Bácsi Zoltán László

ének-zenetanár, karnagy

(1980-2010)

Az első érzés, ami „Bácsi Zoli” nevének hallatán felidéződik bennem: a szereteté.

Ez az érzés felülmúlja azt a borzalmas másikat, amely néhány másodperc elteltével könyörtelenül ránk tör: a fájdalomét, hogy hiszen már nincsen közöttünk. Csupán 30 kerek év adatott meg neki, és ő ezt a rövid időt fantasztikusan töltötte. Az olvasók előtt fel fog tárulni a sok írás, elemzés, amelyekkel dolgozott, amelyeket létre hozott. S emellett töretlen lelkesedéssel, aktívan muzsikált. Furulyázott, énekelt – mikor mit kellett és szeretett csinálni.

Szeretet és derű. Derű volt a szemében, derű volt a hangjában.

Öröm volt látni is, ahogyan énekelt. Csodálatos színű tenorja és lelkesültsége okán gyakran hívták énekelni. Máig előttem van ez a kép is, ahogyan a kórusokban Zoltán énekelt.

Örömmel mondtam igent kérésére, amikor hozzám fordult: lennék-e a Mátrai képekkel kapcsolatos szakdolgozatának konzulense a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Igent mondtam, mivel nemcsak műelemzést adott, hanem szakdolgozatának fontos része volt a kórusmű tanítása is, annak megismertetése a gyerekekkel. Jó kérdéssorokat dolgozott ki, és nagyon alaposan, lépésről lépésre haladt a tanításban, nagyon kíváncsi volt a gyerekek gondolataira. Szakdolgozatát hihetetlen részletességgel írta meg. Minden rezdülést fontosnak tartott az olvasóval tudatni, megörökíteni. Az írásból is kitűnik, mennyire szeretett tanítani.

Biztos vagyok abban is, hogy a tanítványai is rajongva szerették őt: energiával teli, kedves, vidám, fiatal tanárukat. Aki azt mutatta meg nekik, azt sugározta feléjük, hogy milyen szép a dal, milyen szép az élet.

Egyszer egy ünnepi beszédben azt hallottam, hogy végtére is jó így, hogy nem látjuk Rómeót és Júliát hétköznapi emberként megöregedni. Nem látjuk őket kisszerű problémákkal foglalkozni. Megmaradnak, mintha élnének, örök fiatalnak. Tudom, Zoltán nem irodalmi hős, hanem hús – vér ember volt, halála borzalmas és igazságtalan. Személye pótolhatatlan. Bennem mégis él, tovább lobog.

Hraschek Katalin

BÁCSI ZOLI

A mosolya jut először eszembe, akárhányszor csak Rá gondolok. Olyan derű ült mindig az arcán, olyan nyílt volt a tekintete, és hogyha még kedves mosolyát is hozzáveszem, azonnal megkönnyebbült öröm tölt el még ma is.

Tudom, hogy szakmai értékeit kéne sorolnom (megteszem majd azt is), mégis ezzel kell kezdenem! Meggyőződésem, hogy mindenki olyan muzsikus, amilyen ember, és ezért nem tudjuk Zolit feledni.

Már nem is emlékszem, hogy, és honnan került hozzám, a Ferencvárosi Zeneiskolába, de egyszer csak ott volt, és pillanatok alatt az egyik legjobb növendékemmé vált. Nyilván kiváló alapjai voltak, de olyan magától értetődően tett magáévá minden instrukciót, hogy óráról órára hatalmas léptekkel haladt az anyagban. Tán két évig járt hozzám, aztán felvételizett a Weiner Konziba, Czidra László Tanár Úrhoz, aki az én mesterem is volt. Alig egy év után azonban Tanár Úr mindannyiunk őszinte fájdalmára elhunyt, engem hívtak meg a helyére tanítani, és Zoli így visszakerült hozzám. Konzis korában már szinte professzionista muzsikussá vált, ha mód volt nagyobb létszámmal játszani, mindig Őt hívtam együttesembe, az Excanto-ba, gyakran helyettesített is engem, ha valamire nem értem rá, és hamarosan olyan neve lett a szakmában, hogy számos helyre kérték fel szerepelni együttesben és szólóban is. Játékát azért szerették (szerettük), mert a kiváló szakmaiságon túl ugyanaz az öröm és felszabadultság érződött benne, ami személyiségét is jellemezte.

Konzi után az ELTE zeneművészeti karán tanult tovább, és hamarosan, mint karvezető is sikereket aratott. Diplomamunkáját azonban- a furulyához visszatérve- barokk díszítéstechnikából írta. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy engem kért fel konzulensének.

Ebben a magas színvonalú munkában összefoglalta Czidra Tanár úr tevékenységét e téren, és közreadott benne saját díszítéseket is (elsősorban Hӓndel furulyaszonátáihoz), amelyek olyan kiválóak, hogy mai napig tanítom a növendékeimnek, sőt magam is játszom belőle.

Gyakran jött fel hozzám hangszerekért, általában késői órákban, ennek ellenére minden ilyen alkalom hosszas beszélgetésben végződött. Olyan élesen és tisztán látott szakmai és egyéb, világi dolgokban is, hogy élmény volt Vele megtárgyalni mindent. Mai napig hiányoznak nekem ezek a késő esti beszélgetések!

Hiánya nagyon fájó, de legyen vigasztalás, hogy a Neki megadatott rövid idő alatt is nyomot hagyott sokunkban, szeretettel és elismeréssel emlékezünk Rá, és nem felejtjük Őt el.

Elbűvölő személyiségéhez még egy kis történetet hadd meséljek el. Áprilisban, egy Óbudai Társaskörben megtartott koncertünk után odajött hozzám egy kedves hölgy gratulálni, majd elárulta, hogy ő Zoli barátnőjének (akivel együtt vesztették életüket a tragikus balesetben) édesanyja. Szükségesnek tartotta elmondani, hogy nem ismert még egy olyan férfit, aki annyira tisztelte volna a nőket, mint Zoli. Mit ne mondjak, könnybe lábadt a szemem! Ennyi év után is hallottam Róla valamit, ami miatt még jobban lehet Őt szeretni!

Zolikám! Isten áldjon, figyelj ránk, és készíts nekünk jó helyet!

Szeretettel

Kállay Gábor