Relaxing
Classics
A His
Master’s Voice emblémájának kutyája „boldogan” ismerte fel gazdája hangját a
gramofon tölcsérén keresztül – a Parlophone Recordsé is kedveli a komolyzenét.
A kiadványsorozat legújabb, kétkorongos albuma a „Relaxing Classics” címet
kapta.
Ez a cím
azonban kissé megtévesztő – elsősorban azoknak a kezdő
angol-tanulóknak, akik készségesen „kiszótáraznák” (középszótárból arra az
eredményre jutnának, hogy „bágyasztó” zenét hallhatnak, netán „hashajtót” – s
nagyszótárban is a feltüntetett sok jelentés értelmébe kellene szegődniük,
hogy rátaláljanak egy olyanra, amely feltehetően a műsor összeállítók
célját tükrözi). De „csípi a szemét” azoknak is, akik képesek megélni
intellektuális élményeket, akik találnak „figyelnivalót” ismertben és számukra
még ismeretlenben egyaránt.
Pernye
András jut eszembe, aki elmondta, hogy nem tud zenés helyen vacsorázni. Ha
rossz a zene, zavarja a kulináris élvezetekben – ha pedig jó, akkor hogyan is
ehetne zenehallgatás közben…
De
áldozzuk fel a „valamit valamiért” szemléletmód oltárán a komolyzene megannyi
remekét, s lássuk, mire kellene relaxálnunk!
Utólag
egyetlen választási szempontot lehet nagy biztonsággal meghatározni: lassú (alap)tempójú legyen, minél
kevesebb (erőteljes) kontraszttal, s lehetőleg szűk dinamikai
keretek között. Ehhez képest egészen változatos programot sikerült
összeállítani!
A
válogatás szempontjához társult kétségkívül az is, hogy a rendelkezésre álló
felvétel-készlet iránt felkeltsék a figyelmet, tehát az előadás
„minőségi” legyen (sejttetve, hogy eredeti környezete hasonló színvonalat
képvisel – s ebben vélhetőleg nem is csalatkoznánk).
Arra nem
gondoltak, hogy esetleg a stiláris rokonság hasonlóképp „bágyasztó” lehet –
meredek szökellésekkel váltanak stílust két viszonylag rövid track között.
Persze az is meggondolkodtató lehet(ne), hogy vajon a rövid időtartam
alkalmas-e a relaxálásra, vagy a viszonylag sűrű váltások az eredeti
szándék ellen dolgoznak…
Beethoven
„Holdfény”-szonátájának nyitótétele ideális kezdetnek bizonyulhat (habár van
olyan elszánt zenerajongó, aki képes végig figyelemmel kísérni…), aztán
másfajta „nyugalom” jelentkezik, az Akváriumé (Saint-Saëns: Az állatok
farsangjából) – itt viszont az interpretáció hangszín-varázsa tartja ébren a
figyelmet, 2 perc 24 másodpercig. Barber Adagiójába kétségkívül
belefeledkezhetünk, s Debussy Clair de lune-je nyugalmat áraszt. A Spiegel im
Spiegel, Arvo Pärt hegedű-zongoradarabja viszont arra készteti a
vájtfülűeket, hogy érdemben kövessék a hallgatnivalót – utána viszont
Albinoni Adagiója (Giazotto átiratában, Jean-François Paillard zenekarának
tolmácsolásában) kifejezetten türelmetlenséget vált ki a hallgatóból. De aki
végighallgatta, jutalomban részesül: Rahmanyinov Vocalise viszont felvillanyozó
élmény! Natalie Dessay hangja szívbemarkolóan gyönyörű, tolmácsolásában a
dallam szavakba nem önthető tartalommal telik meg, amit teljes átéléssel
követünk – a kíséretről a Berlini Szimfonikusok gondoskodtak, Michael
Schřnwandt vezényletével. Az ilyen hallgatnivaló önmagában pótol minden
olyasmit, amit a relaxálástól várna valaki; e szépség kiragad a mindennapok
ügyes-bajos dolgaiból, szemléltetve a zene varázshatalmát. Itt talán érdemes
megnyomni a „Pause” gombot a készüléken, hogy kiélvezzük a zene-keltette
boldogság-érzést.
Öngól-értékű
Satie 1. Gymnopédiájának és Chopin Berceuse-ének közvetlen egymás utáni szerepeltetése
– mindkettő „másként” hatásos, s amennyiben a műsorrend kioltaná is a
hatást, a hatástalanság aligha kedvez a relaxálásnak. Mozart
Klarinétversenyének lassúja megint csak figyelemreméltó muzsika,
figyelemreméltó előadásban (Sabine Meyer, Berlini Filharmonikusok, Claudio
Abbado) – s nem kevésbé az a folytatás sem, ám az, hogy Schubert
zongoratriójának lassútételéből csupán részletet hallhatunk, sokkolóan hat
a relaxálni vágyó (?) muzsikusra (ráadásul úgy, hogy szinte beletorkoll Bach
f-moll zongoraversenyének lassútételébe). Bachra Händel – csembaló szvit
zenekari verziójából egy Sarabande-tétel: már-már a cukrozott méz illúzióját
kelti. Mindehhez Schubert A-dúr szonátájának (D. 959) lassúja,
műsorzárásként.
Muzsikus
számára aligha jelentheti ez a hallgatnivaló a relaxálásnak a megkönnyítését!
A
második korong műsorában kevesebb közismert művet/tételt tartalmaz
(tehát, több „felfedeznivaló” hallgatnivalót a szakmabelinek), de talán még
több megkérdőjeleznivalót a sorrendet és a kiválasztott interpretációkat
illetően. Johann Pachelbel Canon & Gigue-jéből s kánon (Paillard
átiratában) Jean-François Paillard zenekara tolmácsolásában aligha
indokolhatóan szerepel ebben az összeállításban – ráadásul Vivaldi C-dúr
mandolinversenyének lassútétele követi, gyönyörködtető előadásban
(Giovanni Scaramuzzino, Europa Galante, Fabio Biondi). Satie zongoramuzsikájára
ezúttal Anne Queffélec jóvoltából kell felfigyelnünk (Gnossienne No. 5) – a
folyamatos továbbhallgatáskor nehéz azonnal áthangolódni Liszt egyik Desz-dúr Consonation-jára!
Ráadásul a folytatásban Mozart jön (A-dúr zongoraverseny Adagiója), aztán
Rodrigo, Schumann és Verdi (sokakat kárpótolhat viszont eme vegyes kínálatért a
Verdi Otellójabeli Ave Maria, Maria Callassal.
Végeredményben,
ha eltekintünk a relaxálás tényleges jelentésétől, tartalmától, nincs sok
panaszra okunk e zenei zsákbamacska miatt: a két és félórányi muzsika
egyszersmind jó anyagot szolgáltat kvíz-játékhoz is, hiszen az eredeti
kontextusból kiragadott részletek felismerése nemritkán szakmabeliek számára is
komoly próbatétel. Igaz, ilyenkor csak a sikeres felismerések után következik
rövid-elégedett „relax”!
(Warner
Classics)
Fittler Katalin