a Bécsi Filharmonikusok játszanak (Schmidt zenéjének énekes közreműködője a Singverein). Vajon hány „vájtfülű” tudná beazonosítani az együtteseket, vagy akár csak csoportosítani az azonos zenekar által előadott műsorszámokat? A különbségek a magas nívó sávjában elenyészőek. Hasonló az a fogékonyság is, amellyel valamennyi rangos zenekar megvalósítja a dirigens szándékát. Amely minden esetben a zene stílusos megszólaltatására irányul.

(Warner Classics - 825646175123)

Fittler Katalin