Bottesini művek világhírű megszólaltatója és kutatója

Járdányi Gergely (www.jardanyi.hu)

Járdányi Gergely édesapjának emléke generációk lelkében, napjainkban is élénken él. Budapest II. kerületének zeneiskolája – mely a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola, Gimnázium  és Zenei  Alapfokú  Művészeti Iskola mellett található – Járdányi Pál nevét viseli… Hogyan ismerkedett meg Giovanni Bottesini nevével?

- A 80-as években budapesti diplomám után Bécsben folytattam tanulmányaimat a világhírű nagybőgőművész, Ludwig Streicher osztályában. Mesteremnél találkoztam először Bottesini műveivel, s ez szerelem volt első látásra, illetve hallásra. Kamasz koromban a romantika állt hozzám a legközelebb. Gyakran mondogattam is; hogy nem zongorista lettem, elsősorban Liszt és Chopin miatt sajnálom. Bottesini esetében azonban épp e korszakkal találtam magam szemben. Az olasz nagybőgővirtuóz Liszttel és Chopinnel egy időben élt, s zongorista kollégáihoz hasonlóan szintén bejárta az egész világot. Hírneve akkoriban Lisztével vetekedett, feltehetően találkoztak is, hiszen ezek a nagy, kiváló művészek a világ ugyanazon neves koncerttermeiben és szalonjaiban – Párizsban, Londonban, Nápolyban, Szentpétervárott stb. – léptek föl rendszeresen.

Kikkel találkozhatott még a kor híres zenészei közül?

- Wieniawskival és Vieuxtemps-mal egészen biztosan, hiszen a Gran duo concertante című hegedűre és nagybőgőre írt kettősversenyét e két híres hegedűművésszel is eljátszotta. Hangfelvételek abból a korból még nem maradhattak fenn, de a korabeli kritikákból csodálatos kép rajzolódik ki –előttünk - Bottesini játékáról: az olasz maestrót nem egyszer kiváló hegedűs társainál is lelkesebben ünnepelték, méltatták. Külön érdekesség, hogy a Gran duo concertante-t, egyik legismertebb, legsikeresebb művét Bottesini még egész fiatalon, eredetileg két nagybőgőre írta. Az eredeti változat (Concerto a due contrabassi) partitúráját a közelmúltban fedeztem fel a Milánói Konzervatórium könyvtárában, s tavaly a Zeneakadémián a Zuglói Filharmóniával be is mutattuk. Szólista-társam Rácz Ödön kiváló nagybőgőművész, egykori tanítványom volt. A Zuglói Filharmóniába tulajdonképpen „hazatértünk”, hiszen korábban a Szent István Konzervatóriumban tanítottam Ödönt. Vele nemcsak azért szeretek játszani, mert kiváló zenész (nagybőgősként a legtöbbre vitte: a Bécsi Filharmonikusok első szólóbőgőse), hanem azért is, mert zenei neveltetéséből fakadóan azonosan képzeljük az agogikákat, az íveket, a vonásokat stb., így a próbák alatt nem sok mindenről kell beszélnünk. Hozzáteszem, ő már Bottesini sorozatom egy korábbi lemezén is közreműködött. Üdítő volt a sok tehetséges, fiatal, lelkes zenekari muzsikus társasága is.

Bottesini a nagybőgőjén speciális zenei technikát, fogásokat is alkalmazott…

- Paganini gyakran hangolta a hegedű húrjait egy fél hanggal feljebb (pl. az op. 6. n. 1-es koncert esetén). Bottesini nagy valószínűséggel innen meríthette az ötletet, hogy egy nagy szekunddal feljebb hangolja húrjait. Ez keményebb, erőteljesebb hangzást eredményezett, ami szólójáték esetén kifejezetten előnyös. De több művéhez nemcsak egy szekunddal, hanem egy kisterccel följebb lévő kíséretet is komponált. Háromhúrú bőgőn játszott, Itáliában és Francia földön akkoriban az volt a szokás; hogy a három húr kisebb nyomása nagyobb hangzást adott. Kiemelkedő az az újítás, amit Bottesini az üveghangok terén elért; őt megelőzően a nagybőgő szólóirodalomban csak elvétve jutottak szerephez az üveghangok, Bottesini forradalmasította nagybőgőn a magas üveghangokon való játékot. Hangszerünk kivételesen szerencsés helyzetben van a vonósok között az üveghangok tekintetében, a kvarthangolásnak és a mély regisztereknek köszönhetően az üveghangok tárháza nálunk a leggazdagabb, legszebb. Egy dologra viszont érdemes felhívni a figyelmet; „temperált” fülünk számára az üveghangok gyakran hamisnak, alacsonynak hangzanak, minél fentebb lévő üveghangot szólaltatunk meg, annál alacsonyabbnak tűnik föl. Ügyeskednünk kell ahhoz, hogy ezeket a természetes hamisságokat kiküszöböljük.

Bottesini halála után nevét sokáig homály fedte, sokak számára sajnos még napjainkban sem eléggé ismert. Miért?

- A korabeli újságcikkek, lexikonok nagyon elismerően és hosszasan írtak Bottesiniről. Halála után neve lassacskán feledésbe merült, mert egész egyszerűen senki sem akadt, aki műveit el tudta volna játszani. A 20. században aztán ismét többen próbálkoztak, de az, aki a legtöbbet tett azért, hogy az olasz maestro zenéje tényleg visszakerüljön a koncerttermekbe, és akinek ez leginkább köszönhető, az Ludwig Streicher, későbbi mesterem volt. Szólókoncertjei műsorának felét mindig Bottesini-művek tették ki, de gyakran adott – a világon elsőként – teljes Bottesini-esteket. Streicher azonban nem az összes Bottesini művet, csak nagy részüket tartotta repertoáron. Osztályába bekerülvén nemcsak rendkívüli tudása, kivételes személyisége ragadott magával, hanem hamarosan Bottesini művészetének is rabja lettem. Egyre inkább kezdett érdekelni, milyen művei lehetnek a maestrónak, melyeket Streichertől még nem ismertem meg. Első kutatóutam a pármai Biblioteca Palatina-ba vezetett. Bottesini élete végén ugyanis a Pármai Konzervatórium igazgatója volt, ezért halála után – agglegény lévén, örökösök híján – hagyatéka az intézmény könyvtárába került. Ez képezte kutatásom alapját. Aztán amerre koncerteztem, mindenütt Bottesini kéziratokat kerestem. Könyvtárakban, magángyűjteményekben sok korábban ismeretlen, kiadatlan műre bukkantam. Szólóestjeim műsorának gerincét az én esetemben is a Bottesini-művek alkották, a sikeren fölbuzdulva aztán fölmerült egy összkiadás ötlete. Hangzó formában a Hungarotonnál jelent meg az 5 CD-re fölvett teljes anyag, kotta formájában pedig az Akkord kiadó publikálja az általam közreadott műveket.

Felvetődött a művek rendszerezésének gondolata is?

- Hát igen. A Bottesini művek kutatását és rendszerezését tulajdonképpen nem egy elhatározás következtében kezdtem el, ebbe inkább csak belesodródtam… Korábban rettentő nagy káosz uralkodott e területen: rengeteg téves kiadás látott napvilágot, amely nem az eredeti kézirat alapján készült, néhány művet hibás hangnemben publikáltak, azonos művek megjelentek más-más címmel, más művek azonos címmel, nem is folytatom…, és mindegyik tele hanghibával. A kutatásba beleásva magam megszületett az igény egy megbízható műjegyzék elkészítésére. Egész munkámat szigorúan az eredeti kéziratok alapján végeztem, melyek nagy része Itáliában található: Pármában, ahogy korábban említettem, és van néhány fiatalkori kézirat a Milánói Konzervatórium könyvtárában is (például a bemutatott kétbőgős versenyé is), ahol Bottesini a tanulóéveit töltötte.

Ezek szerint Ön nemcsak a nagybőgőre írtakat, hanem egész életművét folyamatosan tanulmányozta, kutatja?

- Előadóként elsősorban természetesen a nagybőgőművek érdekeltek, de átlapoztam minden kéziratot. Bottesini 13 operát, sok kamaraművet, dalokat, kórusműveket, szimfóniákat – ez utóbbiak valójában operanyitányok – is komponált, de legjelentősebb alkotásai mégiscsak a nagybőgőre írt darabok. Ez mintegy hatórányi zenei anyagot jelent zongora, vagy zenekari kísérettel. Elkészítettem tehát az első műjegyzéket, mely egyúttal doktori értekezésem tárgya is volt. Úgy szerkesztettem meg, hogy „nyitott” legyen. Ez alatt azt értem, hogy - bár vélhetően műveinek 99%-át sikerült feltárnom, - teljességgel nem lehet kizárni, hogy még újabb kéziratok előkerüljenek. Magángyűjtemények mélyén megbújhat még valamilyen jelentéktelenebb mű kézirata vagy duplikátum. A műveket nem kronologikus rendbe tettem, s nem folyamatosan növekvő számozással jelöltem meg, hanem a műfaji alapú osztályozás mellett döntöttem. Így, ha a jövőben még valami felbukkan, akkor azzal a műjegyzéket gond nélkül ki lehet egészíteni.

A műjegyzék szakmai pontossága – az említett hibák kijavításán és a csoportosításon túl – még miben fogalmazható meg?

- Bottesini nagyon akkurátusan jegyezte le alkotásait. Egy-egy művét többször is lekottázta. Az egyes példányok között különbség csak a vonásokban és az előadói utasításokban lelhető föl, a hangok, a ritmus mindig ugyanaz. Az viszont nem egyszer előfordult, hogy ugyanannak a művének más-más címet adott. Például van olyan lassú darabja, amelyet egyszer Melodianak, máskor Elegianak nevezett. Ebből nagyon sok félreértés származott. Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. A műjegyzékből természetesen az is világosan kiderül, hogy egyazon darab különböző kéziratain milyen címek szerepelnek.

Hogy fogadták Önt az olasz könyvtárakban?

- Amikor náluk kutatok, a könyvtáros kollégák mindig elcsodálkoznak, hogy ott van nekik ez a kincs, és ezer kilométerről egy magyar művésznek kell eljönnie, hogy ezt felfedezze, kutassa, közreadja. Félhangon néha meg is kérdezik: hogy létezik ez? Én mindig azt válaszolom: ne tőlem kérdezzék, hanem attól a kollegától, aki ma a Pármai Konzervatóriumban tanít, és egy emeletet kéne felmennie, hogy a könyvtárban hozzáférjen a kéziratokhoz. Az az én nagy szerencsém, hogy eddig ezt más sem tette meg! Hihetetlen, mennyi kulturális kincs van Itáliában. És nagyon sok még feltáratlan. Rengeteg a kézirat, melyet még nem adtak ki, más szerzőktől sem. Akinek kutató kedve van, az menjen bátran Olaszországba!

Hol népszerűsítette Olaszországban Bottesinit?

- Olaszországot Északtól Délig, Kelettől Nyugatig, Szicíliát is beleértve, keresztül-kasul bejártam, koncertjeimet mindig örömmel fogadják. De engedje meg, hogy ezek közül kettőt kiemeljek: egyik Bottesini-estem után odajött hozzám egy hölgy, lelkesen gratulált, majd bemutatkozott: Anna Bottesini… - a mester egyik oldalági leszármazottja volt. Óriási megtiszteltetés és öröm volt számomra! Egy későbbi alkalommal pedig abban a kitüntetésben volt részem, hogy Cremában, Bottesini szülővárosában megrendezett megemlékezések zárókoncertjére engem hívtak meg szólistának.

Apropó! Milyen szívvel fogadta, hogy ez év júniusától a II. kerület emlékérem tulajdonosa?

- A díjra egyáltalán nem számítottam. Az emlékérmet és a díszpolgári címet olyan színész óriások kapták meg eddig, mint például Bánffy György vagy Bicskei Tibor. De több olyan kerületünkben élő kiváló művészt is ismerek, akik még nem részesültek benne, gondolok itt pl. Bálint Andrásra, Mácsai Pálra... Így őszintén fel sem merült bennem, hogy most én következhetem, nagy megtiszteltetés…

Szüleivel és Zsófia húgával 1965-ben (a családi albumból) (olvassbele.com)

Idén szomorú, de szép évforduló van…

- 50 éve, hogy édesapám meghalt, 1966-ban. Én 9 éves voltam ekkor. Az évforduló során sok szép eseményre és koncertre került, kerül sor. Az első júniusban a Bartók házban volt, édesapám kamarazenei műveiből. Itt egy olyan fiatalkori zongoraszonátája is műsorra került, mely még nem jelent meg nyomtatásban, s tudomásunk szerint nyilvánosan nem hangzott el. Felcsendült még a hegedű-zongora szonáta, a Szerelmi dalok, valamint három szintén fiatalkori dal. Szeptember 16-án a Zenetudományi Intézet rendez egy Járdányi-emléknapot, 2016. október 10-11-én pedig az MMA kutatóintézete szervez egy Bartók-Járdányi konferenciával egybekötött koncertet, melyen édesapám két nagyon régen nem játszott zenekari műve, a Divertimento concertante és a Tisza mentén c. szimfonikus költemény, valamint több fiatalkori kórusműve is elhangzik. Legismertebb műve, a Vörösmarty szimfónia idén többször is műsoron lesz, többek közt a Zeneakadémia Szimfonikus Zenekara előadásában, 2016. október 23-án.

Erdősi-Boda Katinka