A kamarazene ünnepe
2016.
július 21-24.
Kokas
Katalin (hegedű- és brácsaművész) öt évig volt vezetője az
általa alapított Kaposfestnek. Idén férjével (Kelemen
Barnabás hegedű- és brácsaművész) új színtéren kamatoztatták remek
szervezőkészségüket: a Zeneakadémián rendeztek sokrétű tanulságot,
élmény- és ismeretanyagot kínáló programot.
Ha nem
ódzkodnánk a szlogenektől, mondhatnánk, a Legyen a kamarazene mindenkié! programot szándékoztak megvalósítani, s rögtön tegyük hozzá:
sikerrel. Az aktív résztvevők és a jobbára csak papírforma szerint
passzívak (ki-ki saját tapasztalatából tudhatja, hogy a zenehallgatás is aktív
tevékenység lehet!) egyaránt az érdeklődés
általános voltáról tanúskodtak. A legkisebbektől (akik között
találkozhattunk „Virtuózok”-kal is) a
felnőtt-képzett művészekig mindenki teret kapott a muzsikáláshoz,
sokan nyilvános mesterkurzusok vagy hangversenyek keretében, s a szakmán kívül
egy trió erejéig képviseltette magát a felnőtt (idős)
amatőr-réteg is. És nem kevésbé változatos képet mutatott a Zeneakadémia
Nagytermének és Solti termének nézőtere, amelyeket a szó legnemesebb
értelmében boldog-boldogtalan egyaránt felkeresett. Méltán érezte magát
érdekeltnek megannyi fiatal és idős, aktív muzsikus és pusztán
zenefogyasztó, diákok (köztük jövendőbeli tanárok!) és
gyakorló pedagógusok. Élettel telt meg az „Iskola”, és felfénylett ama múltbavesző aranykor, amikor hangversenyek előtt
és után megbeszélték az élményeket a résztvevők, készültek és terveztek,
egyszóval: ÜGY volt a zene. Hogy most a kamarazene lett az, a maga
kimeríthetetlen változatosságával, azért nem lehetünk eléggé hálásak a
szervező művészeknek, s minden közreműködőnek.
Az
újdonság jelentős PR-munkát igényelt – s valóban, lehetetlen volt nem
észrevenni az írott és elektronikus sajtóban és figyelemfelkeltő
plakátokon, hogy készül valami új, valami érdekes. Időben – talán
túlságosan is korán – elkészült a szép kivitelezésű, reprezentatív
programfüzet, amely viszont sajnos csak nyomokban felelt meg a ténylegesen
realizálódó eseményeknek. Időpontok változtak, szereplők
cserélődtek, és természetesen csupán töredéke hangzott el a meghirdetett
giga-műsoroknak – így is nem kevés problémát okozott a távol-lakó
tömegközlekedőknek…
Kokas
Katalin és Kelemen Barnabás művészeti vezetők
Az
eredmény mégis, mindennek ellenére, pozitív volt. Ilyen vállalkozáshoz a
rátermettségen túl szakmai kompetencia szükséges, és jól jön a nemzetközi
előadógárda ismerete. Kokas Katalin és Kelemen Barnabás számára nem
okozott problémát a remek hazai erők mellett külföldi hírességek
megnyerése – afféle multifunkcionális zenei tábor alakult ki. Megannyi
előadóművész volt egyszemélyben tanár is,
és miközben felkészítették növendékeiket a (gyakran közös) szereplésekre, más
produkciókra is kellett próbálniuk, sőt, több hangszeres
előadóművészt sikerült „szóra bírni”, hogy zenével illusztrált
előadással lépjen közönség elé. Talán ezek jelentették a fesztivál
váratlan-kiszámíthatatlan többletélményét. Néhány emlékezetes pillanat: a nagy
érdeklődésre való tekintettel a Nagyteremben került sor Kocsis Zoltán
előadására, Bartók kvartettjei kapcsán. Kapcsán, így pontosabb, mint az,
hogy róluk, hiszen korántsem adat gazdag ismeretterjesztésre vállalkozott,
hanem afféle „így értékelem a Bartók-kvartetteket” jellegű, megannyi
személyes észrevételt és megfigyelést osztott meg hallgatóságával. Közben
gyakran, ritornellszerű visszatérésként
hangsúlyozta: nem kötelező egyetérteni vele, de aligha volt ott olyasfajta
„okostojás”, aki ne ismerte volna fel az alkalom
kivételességét. Rendhagyó társalgásnak lehettünk tanúi, melynek során néha
megszólította a zenei illusztrálásra vállalkozó Kelemen Quartetet,
és azzal tetézte a meglepetéseket, hogy a II. vonósnégyest nem csupán a
műfajon belül elfoglalt helye szerint értékelte, hanem a környezetében
születő más műfajú darabok társaságában – és a felvételről
bejátszott idézetek további „hallásgyakorlat” lehetőségét kínálták. Ki-ki
a felkészültségének megfelelő mélységben vett észre összefüggéseket,
megfeleléseket – de mindenképpen aktiválódtak korábbi zenei emlékei, és
főként: differenciálódott a zenehallgatása. Ráadásul Bartók (nagy
valószínűséggel feltételezett) olvasmányélményei is terítékre kerültek,
Ady-versei túl az Ady-dalokon, amelyek némelyikével már-már zenei analógiát
fedezett fel Kocsis. Mindenesetre, a kizárólag a kottaképen alapuló
elemzésekhez képest üdítő volt ez a társművészeti kalandozás!
A
külföldi előadók előadásai mellett nemcsak a nyelvi nehézségek hiánya
miatt tűntek élvezetesebbnek a hazai erőké, hanem azért is, mert
mindegyik művész a saját egyéniségének megfelelően, ugyanakkor jól
felépítve osztotta meg az általa fontosnak tartottakat a témájáról. Kelemen
Barnabás például könnyed eleganciával, a Bartók Új Sorozat foglalkoztatott
művészeként nemegyszer Bélánknak titulálva a korszakos
jelentőségű Mestert – egy azonban biztos: valamennyi hallgatóját a
Szólószonáta értő hallgatójává avatta. Lendvay József másfajta (de nem
kevésbé emlékezetes) élményről gondoskodott. Miután kijelentette, hogy nem
a szavak embere, kezdte sorra venni Paganini caprice-ait,
és rámutatott egy-egy etűd sajátos technikai követelményeire. Tette
mindezt elképesztő virtuozitással, miközben szerényen jelezte, hogy ezt
„csak így, magunk között” mutatja, bezzeg, ha hangversenyen játszaná őket,
akkor lenne rajtuk még sok gyakorolnivaló… Mint aki nem a szavak embere,
szívesen vállalkozott volna beszélgetésre, kérésekre való válaszadás formájában
– ám ez a kísérlet másként végződött: kívánságlistaként záporoztak a
sorszámok, s Lendvay készségesen teljesítette a megrendeléseket… Egyszeri és
megismételhetetlen élmény!
A végére
hagytam a számomra legkedvesebb, nyilvános mesterkurzusként besorolt
előadást, amikor Fenyő László szerettette meg Kodály Csellószonátáját
a közönséggel. Elismerésre méltó professzionalizmus csendült ki szavaiból.
Mindent elmondott, amit fontosnak tartott (keletkezési körülményektől a
formai felépítésig), közben az illusztrációt messze meghaladó színvonalon
muzsikált, egyszerre volt felelősségteljes a mű iránt és közvetlen a
hallgatósággal. Közben arra gondoltam, vajon növendékei mennyire vannak
tisztában kivételes helyzetükkel-lehetőségeikkel – minden bizonnyal
lelkesítően indulnak az úton, amely ilyesfajta cél elérésére alkalmas…
A déli
Matinékoncertekkel az volt a gond, hogy az interneten közölt adatok (és az
előre megváltott jegyek) értelmében 12 órakor kezdődnek, míg
későbbi program-bontásokban fél 12-es kezdés
hirdettek. „Mediterrán kezdés”- így nevezte frappánsan a műsorvezető
Bősze Ádám, aki a korábban érkezőket délig szóval tartotta,
oldott-szellemes csevegéssel (voltak, akik épp ezért minden nap megcélozták a
fél 12-es időpontot!).
Sajnos,
a pontatlansághoz könnyű hozzászokni – ezért némely előadás (vagy
mesterkurzus) afféle híradómozivá alakult, ahova bárki-bármikor bemehet, amely
rendbontás nehezítette a koncentrált figyelmet. Mindenesetre, a hostesseket
csak udvariasságukért dicsérhetjük – nehéz volt olyan kérdést feltenni nekik,
amelyre tudják a választ… Itt még van fejlődnivaló.
Hasonlóképp
az esti koncertek műsorának a megtervezésén. Előfordult, hogy a sok
változást még a hangversenyre hangzó illusztrációkkal tarkított előadással
készülő zenetörténész, Fazekas Gergely sem tudta pontosan követni… A
bevezető előadás rendkívül hasznos, még akkor is, ha ezáltal méginkább polarizálódhat a
közönség. A zárókoncerten érvényesült ez leginkább,
ahol a műsor első felét a papírforma szerint a „Kurtág
Persze,
ha megvalósul a szervezők terve, és nem pár napba, hanem a növendékek
számára két, a közönség számára egyhetessé bővül a rendezvény, könnyebb
lesz az idővel való gazdálkodás. És arányosabb-egységesebb lesz az elképzelés-megvalósítás-kontroll hármassága, amely a még
inkább eredményes folytatás biztosítéka.
Fittler Katalin