Révész József*
Ének az óvodában - Múlt és jelen
Énekes körjáték (ovono.hu)
„Maxima debetur puero
reverentia” – Szentnek kell tartanunk a gyermek
érintetlen lelkét, amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon. (Kodály 1941,
25)
A felvilágosodás
eszméinek hatására, a 18. század végén indult meg az az áramlat, amely a
korszak haladó gondolkodóinak figyelmét az alsó népréteg szellemi élete felé
irányította, és amely rövid időn belül Európa-szerte a népi hagyományok
összegyűjtésének és megmentésének mozgalmát eredményezte. Herder
gondolata, miszerint a civilizáció alacsony foka egy népnél nem akadálya az
eredeti, és értékes költészet létrejöttének, Kelet-Európa népeinél a nemzeti
függetlenség és a társadalmi szabadság eszméivel társult. Ugyanakkor a korszak
meghatározó pedagógusaiban hamar felmerült az igény, hogy ezt a mindeddig
ismeretlen népzenei anyagot bevonják az oktatás mindennapjaiba. A
népzenekutatás eredményei megváltoztatták a kisgyermekkor zenei nevelésének
paradigmáit. Kis Áron, és Bartalus István
gyűjteményes könyveitől eljutottunk Bartók, és Kodály hatalmas
dalanyagot magába foglaló tudományos igényességgel egybegyűjtött népzenei
anyagáig. Mivel ez a dalkincs, mint művészileg, mint kulturális gyökereink
ápolásában egyedülálló, rendkívül fontosnak tartjuk, hogy, gyermekeink zenei
nevelése ezen a biztos, az idő próbáját kiállt alapon álljon. A kutatás
célja az óvodai zenei nevelés paradigmáinak a változása, az intézményekben
használt dalanyag szempontjából vizsgálva.
Bevezetés
Zenetanításban részesülnie kellene mindenkinek. Csodálatos rezdüléseket
ad a muzsika a léleknek, mely az egész ember belső tartalmát színezi, és
elmélyíti. „A kisgyermek természetes megnyilatkozása, hogy dúdol magában,
beszéde félig ének. Emberi, és magyar szempontból egyaránt elsőrendű
kérdés: mit énekeljen” (Kodály 1941, 10)? „A neveléstörténet megmutatja, hogy a
rendszerszerűen kifejtett neveléselméletek mindig bizonyos értékek és
ideálok mentén rendeződnek el, a történelemnek pedagógiai jelentősége
van, és a pedagógiai kérdések sem értelmezhetőek történeti háttér ismerete
nélkül”(Kéri 2001, 9). Magyarországon az óvodamozgalom kibontakozására
elsősorban az angol Samuel Wilderspin elvei hatottak: az óvoda a
kisgyermek tervszerű tanításának a színhelye legyen (Pukánszky-Németh
1994). Az általános ismertszerzésen túl az éneknek, és a muzsikának is megvolt
a maga helye, szerepe ezekben az intézményekben. Az azonban, hogy mit, és miként
énekeltek, az nagyban függött egyrészt a kor társadalmi berendezkedésétől,
másrészt a rendelkezésre álló dalgyűjteményekben fellelhető
énekektől.
A kutatás módszerei, és forrásai
A vizsgálat során diakronikus megközelítésben szeretnénk Magyarország
óvodai zenei nevelésének dalanyagának változásait vizsgálni. Mivel azonban,
ezek a paradigmaváltások összefüggést mutatnak az adott neveléstörténeti kor
egyéb neveléselméleti, és politikai változásaival, szükséges, hogy a problémát szinkronisztikus szemszögből is vizsgáljuk.
A kutatás forrásai
Elsődleges forrásnak tekinthetők azok a zenei
gyűjtemények, melyeket az adott korszak meghatározó óvodapedagógusai adtak
közre. Ezek többnyire egyaránt tartalmaznak népdalokat, gyermekdalokat, és népi
játékokat, valamint mondókákat. Ugyanúgy primer forrásnak tekinthetők a
különböző népdalgyűjtemények, hiszen a zenepedagógiai munkák
nagyrészt ezekből merítették anyagukat. A különböző óvodapedagógiai
munkák dalai nem véletlenül, hanem meghatározott elvek alapján, és az adott
korban már meglévő gyűjtemények alapján kerültek kiválasztásra.
Másodlagos forrásnak tekinthetők azok a neveléstörténeti munkák, melyek
összegzik ezeket a történelmi tényeket, oktatási elveket.
Az óvodai zenei nevelés irányzatai a 19. században
Az 1828-ban alapított első magyar óvodától több mint egy évszázad
telt el addig, míg az 1940-es években végre megvalósult az a ma már természetes
követelmény, hogy a magyar gyermeknek ne csak az anyanyelve, de a zenei
anyanyelve is magyar legyen. Három alapvető vonás olvasható ki ennek a
korszaknak zenei neveléséből. Az ének elsősorban az erkölcsi
tanulságok nyújtása céljából töltött be fontos szerepet. Mindez arra szolgált,
hogy az óvodás élményszerű formában sajátítson el erkölcsi ismereteket,
elveket, szabályokat. Már ekkor is felismerték a zene hangulatkeltő,
jókedvet, elmélyülést keltő, érzelmekre ható tulajdonságát. Az óvodai
éneklés a „kedélyképzést” szolgálja. Ugyanakkor már ekkor foglalkoztatta az
óvodai vezetőket a gyermekszerű énekek kiválasztásának problémája.
Brunszvik Teréz óvodáiban még német nyelven énekeltek. A krisztinavárosi óvoda
1830-i leltárában a tanító rendelkezésére álló 9 könyv között 3
énekgyűjtemény található. Közülük kettőt még nem sikerült
azonosítani: „Härings musikalisches Volksschulen Gesangbuch” és „Nässers Lieder zum Singen” (Mészáros 1988). Azonosítható, de nem
fellelhető a harmadik gyűjtemény „Nägeli’s Singstücke.
Valószínűleg 1810-ben jelent meg Zürichben. Felvetődik a kérdés, mi
az oka, hogy első óvodai daltörténeti korszakunkban végig, még az 1870-es
években is hazai óvodáink nagy részében még jelen volt a német nyelvű dal?
Ennek alapvető oka az, hogy városaink lakosságának zöme ez idő
szerint német anyanyelvű volt, azon kívül az óvodákba éppen a német anyanyelvű
jómódú réteg gyermekei jártak. 1836-ban alakult meg a Kisdedóvó Intézeteket
Magyarországon Terjesztő Egyesület. Terveik között az új óvodák
szervezése, és az óvodai hálózat kiterjesztése mellett az is szerepelt, hogy a
gyermekekben a nemzeti érzést, a magyar nemzethez való tartozás tudatát
kialakítsák. Szentkirályi Móricz 1837-ben „A kisdedóvó
intézetekről” című füzetében az óvoda belső életét bemutatva
kiemeli, hogy milyen fontos szerepe van az óvodai nevelésben az éneknek.
Állítja, hogy a gyermekek legszívesebb mulatsága az éneklés, de problémának
tartja, hogy magyar nyelvű, rendesen szerkesztett ének könyvük nincs. Az
első hazai kiadású óvodai énekeskönyv az 1830-as évek végén jelent meg,
magyar és német nyelvű dalokkal. 1839-ben jelent meg Varaga Péter, a pesti
belvárosi óvoda vezetőjének könyvecskéje Nefelejts címmel, melyben azokat
a verseket, és dalokat adja közre, melyeket a rá bízott gyermekeknek szokott
tanítani. A könyvben nincs kotta, nyilvánvalóan a német szövegek eredeti
dallamaira énekelték. Az első kottás gyermekdaloskönyv Bezerédi Amália
műve, a Flóri könyve volt. Benne található 25 dal szövegét átjárja az
erkölcsi nevelés-jobbítás szándéka. Viszont a dallamok legtöbbjének
hangterjedelme nagy, 9-11 hangterjedelmű, aminek eléneklése egy óvodáskorú
gyermek számára meglehetősen nehéz feladat. Kodály Zoltán: „Zene az
óvodában” című munkájában a következőt írja Bezerédiről, és
könyvéről: „Ez a rendkívüli asszony, aki előkelő neveltetése
szellemében, romantikus német novellákat írt és németül jobban tudott, mint magyarul:
kislányát mégis magyar versekkel, dalokkal nevelte. Ezekből lett a könyv….
A könyv 25 dallama közül csak 4 van valamennyire
kapcsolatban a magyar hagyománnyal, ötnek legalább a ritmusa magyaros. A többi
idegen, gyenge dallam” (Kodály 1941, 12). „Ugyanakkor jól megfigyelhető
Bezerédi Amáliának az a törekvése, hogy magyaros jelleget adjon egy-egy dalnak
azzal, hogy verbunkos-bokázó kádenciával látta el az utolsó sort. Három helyen
található ilyen záradék, az 1, 5 és 8. számú dalokban” (Mészáros 1988, 15). A
dalanyag összeállításának módját két okra lehet visszavezetni. Egyrészt a
néphagyomány fontosságát a kor még nem ismerte fel. Ezért Bezerédi úgy
vélekedhetett, ha már iskolát állít a falusi gyermekeknek, ott valami másra,
jobbra kell őket tanítani, mint amit amúgy is tudnak (Kodály 1941). Ugyanakkor
hiába volt meg az igény a magyar, vagy magyaros énekre, megfelelő
gyűjtemények hiányában nem állt rendelkezésre a megfelelő
minőségű és mennyiségű dalanyag. A könyvben található énekek a
6-7 éves gyerekek számára kevés, életkorilag megfelelő éneket tartalmaz.
Dallamkincse inkább a nagyobb gyerekek számára lett kitalálva. Az a törekvés,
hogy a magyar dal - akkor még csak feltételezett - magyarságtudatot
erősítő hatása miatt bekerüljön az óvodák zenei nevelésének
mindennapjaiba, folyamatosan jelen volt hazai óvodáink első, 1828, és 1869
közötti időszakában. Ekkor még magyarul, és németül is énekeltek a
gyermekek. De az a tendencia, melyet Flóri könyve indított el, követőkre
talált. Számos kiadvány jelent meg a következő években. Ezek közül a
legfontosabbak: Wargha István: Terv a kisdedóvó
intézetek terjesztése iránt a két magyar hazában (1843 Pest). A függelékben
közölt 4 dal mindegyike németes lejtésű. Ugyanezt a négy dalt közölte
Kacskovics Lajos: Közlemények a kisdedóvás és elemi nevelés köréből
című kiadványában (1843 Buda). Aki viszont a verseket
fordította-írta, az magáévá téve a Terjesztő Egyesület „nemzetiesítő”
szándékát belefogalmazta a reformkor nagy gondolatát (széthúzás helyett nemzeti
egység) az egyik dalszövegbe. A „Tavaszi dal” második szakaszába: Nyíljék az
észnek tavasza, /Tűnjék el minden homály,/ Fényljék az egység napja/ Az
édes magyar hazán (Mészáros 1988).
Lukács Pál: Daloskönyvecske (1840), Kis lant (1846), Kis furulya
(1858), Kis czitera (1860), végül a Kis dalos (1860)
Lukács könyvecskéiben is ugyanaz a tarka tematikus tartalom található,
egyaránt fellehetők benne imádságok, erkölcsi és magatartási szabályok, és
játékdalok.
Ezek alapján három közös pontot emelnék ki.
- A szerzők felismerték az ének az érzelmeket kedvezően
befolyásoló hatását az óvodai nevelésben.
- Mindegyik ebben a korban kiadott énekes könyv fontos és elérendő
célnak tartotta a magyarságtudat erősítését.
- Egyik alkotó sem ismerte fel a magyar népzene nemzetformáló hatását,
megfelelő források hiányában nem is voltak számukra elérhetőek.
A magyar óvodák első, 1828-1869 közötti időszakának dalai
tehát magyarul, és németül hangzottak. A különféle eredetű dalok békésen
megfértek egymás mellett.
A Fröbel-módszer dalai
„Friedrich Fröbel 1840-ben alapította
első gyermekkertjét. A kisgyermekkori nevelésre fókuszáló pedagógiai
nézeteivel, a játék meghatározó szerepének felismerésével és a sajátos
kisgyermeknevelő intézmény alapításával az óvodai nevelés legnagyobb
hatású megújítójává vált. Frőbel új típusú kisgyermeknevelő
intézményének sajátos metafizikai, antropológiai és történetfilozófiai
alapozást nyújtott. Meghatározó hatással volt rá a romantika
idealizáló gyermekképe és utópisztikus történelemszemlélete. A
gyermekkerteket a gyermekeknek visszaadott paradicsomként fogta fel, ahol óvni,
védeni kell őket és hozzásegíteni isteni lényegük kibontakoztatásához. A
gyermekkertek ugyanakkor Fröbel szerint a felnőttek életének
megújításában, egy korszak eljövetelében is fontos szerepet játszanak” (Patyi
2011, 47). A hazai óvodapedagógusok vezető rétege kezdettől fogva
figyelemmel kísérte a német nyelvterületek óvodáinak helyzetét. Így váltak
ismerté az 1860-as évek végén Fröbel oktatás-nevelési elvei. A ritmikus és
szabályszerű mozgás tiszta korai kifejlesztése a gyermek s az ember korai
s későbbi teljes életében fölöttébb üdvös volna; mint nevelők igen
soktól fosztjuk meg magunkat, de különösen a gyermeket, mint tanítványt, s
embert, mikor már korán háttérbe szorítjuk a ritmikus, ütemes mozgást, a szabályszerű
mozgás kifejlesztését (Mészáros–Németh-Pukánszky 2006).
Fröbel összes tevékenységéhez hozzátartozott a
megfelelő szövegű dal. Ezek szövegeit maga Fröbel írta, a dallamokat
Robert Kohl készítette. A magyar nyelvű dalok gyűjteménye is hamar
rendelkezésre állt Kohányi Sámuel 1871-ben kiadott Gyermekdalok Fröbel
fejlesztő rendszeréhez címmel. Mivel „a gyermek össztehetségével együttes
cselekvésre vágyik, a nevelési eszközt a gyermek cselekvési vágyára kell
fektetni. A dalokat is ennek szolgálatába kell állítani” (Mészáros 1988, 55).
Az összes foglalkozáshoz, tevékenységhez megtalálható Kohányi könyvében a
megfelelő ének. Szempont volt
ugyanis, hogy a dal szövege illeszkedjen a cselekvés konkrét tárgyához. Ezt
Szabó Endre a következőképp fejtette ki Kohányi kiadványának
előszavában: „A dal azon tárgyhoz alkalmazott
legyen, melyről szó van. Minden nevelési eszköznek megvannak a maga
speciális czéljai, így a dalok is leginkább azon czélra szolgálnak, hogy a
szívet nemesítsék. Azonban e speciális czél mellett az általános czélra t.i. minden tehetségek együttes és összhangzó fejlesztésére is ki
kell hatniok, s azért szükséges, hogy a szóban lévő tárgyhoz alkalmazott,
a feltüntetni kívánt tulajdonságot kebelező, így a fogalmak megszilárdítására
kiható szöveggel bírjanak” (Kohányi 1871, 5).
A Fröbel szellemében tevékenykedő óvodai szakemberek ontották a
különböző tandalok gyűjteményes kiadásait:
- Kobány Mihály: Kis dalnok (1874) Újabb
kiadásai 1876, 1878
- Kobány Mihály: Dal és játékgyűjtemény
(1876)
- Komjáthi György: 101 gyermekjáték leírását
tartalmazó játék-könyv, dalokkal (1877)
- Tóth István: Gyermekdalok (1881)
- Haász Sarolta: Gyermekkerti csokor (1883)
- Dömötör Géza, Kozma Dénes, Kohányi Sámuel: Dal-, és játék
versgyűjtemény (1883) Bővített kiadás: (1890)
Láthatjuk a Fröbel - pedagógia felfogása arra sarkalta az óvodai
nevelőket, hogy az addig összegyűjtött énekek, és gyermekdalok
helyett saját maguk írjanak dalszövegeket. Ezt többnyire azzal indokolták,
ők értenek hozzá, nem az „igazi” költők. Ez természetszerűleg
maga után vonta az óvodai dalanyag paradigmáinak gyökeres átalakulását, és
sajnálatos módon a művészi igény teljes háttérbe szorulását. Az
óvodapedagógusok egy részének körében elfogadottá vált az a felfogás: az óvodai
dal (és vers) megítélésében nem a művészi szempontok, a zenei és irodalmi
kritériumok az irányadók, hanem egyrészt a pedagógiai „célirányosság”, vagyis
hogy megfeleljen a közvetlen oktatási – nevelési teendőknek; másrészt hogy
tetszik-e a gyerekeknek vagy sem. Mindazok a pedagógusok, akik ebben a
szellemben tevékenykedtek nem ismertek fel egy mára már egyértelmű tényt,
miszerint dallam, és szöveg szerves egysége nevelő hatású lehet. A magyar
népdal, mint műalkotás tökéletesen megfelel annak a célnak, hogy kedvező
irányban befolyásolja az ember érzéseit, gondolkodását, magatartását. Azonban a
fentebb tárgyalt pedagógiai szemléletből fakadó közvetlen célratörés, a
magatartási törvények, az illemkódex eredménytelen, mert csak a személyiség
felületét érinti, és nem hatol be az egyéni meggyőződés mélyebb
rétegeibe.
A népzenekutatás kezdetei
A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság felhívásainak
hatására, a gyűjtők figyelme egyre inkább a népköltészet felé
irányult. Már a 19. sz elejétől készültek dallamgyűjtemények. Ezek
azonban nem tudományos elvárások alapján készültek. Inkább a maguk, és a
környezetük által ismert dalokat jegyezték le, a parasztság daltudását kisebb
mértékben vizsgálták. Ennek következtében a dalok igen nagy része nem tartozik
a mai értelemben vett népdalok sorába, a dalok lejegyzése nem mindig
megbízható. A hiányosságok ellenére ezek a gyűjtemények fontos
dokumentumai a dallamtörténeti kutatásnak, mert képet adnak – főleg a
polgárságnál, kisebb mértékben a parasztságnál - elterjedt dallamokról, akár
eredeti népdalok, akár műdalok.
A legfontosabb gyűjtemények:
- Pálóczi Horváth Ádám: Ötödfélszáz
énekek (1813; nyomtatásban 1953)
- Kiss Áron: Magyar
gyermekjáték-gyűjtemény (1891)
- Almás Sámuel ötkötetes kézirata
(1823-1870 között készült; két kötetet elveszett)
- Arany János népdalgyűjteménye
(1874; megjelent 1952-ben, Kodály Zoltán, és Gyulai Ágost gondozásában)
- Bartalus
István: Magyar népdalok. Egyetemes gyűjtemény (7 kötet, 1873 – 1896,
zongorakísérettel.
Mindez azonban csak a saját daltudás rögzítése, a használt dallamok
gyakorlati célú följegyzése volt, a népdal ebben csak öntudatlanul és
megkülönböztetés nélkül szerepelt. Ez alól talán csak Kiss Áron kötete képez
kivételt. Ugyan már az 1830-as évek végén felmerült az igény: magyar dalokat
énekeljenek a gyerekek, mégis Kiss Áron volt az, aki a magyarországi elemi
népiskolák tanítóinak 1883-i országos gyűlésén javasolta: össze kell
gyűjteni az ország területén élő gyermekjátékokat; le kell írni a
játékok lefolyását, a kísérő verseket, mondókákat, dallamokat. A vallás-és
közoktatásügyi miniszter 1885. május 12-én jóváhagyta a tervet, s az 1880-as
évek végére az ország 48 megyéjéből 215 tanító küldött be játék-, szöveg-
és dallamleírást. A beküldött anyag szerkesztését Kiss Áron végezte, a
dallamokat Bartalus István vizsgálta át, és Sztankó Béla rendezte sajtó alá,
hozzácsatolva a korábbi néprajzi gyűjtésekben fellelhető
gyermekjátékokat is (Mészáros 1988). Ez az 1891-ben kiadásra kerülő munka
olyannyira korszakalkotó, és fontos, hogy Kodály Zoltán így ír róla: „minden
lapjáról árad a magyar gyermek friss életkedve, humora és eredetisége, a
népköltészet tiszta levegője” (Kodály 1941, 15). Egy másik helyen ekképp
említi: „Kiss Áron játékkönyve – minden tanítónak kezébe kellene adni – a
magyar gyermek elveszett paradicsomának emlékét őrzi” (Kodály 1954, 54). „A
tudományos igényű gyűjtés a századforduló körül kezdődött. Vikár
Bélának nem volt zenei képzettsége, nevét elsősorban a Kalevala
műfordítójaként tartják számon. 1890 és 1910 között hatalmas
mennyiségű szöveget gyűjtött, hiteles lejegyzésben 1895-től
elsők között Európában, a fonográfot használta a népzene rögzítésére;
felvételeivel díjat nyert a párizsi milleniumi kiállításon. Vikárt
követően még Bartók, és Kodály előtt gyűjtött és publikált
Seprődi János, a kolozsvári református kollégium latin és magyar szakos
tanára. Kiváló zenei képzettséggel rendelkezett. Gyűjtése jobb Bartalusnál, lejegyzései átmenetet jelentenek Bartalus,
illetve Bartók és Kodály első, vázlatos közlései között: ő is
érezteti már a parlandót, de még messze van a későbbi, fonográflejegyzés
hitelességétől” (Dömötör - Hoppál 1990, 8). Döntő
fordulatot azonban Kodály, és Bartók tevékenysége jelentett. 1905-tól
főleg 1918 ig nagyarányú gyűjtéseket végeztek. A zeneszerzői
célkitűzéshez később egyre elmélyültebb tudományos érdeklődés
társult. Az anyag mennyisége tudományos rendszerezést igényelt, ez vetette meg
a magyar népzenetudomány, valamint a szlovák, és román gyűjtéseknek
köszönhetően az összehasonlító népzenetudomány alapjait. Kettőjük
munkásságát egészítették ki Szabolcsi Bence összehasonlító és zenetörténeti
kutatásai. Kodály A Magyar népzene (1937)
bevezetésében szögezte le azokat a feladatokat, amelyeket egy falu életének
teljes leírásával kell megoldani. A feladatra először Vargyas Lajos
vállalkozott (1941), utána Járdányi Pál (1943), majd Halmos István (1959). A
harmincas évektől napjainkig tartó időszak néhány kiemelkedő
személyisége még Veress Sándor, Domonkos Pál Péter, és Lajtha László. A Magyar
Népzene Tára sorozatának kiadását 1951-től kezdték meg Járdányi Pál új
alapelveken alapuló rendszerezése alapján.
Népi vagy népies?
A sajátos magyar jelleget azonban még nem fedezték fel ekkoriban dalainkban szakembereink. Inkább szövegükben láttak valamiféle sajátos hazai hagyományt. Ami a dallam magyarságát illeti, egyrészt a verbunkos stílust, másrészt a népies műdalt tekintették követendő példának. Az 1893-ban megjelent Daloskönyv (Kiss Áron, Péterfy Sándor, Pósa Lajos, Tihanyi Ágost) 137 dallamot tartalmaz, de ezek egyike sem származik Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyűjteményéből. A szerkesztők ezt azzal indokolják, hogy a dalok hangterjedelme nagyobb, mint amit egy 3-6 éves korú gyermek hangja elbír, másrészt a „szöveg majdnem kivétel nélkül erotikus vonatkozásokkal van tele” A népi dallamok helyett költött, kis hangterjedelmű dalok találhatók. A szerkesztők szándéka az volt, hogy a népdal maradjon meg a maga eredeti teljességében a népnél, és az óvodák számára gondoskodjanak olyan dalokról, melyek a népdalok motívumaiból kialakítva, mint dallam, mint szöveg tekintetében alkalmasak a gyermekek fejlesztésére. Ez a mai zenetanítási gyakorlat szemszögéből nézve Kiss Áron gyűjteményéhez képest inkább visszalépés, mint előre haladás. Kettős hiba volt megfigyelhető a korabeli dalok paradigmáiban. Egyrészt külföldi dallamokra alkalmaztak gyermekverseket, másrészt magyar népies műdalokat énekeltettek gyermekszöveggel. A kor pedagógusai nem ismerték fel népzenénknek azt az alapvető vonását, hogy a magyar dalban a szöveg, és a dallam tökéletes egységet képez, a dallamvezetés teljes egységben követi a magyar nyelv sajátos fordulatait. Ugyanakkor Székely Gáborné, 1901-ben megjelent „Dalok és játékok tanítása az óvodában” című módszertani könyvében olyan tanítási, és nevelési elveket fogalmazott meg, melyek ma is követendő példaként értékelhetőek.
- A gyermekbe a dalt és annak szeretetét öntudatlanul kell bevinni.
- Az óvónő vezesse, irányítsa az a gyermekek közös énekét.
- Ajánlatos önállóságra szoktatni a gyermekeket. Nem helyes
ugyanis ha a gyerek „mindig kész hangot
kap a szájába, melyet gondolkodás nélkül visz tovább. És ez örökös
utánzásra szoktatja, mi által a gyermek önálló felfogást sohasem nyer.”
- Az óvodai énekek szövegének, dallamának megtanítása egyszerre történjen.
- Kiemeli a daltanítás különböző változatos, és színes módozatait,
úgymint, mesével, rajzolással, társalgási játékkal, képi szemléltetéssel.
Régi és új
A trianoni békediktátum által megállapított határokon belül lényegesen
megváltozott az óvodák számaránya. Az óvodák szervezeti, és intézményes keretei
jelentősen átalakultak. Ugyanakkor a dalanyag lényegében nem változott. Az
1920-as 30-as években kiadott daloskönyvek, (Tamaskáné
Nyizsnyai Aranka: 40 dal óvodai és iskolai
használatra 1924, Stelly Gizella: Kisdednevelő
intézetek foglalkoztatási és játéktervezete 1925, Szivontsik
Antal: Doktor Zsák és más tréfás gyermekdalok 1927) lényegében Peress, Pósa, és Kiss Áron verses és dalos könyveiből
valók. Egyetlen vonatkozásban jelent meg új elem az óvodai dalanyagban
ezekben az években: ez az irredentizmus témája (Mészáros 1988). A hozzá
kapcsolódó dalok újratermelték a dalok gyenge szövegének, és dallamának a
problémáját. Tehát az I. Világháborút követő időszakban az óvodai
dalanyagok paradigmájának váltásáról nem beszélhetünk. 1929-ben azonban
kiadásra került Molnár Imre, és Lajtha László összeállításában a Játékország
című kötet, melyben számos értékes népi gyermekdal és népi játék leírása
található. Zenei részét a kiváló zeneszerző, és népzenekutató Lajtha
László neve fémjelzi. Sajnálatosan azonban az óvodai énekfoglalkozásokra, a
zenei nevelésre semmiféle hatást nem gyakorolt. Szélesebb körben érvényesült
viszont a kalocsai római katolikus óvónőképző által 1932-ben
sokszorosított formában megjelentett Gyermekdalok gyűjteménye című
kis kötet, 200 dallal. A változás első jelei 1930-ban „A
gyermekszeretet iskolája” című tanulmánykötet megjelenésével mutathatók
ki, Nógrády László, és B. Czeke
Vilma szerkesztésében, melynek „Ének” című fejezetét Harmath Artúr írta.
Nagy hangsúllyal mutatott rá a gyermekdalokban itt ott
előforduló értelmetlenségek okos kezelésének szükségességére. „Egypár jólpattogó szó, csengő-bongó rímecske a kicsiknek
nagyon tetszik. Rosszat nem mond, a gyerekek szeretik. Talán pár száz éve pattogtatják
már gyermekeink.” Először jelenik meg tehát az a gondolat, hogy a magyar
népdal, és gyermekdal a maga eredeti formájában tökéletesen alkalmas arra, hogy
az óvodai zenei nevelés szerves, mindennapos, és természetes részévé váljon,
ugyanis különbséget tesz népdal, és mű-népdal, vagyis népies műdal
között. 1928-ban, az első hazai óvoda megnyitásának századik évfordulóján
jelent meg a Mantz óvoda kiadványainak sorozatában az
Óvodai ünnepségek című kötet. Majd ezt követően számos kiadványban
adtak közre. (Gyermeklélek virágai, A magyar gyermek
karácsonyi képeskönyve, Liliomos könyvecske, Karácsonyi füzet.) Az ezekben a
kiadványokban szereplő énekek nagy részét Perczel István szerezte. Ez a
székesfehérvári népiskolai tanító a 30-as évek végéig rengeteg dalt tett közzé.
„Zömükben szokványdallamok ezek, de még a kritikusok is elismerték, hogy
„egyszerűek, szívből jövőek, a gyerekek ismeretét és szeretetét
tanúsítók, és ami jelen esetben a legfontosabb: magyaros csengésűek,
magyaros ritmusúak” (Mészáros 1988, 181). Ez már azt a törekvést mutatja, hogy
a dallam, és szöveg egységben legyen egymással. A ma már alapvető
szempont, a gyermek szempontja mindvégig irányadó maradt. Az óvodai élet, és
benne az énekfoglalkozások mottója a játék, öröm, és szabadság. Azonban egy
másik új, és meghatározó irányelv kezd kibontakozni ez idő tájt, az óvodai
nevelés népi-nemzeti vonatkozásának érvényesítése Kodály eszméink szellemében,
melyet a Magyar népzene című meghatározó, és nagyszabású tanulmányában
részletez. Héjj Erzsébet, a székesfehérvári Mantz óvoda agilis, és meghatározó pedagógusa az 1937-i
júliusi tanulmánynapokon hirdette meg a „népi-nemzeti óvodai nevelés teljes,
széles körű programját.” Majd egymás után jelentek meg a következő
években azok a cikkek, tanulmányok, ismeretterjesztő anyagok, melyek azt a
kívánalmat fogalmazták meg, hogy az eddig „érthetetlenül” mellőzött
népzenei anyagot beépítsék az óvodai zenei nevelés dalanyagába. Mégis elmondható, hogy Kodály reformeszméi
nehezen és lassan jutottak érvényre, mert még mindig a régi elvek, és az ehhez
kapcsolódó dalanyagok hatottak.
A magyar népdal
korszaka, a máig ható paradigma
Kiss Áron korszakalkotó felismerése volt, hogy az országban össze kell
gyűjteni azokat a gyermekdalokat, amelyeket falun, a nép gyermekei
énekelnek, és azokat kell tanítani. Az óvoda és az iskola számára csak így
menthetik meg az igazi magyar hagyományt, szellemi kincset. A tanítók által
összegyűjtött mondóka- és dalanyagot ő rendezte sajtó alá. A
későbbi, ún. millenniumi korból sok írásbeli
feljegyzés maradt ránk, amely elvben hangoztatja ugyan a magyar zenei nevelés
fontosságát, de ha a dalokat megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy azok mind német
hatás eredményei. Még az 1893-ban megjelenő Verseskönyv is csak elvében
magyar, valójában „magyarkodó”. A következő évtizedek soviniszta irredenta
szövegű, gyenge tandallamainak virágzásakor villámcsapásként hatott Kodály
Zoltán: Zene az óvodában című tanulmánya (1941).
Ebben kemény szavakkal bírálta a magyartalan, művészietlen óvodai
tananyagot. A kicsinyek zenei nevelése Kodály útmutatása alapján vált
közérdekű tudományos feladattá (Sándor-Forrai 1964). A Kodály által
megfogalmazott reformprogram folytatásaként jelent meg 1951-ben az „Óvodai
énektanítás” című módszertani kézikönyv, Barát Istvánné, Forrai Katalin,
és Oláh Zsuzsanna munkájaként. E kötet második része dalgyűjtemény, mely
fokozatos nehézségi sorrendbe szedve 200 dalt tartalmaz. Nagy részük Kodály
–gyűjtés, kisebb részük orosz, szlovák, lengyel, bolgár, zömükben népi
eredetű dal, melyek szövegét Weöres Sándor fordította, valamint számos
értékes óvodai dal Kodály dallamainak, és Weöres verseinek
ötvöződéséből. Forrai Katalin a későbbiekben, mintegy
összegzésként adta ki 1974-ben „Ének az óvodában” című terjedelmes
munkáját. A mai napig az óvodai zenei nevelés alapműve, mely egy
módszertani részt követően összesen 330 mondókát, és dalt közöl rendkívül
jól, és átfogóan rendszerezve. Mára elmondhatjuk, hogy óvodai zenei nevelésünk
megszilárdult, világos alapelvek mentén folynak, melyek nem nagyon változtak az
elmúlt évtizedekben. Azok a pedagógiai, és pszichológiai kutatások, melyeket
Kokas Klára irányítása alatt 60-as évek derekától folytak tudatosan vizsgálták
azt, hogy a zenei nevelés, az együttes éneklés, zenélés milyen hatással van a
gyermek fejlődésére. Ennek összegző műve Kokas Klára:
Képességfejlesztés zenei neveléssel. „Míg Kokas a zene, és a dramatizálás
kapcsolatait kutatta, addig Kozma Katalin a zene, a bábjáték, és a rajz komplex
élményét tárta fel” (Mészáros 1988, 254).
Összefoglalás, és
ajánlások
A mai óvodai zenei nevelés természetes része a magyar gyermek-és
népdal. A megfelelően szerkesztett dalgyűjtemények mindenki számára
elérhetők, az óvópedagógusok képzésének szerves és elengedhetetlen része a
megfelelő dalanyag kellő mértékű elsajátítása. Ugyanakkor,
véleményünk szerint szükség lenne a didaktikai célok feltétlen megtartása
mellett, a metodikai módszerek átgondolására, a mai kor elvárásainak mentén. A
„zenei nevelés” kifejezés helyett célszerű lenne a „zenés játék” fogalmára
átállni. A gyermek természetes lételeme, napi legfontosabb elfoglaltsága a
mese, és a játék. Elgondolásunk szerint ahelyett, hogy direkt zenei nevelést
fejtünk ki, célszerűbb lehet az a módszer, hogy a zenét - legyen az
népzene, vagy klasszikus zene - beépítjük az óvodáskorú gyermek játékába. A
fejlesztés, az ismeretanyag átadása, a dalanyag megtanulása így nem közvetlen,
hanem közvetett, mert a játékban és mesében élményhez, érzéshez, eseményhez
kötődik.
Bibliográfia
Kéri Katalin (2001): Bevezetés a neveléstörténeti kutatások módszertanába. Budapest: Műszaki könyvkiadó, 2001. 120 p.
Kohányi Sámuel (1871): Gyermekdalok Fröbel fejlesztő rendszeréhez. Pest: Heckenast Gusztáv, 1871. 80 p.
Dömötör Tekla - Hoppál
Mihály (1990): Magyar néprajz VI. Népzene, néptánc, népi játék. Budapest:
Akadémia kiadó, 1990. 574 p.
Kodály Zoltán (1941): Zene az óvodában. Budapest:
Zeneműkiadó, 1941. 45 p.
Kodály Zoltán (1954): A zene mindenkié. Budapest:
Zeneműkiadó vállalat, 1954. 86 p.
Mészáros István (1988): Óvodai zenei nevelésünk
másfél évszázada. Budapest: Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1988. 257 p.
Mészáros István-Németh András-Pukánszky
Béla (2003): Neveléstörténet szöveggyűjtemény. Budapest: Osiris Kiadó,
2006. 533 p.
Patyi Gábor (2011): Az elveszett paradicsom
iránti romantikus vágyakozástól a fröbeli
gyermekkertekig: egy nevelőintézmény keletkezésének eszmetörténeti
gyökereiről. In: Képzés és Gyakorlat, 2011. 1-2. évf. 9. sz. 47-55. p.
Pukánszky Béla - Németh András (1994):
Neveléstörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1994. 584 p.