Weiner Maraton

A cím így, első látásra, megtévesztő lehet. Zenekedvelők sokasága méltán gondolhatna a Müpa (a Budapesti Fesztiválzenekarral közösen életre hívott) rendkívüli népszerűségnek örvendő egész napos koncertsorozatára, amely – az idei rendezvényt leszámítva, amikoris Mendelssohn és Schumann művei kerültek műsorra – egy-egy zeneszerző életműve került reflektorfénybe.

Nem, ezúttal nem erről van szó! A Weiner Leó Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola (IV.) jubileumi koncertsorozata kapta ezt a címet. Már minthogy a BMC Hírlevelében, amelyben a gazdag program végén bukkanhatott rá az érdeklődő – egyébként aligha szerezhetett volna róla tudomást „kültag”. Mert az érdekeltek széles rétege számára ismert volt a program, a regisztrációhoz kötött ingyenes program szép házat vonzott.

A rendezvénysorozatot követően, csak dicsérni lehet a szervezők előrelátását. Telitalálat volt a helyszín-választás; nem az iskola falai között, ahol mégiscsak „otthonosak” a növendékek, hanem koncertteremben (pódium-gyakorlatnak remek, abban egyébként is nagyon elmaradott a hazai zeneoktatás, valamennyi szinten). Nem túl nagy teremben, ahol esetleg épp a tátongó sorok vonják magukra a szereplő figyelmét, hanem a teltház érzetét keltő közegben játszhattak. És itt lehetőség volt arra, s örvendetes módon, éltek is vele a fiatal muzsikusok, hogy fellépésük előtt illetve azt követően maguk is csatlakozzanak a hallgatósághoz. (Olyan szempontból is ideális volt a helyszín, hogy a BMC koncerttermét szinte észrevétlenül lehet, akár zene közben is, elhagyni.) S itt említeném meg, mielőtt a lényegre, a zenei produkciókra térnék, az egyetlen, ám korántsem elhanyagolható zavaró tényezőt (amelynek orvoslása korántsem lesz egyszerű). Napjainkban megkülönböztetett figyelem jut (szinte valamennyi rangos zenekarunk éves koncertprogramjában) a családi koncerteknek, s általában, a valamennyi korosztály megcélzásának. Ez nemes gondolat, utolérhetetlen megvalósítója a Zuglói Zeneház – annyi, a zene által elvarázsolt apróságot sehol máshol nem látni! Igenám, de túl azon, hogy csupán a gyakorlatban lehet megtanítani (elsajátíttatni) a hangversenytermi „viselkedést”, tehát óhatatlan, hogy mindig vannak zavaró gyerek-mozzanatok, itt sokkal komolyabb problémával találkoztam (ilyennel sehol máshol, pedig viszonylag rendszeresen járok gyermek- és ifjúsági programokra). A szülők (felnőtt kísérők) külön-programról gondoskodtak a kicsiknek, tehát nemcsak hogy nem irányították a szép muzsikára a gyerekek figyelmét, hanem maguk sem figyeltek a zenére. Két kirívó példa: fiatal anyuka magasra ülteti a kicsit (a fal kiképezését keskeny ülőkének használva), játékával. Majd odaadja neki a műsort (papír, jól zörög, lehet gyűrni, hajtogatni), közben a játék leesik. Anyuka felveszi, aztán folytatódik a műsor, papírzörgés, játék leesése-felvétele. Aztán már az lesz a játék, hogy a kicsi ledobja a játékot, hogy anyuka mindegyre felvegye. Ez tényleg vicces, lehet sikongatva tetszést nyilvánítani. Csak nem épp a zeneiskolások számára ünnepinek hirdetett szereplési lehetőség idején. A másik: anyuka okos telefont ad a picinek, aki játszik vele/rajta, (marad a gyerek, ha játszik), majd amikor anyuka megunja a fény-effektusokat, amelyek talán bántják a szemét, s el akarja venni a készüléket, az apróság jogosan háborodik fel. Felüvölt, s utána már kár bevetni a sajnálkozó mosolyt – nem azért rajongott, mert kicsi, hanem azért, mert felnőtt-környezetéhez hasonlóan a neki-teremtett világgal volt elfoglalva. Így kár hangversenyre hozni gyerekeket, hiszen nekik legfeljebb „annyi jön le”, hogy itt (viszonylag) sötét van. Fel sem tűnik a távoli színpad, amely értékes-szép élményeket kínálna. A szomorú az egészben csak az, hogy nem utcáról betévedt, alkalmi zenehallgatók, hanem muzsikus-közeli felnőttek hoztak létre (a maguk számára természetesnek tűnően) ilyen kellemetlen szituációkat.

De térjünk a lényegre! Az ünnepi hangversenysorozat kerekszámú évfordulóra emlékeztetett: az 1990/91-es tanévvel indult el a zeneiskolában a szakközépiskolai oktatás. Az igazgatónő, Mészáros Lászlóné megemlékezett elődjéről, Bauer Istvánnéról, aki megálmodta ezt és sokat tett a megvalósításáért (ő sajnos már nem hallhatta az április 3-i jubileumi hangversenyeket), rámutatott, hogy a remekül működő zeneiskola volt eme álom alapja – s a nap folyamán a három hangversenyen az álmok megvalósulásából kaptunk „pillanatképeket”.

A délelőtti hangverseny a zeneiskolások kamarazenei produkcióinak adott helyet, néhány szóló-produkcióval, délután a szakközépiskolásoké volt a pódium, este pedig valódi „művészkoncert”-re került sor, az időközben jelentős hírnévre szert tett egykori Weineresek fellépésével. Hadd jegyezzem meg, Weinertől egyetlen hangot sem hallhattunk, a magyar (történeti) zeneirodalmat egy Liszt-mű, s Bartók-átdolgozások mellett Hidas Frigyes versenyművei képviselték. A pedagógiai irodalomból ismert Szelényi István négykezes zongoradarabja, Zempléni László hangulatos ütős-kompozíciója (ÚT 24-75), s az ütősöknek is hasznos játszanivaló, a megannyi hangszeriskola által népszerűsített Láttál-e már valaha kezdetű népdal (Bolgár István: Majoranna). A fúvószenei repertoár kiválósága Farkas Antal darabja: Variációk a Bassisten polkára, s felcsendült még Horváth Márton Levente és Vajda Zoltán egy-egy kórustétele is. Aktualitásokban nem volt hiány: az iskola egykori növendékének, Barbinek Gábornak harsonaegyüttesre szánt Fantáziájával kezdődött az esti program (a szerző is részt vett az előadásban), Havasi Balázs (a gordonkás Pejtsik Péter közreműködésével) saját szerzeményeit játszotta, Kállay Gábor növendékei pedig tanáruk kamaradarabját szólaltatták meg (Kis utazás).

A nyitókoncert megilletődötten indult a kánonéneklési verseny résztvevőivel – a Lenn a mély völgy ölén… megszólaltatásában több tanár felkészítő munkája rejlik. Hogy hova jutnak az énekes és hangszeres növendékek, azt a szakiskolások koncertjén mérhettük fel (Főnix Kamarakórus Prinyi Csabáné Győrfi Katalin irányításával, valamint a Weiner Vegyeskar, Balassa Ildikó vezényletével). A szakiskolások műsorának egyik gyöngyszeme volt a Rauch-mű, A négy patkány, amelyet Simon Márton, Papp Viktor és Ress Tamás énekelt (kifogástalan szövegmondással, hangulatosan).

Általában kiérlelt produkciók kerültek műsorra, a zeneiskolások között is hallhattunk néhány olyan tehetséget, akik már többek, mint „ígéret” (például Legány Barnabás), máskor inkább a gondos tanári munka érződött. Külön gyönyörűséget okozott Kasza Roland ütős-növendékeinek valamennyi produkciója: a ritmushangszereket sem csupán effektusokként kezelik, hanem idejekorán kiismerik az egyes hangszerekben rejlő sajátos lehetőségeket. A marimbások (Rácz Kristóf Bence és Jónás Ámos) differenciált dinamikával szólaltattak meg egy Bach-prelúdiumot. De ugyanezt a dinamikailag (nemcsak kontrollált, de tudatosan) irányított játékot figyelhettük meg a fiatalabb marimba-duónál is (Németh Kristóf, Béndek Simon) – talán csak arra kell még törekedniük, hogy úgy osszák be a hangerő-skálát, hogy a leghalkabb hang is biztosan hallható legyen…

A délutáni hangverseny műsor-összeállítása egyúttal „erőviszonyokat” is sejttetett; megannyi remek rézfúvóst hallhattunk szólistaként, akik később a Weiner Fúvós Kamarazenekarban is játszottak (elkerekedett szemmel néztem a pódiumot megtöltő játékosok seregét: ez „kamara”? Mekkora lehet akkor egy tényleges fúvószenekar, a zenekarvezető, címzetes igazgató Sztán István elképzelése szerint?!!!). Nagyon tetszett Farkas Dániel tolmácsolásában Ravel zongoraműve, a Jeux d’eau (érdemes lett volna magyar címmel konferálni, hadd tanulják-jegyezzék meg minél többen, hogy a korrekt cím: Szökőkút), és Jónás Dániel dinamikailag is érzékeny, plasztikusan formáló klarinétjátéka (Cahuzac: Variációk, Kovács Kálmán kíséretével).

Az esti produkció méltán kiérdemelte a „Művészkoncert” címet. Remélhetőleg nemcsak megörökítésre került, hanem széles(ebb) körben hozzáférhetően publikálásra is kerül legalább egy korongnyi részlete. Külön érdekességnek számít, hogy mester és tanítványa együttes fellépésére is sor került, mindketten ebből az iskolából indultak: Boldoczki Gábor és Pálfalvi Tamás Vivaldi két trombitás versenyművéből játszott egy tételt, valamint Bellini Norma című operájának anyagából komponált „Ária és variációk”-at, mindkettőt Szabó Terézia zongorakíséretével, megérdemelt vastapssal jutalmazva. A művész-műsor, érthető módon, kaleidoszkóp-jellegű lett; a legnagyobb kontrasztot Fernando Sor gitárdarabja (Grand Solo, Seres Borbála előadásában) és Havas Balázs kompozíciója között észleltük; a dinamikai kontraszt viszont üdítően hatott a lassan már hetedik órányi zenét hallgatók számára. Mind a szakiskolások, mind a művészek hangversenyének fináléjában a Weiner Fúvós Kamarazenekar működött közre. S ha általánosan is elmondható, hogy valamennyi fellépő produkciójában érezhető volt a hangszerjátéknak a szó nemes értelmében vett játék-értelme, ez fokozottan igaz a fúvószenekarra: bármi szerepelt műsorukon, érezhető játék-örömmel szólaltatták meg. Aligha kell kommentár a zenekari műhelymunka légkörét illetően…

A Weiner-maraton egésznapos élmény volt sokak, sokunk számára. De érdemes lenne elgondolkozni azon, hogyan lehetne pedagógus-kollégák (esetleg más zeneiskolák érdeklődő növendékei) számára hasznosíthatóvá tenni az ilyen hangversenyeket. Mert bármiféle szakmai továbbképzésnél többet lehet tanulni ilyenkor, a darabok kiválasztásától, a növendékek felkészítésén át, a tehetségek szabad kibontakoztatását illetően. Éspedig kizárólag jelenléttel, az élő előadások figyelmes hallgatásával.

Fittler Katalin