UNGÁR ISTVÁN

Csak egy hang

Verdi: Otello-monológ

Angol nyelvtanár ismerősöm – nagy Shakespeare rajongó – az Othelloval nem tudott megbarátkozni. Mint mondta: képtelen elfogadni a hitvese szavát meg sem halló, a tébolyult féltékenységgel megfertőzött, az elvakult, vad bosszúvágy megmételyezett hálójában irdatlanul tomboló mór érzéseit. Valósággal bosszantja Desdemona már-már ostoba naivsága, értetlensége Cassio nevének folytonos felemlegetésével, de legfőképp az zavarja, hogy alig tesz kísérletet ártatlanságának bizonyítására. Halála csúf és méltatlan kettejük korábban előre vetített, odaadó, tiszta szerelméhez.

Én nem így látom, de engem tagadhatatlanul befolyásol a XIX. századi Arrigo Boito varázslatos olasz szövegkönyve és Giuseppe Verdi kései operacsodája, az Otello. Ott Velence hősének imádott ifjú felesége oldalán a szerelme nemcsak kikezdhetetlennek látszik, de az is. Nemkülönben Desdemonáé. Túlmutat a szörnnyé torzult Jago sátáni, mocskos mesterkedésein: Cassio szégyenteljes leitatásán, az Álom-elbeszélésen, a félelmetes Bosszú-kettősön, a nászkendő gúnyos, ocsmány, kárörvendő lebegtetésén, az eszméletét vesztett, őrületbe taszított Otello felett magát önelégült győztesként ünneplő kacagáson. Az I. felvonás végén megszületett fényes E-dúr átszellemült, boldog csókmotívumán nem fog a legsötétebb ármány sem, mert abban a magasságban a legagyafúrtabb alávalóság is tehetetlen. Verdi operájának e helyről átemelt lírai befejezéséhez nem ér fel Jago bűnben fogant, iszonyatos és elrettentő hitvallása: a Credo.

A szerelmet szomjazó csókmotívum visszatérése megsemmisíti a zászlós még oly aljas fondorlatait is. A féltékenységtől eszét vesztett ciprusi kormányzó pokoljárásának árnyékában elnémulnak a kérdések. Verdi zenéje Otello monológjában nem tűr meg semmi mást, csak együtt érző, feltétlen tiszteletet, akárcsak a magából kivetkőzött Rigoletto önkívületből robbanó c-moll kifakadása, amelytől még a rangban felette álló udvaroncok is megszeppennek. Az emberi szenvedésekbe Verdinél mélyebbre talán még senki nem látott. Olyannyira megsebzett férfi gyötrelmes vívódása ez az asz-moll homályába süllyesztett vallomás, fohász, ima, amelynek megértéséhez racionális magyarázat nem adható. Verdi legendás bel cantójának nyoma sincs. Hogyan is lenne?! Itt nem lehet szépen énekelni, mert megakad a dallam, megreked a hang.

A III. felvonás során, miután dührohamában a rémült Desdemonát elkergette a közeléből, Otello magára marad, védtelenül egyedül, amikor egyszólamú kromatikus dallamlépcsőkön hozzáereszkedik, hozzásimul a vonóskar. A felső szólamok simogató, némileg vigasztaló, csendes tizenhatod-triolái körülfonják a fojtogató, recitatívó-szerű sírva-éneklést. Az operairodalom egyik legmegrázóbb jelenete ez a tenor szerepre épített monológ. El-elcsukló könnyes éneke egybeolvad a zenekarral, amely ezen az érzelmi mélyponton Otello elesettségét a kilátástalanság monotonságának útvesztőjébe juttatja. Kegyetlenül kitervelt csapda áldozata ő, sorsa immár megállíthatatlanul rohan a végzete felé. A tizenhatod-triolák később más- és máshonnan finom szelídséggel megrajzolt könyörgései beleszaladnak egy-egy alsóbb pontozott negyed ritmusértékű hangba, oly fájdalommal, hogy az szinte már elviselhetetlen, de igazi cél mindvégig az alaphangnemet kijelölő asz hang, ott lelnek otthonra a zaklatott, szívszorító frázistöredékek. Eközben mintha mind mélyebbre és mélyebbre süllyednénk, pedig lassan már nincs hova. A kromatikus fokokon harmadszor megismételt szorongó lefelé lépdelés az asz hang irányába tart, amely biztonságot ígért. Azonban nem oda érkeznek a triolák. Valami minden korábbinál keserűbb, fájdalmasabb panaszként fél hanggal eltér a várva várt alaphangtól, s idegenként lopódzik be a pontozott negyednyi reményvesztett – a lemondás már nem orvosolható –, magányosan felsóhajtó, új hangja. Ezt a hangot – ahogyan az egész monológot – megindító melegséggel fűti át a 80 éves Verdi szeretete. Első hallásra az asz hang felkúszik az a-ra, második hallásra elbizonytalanodhatunk, hogy cserben hagy a fülünk, mert igaz, hogy hallhatóan fél hanggal feljebb léptünk az asz-hoz képest, de valami legbelül azt súgja, lejjebb csúsztunk, mint eddig bármikor. Kiesett kezemből a kotta, amikor szembesültem azzal, hogy nemcsak megérzés volt: a tizenhatod-triolák nem a-ra érkeznek, hanem bebé-re, a dallam nem felfelé ível, hanem lelkiekben lehullik a 7 bés asz-moll alá. Otello gyötrelmének talán ez a legkeserűbb segélykiáltása. Elsősorban a vonós hangszereknek kell ráérezniük a bebé-re, amikor vonójuk alól kisírják azt. Csak egy hang, benne egy ember egész nyomorúságával. Jajszó, amelyre nincs gyógyír, mert önmaga pusztítja el önmagát. Ugyanakkor a súlya megszégyenít minden kétkedést.

Otello monológjának a szövege is torokszorító: „Vesd uram reám sújtó kezed, / Küldj reám szégyent, keserves nyomort! / Vedd vissza tőlem a győzelmes nevet, / Legyen a sorsom kínlódás, robot! / Eltűröm némán a romlást, a bajt, / A kereszt nagy súlyát, a kínok útját, / S nem hallasz tőlem, se zokszót, se jajt! / Ezt, csak ezt ne hagyd!...” (Blum Tamás fordítása) Boito megrendítő szavai és Verdi elmélyült muzsikája talál csodálatosan egymásra Shakespeare színművének ihletésében.

A Jago bosszúhadjáratának eredményeként összeomlott Otello szakadékából nincs kiút. A triolák továbbra is vele maradnak, valamelyest oldják a monológ korábbi feszültségét. Az Otellóban két imádság van. Desdemona IV. felvonásbeli, a Fűzfadalt követő Ave Mariája éteri, nem evilági szoprán áriáját csak vonóskar kíséri. Ő túl van már minden földi félelmen, imája voltaképp nem is része a cselekménynek. A Jago által támasztott alvilág bugyraiban vergődő Otello monológja az ő kálváriájának lényege, hittétel arról, hogy Desdemona hűsége nélkül számára minden elveszett. A két imát összeköti, hogy míg a mór kétségbeesett tusája asz-mollban szól, az Ave Maria hangneme az azt feloldó Asz-dúr. Otello a gyötrelem poklából vall szerelmet. Ha ezt Desdemona hallhatná! Csak egy hang az imából, amely meg kell érintse az égieket is s nem maradhatnak részvétlenek. Az ünnepelt, dicső hadvezér a sátán markában van, és nincs menekülőút. Verdi főhőse lényegében ugyanazon a drámán megy keresztül, mint Shakespeare-é, csak a zene – főleg egy olyan óriásé, mint Giuseppe Verdi – megkockáztatom, mélyebbre ás és magasabbra emel.

Verdi Otello-monológja átlép Jago méregkeverésén, s bizonyítva annak törpeségét a záró képben a szerelem diadalával, glóriájával száll a sírba. Otello egy ideig az ördög játékszere, de az egymáshoz tartozás haláluk árán is dacol minden démoni akarattal. A csókmotívum egybeolvasztja azt, amit a gyalázat szét próbált választani. A megátalkodottság ’rossz földi istenének’ hatalma sem korlátlan. Az Otello a tragédia, és az érinthetetlen szépség költészete. Elborzaszt a gátlástalan gyűlölet, megrémít a rombolása, ugyanakkor bátorít, hogy az utolsó szó nem lehet az övé. Létezik valahol egy örökké való igazság, ahova nem léphet soha, s amelynek létezéséről sejtelme sincs. Desdemona és Otello frigye az égben köttetett, és ott is talál majd háborítatlan békére.

Amikor a Verdi-opera végén összehúzódik a függöny, azt a bódítóan boldog csillagragyogású éjszakát idézi fel, amely világra segítette Verdi egyik legbensőségesebb dallamát, a cisz hangról induló csókmotívumot. Csak az az egy őszintén zokogó bebé, amely később eljuttat a mennyei birodalom kapujáig, és be is lép rajta. Csak egy hang!

Utóirat

A zeneirodalom számtalan alkotásában találhatunk példát arra, hogy ha nem is egy hang, de egy akkord, harmóniai fordulat kedvéért szívesen megállítanánk néhány pillanatra a zenei folyamatot. Mozart A varázsfuvola c. operájában ilyen pl. a Sprecher távozása után a teljesen tanácstalan Tamino a-moll tonika feletti domináns szeptimje a „Nacht” szóra az I. felvonás fináléjában: „O, ew’ge Nacht!” Az ember saját útkeresésének gyönyörű és nyomasztó éjszakája ez az élet kapujában.

Beethoven III. Leonóra nyitányának végén az a toporzékoló roham, amely Szent Péter trónjáig meg sem áll, a fényes C-dúr domináns nónakkordján (g-h-d-f-asz) lihegi ki magából azt a felkorbácsolt, fékevesztett szenvedélyt, ami a világgal dacoló géniusz sajátja.

A 17 esztendős Mendelssohn Szentivánéji álmát keretező, a tündérországot felnyitó és azt bezáró négy akkordjának moll szubdominánsa igazi varázslat. S ez a tündérország az Otello mennybéli E-dúrjával azonos hangnemű. Az E-dúr tündöklő zenéjében találnak végső megoldásra Shakespeare Othellojának tragikus sorsú szerelmesei és a játékosan összegabalyodott mesevilág egymásnak teremtett kedves figurái – ugyancsak Shakespeare – Szentivánéji álom c. vígjátékában.

--

Verdi: Otello - Dio! Mi potevi (Otello monológja) - János Bándi

Verdi: Otello – Otello- monológ. Otello: Bándi János Bándi Jago: Fokanov Anatolij. Vezényel: Lukács Ervin

Verdi: Otello - Dio, mi potevi scagliar (Róbert Ilosfalvy)

Giuseppe Verdi: Otello –Otello-monológ. Otello: Ilosfalvy Róbert, Jago : Melis György (Sung in Hungarian)

Verdi: Otello - Ora è per sempre - Simándy József

Verdi: Otello – Otello-monológ. Otello: József Simándy, Jago: György Melis (Sung in Hungarian)

---

Az írás szerzője a Fazekas Mihály Fővárosi Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium ny. ének-zene tanára, szaktanácsadó, karnagy.