BÁCSI ZOLTÁN LÁSZLÓ
REFORMÁTUS NÉPÉNEK-FELDOLGOZÁSOK/ELEMZÉSEK*
Zeneszerzés kategóriában két, egymástól független kórusfeldolgozással pályázom: a „Bocsásd meg, Úr Isten…” kezdetű ének református népének Balassi Bálint versére (Énekeskönyv magyar reformátusok használatára 220. dicséret); az „Immár a Nap leáldozott” kezdetű egy énekelt esti imádság. Az előbbi hétversszakos éneknek egyelőre az első és az utolsó strófájával készültem el, s nem tudom még pontosan, fel szeretném-e dolgozni az összes versszakot, s ha nem, akkor hány strófás lesz a kompozíció. Az utóbbi énekhez lehetséges, hogy hozzávennék egy reggeli imádságot is: a „Ragyogva fénylik már a Nap” kezdetűt.
I.
Bocsásd meg, Úr Isten,
ifjúságomnak vétkét
(A kották kattintásra megnyílnak Bácsi Zoltán László honlapjáról)
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
A „Bocsásd meg, Úr Isten…” kezdetű református népének hétversszakos, mostanáig első és hetedik versszakának feldolgozásával készültem el. Az OTDK időpontjáig tervezem további versszakok feldolgozását is. Lehetséges, hogy az összes strófát feldolgozom, de lehet, hogy csak néhányat választok ki a meglévő kettő mellé, ezt még nem döntöttem el.
Már foglalkoztam a gondolattal, hogy feldolgozzam ezt az éneket, amikor fölfedeztem, hogy a dallam alkalmas arra, hogy kvintkánont képezzünk belőle (utólag tudom csak hozzáfűzni, hogy ennek egyik oka a dallam fríg hangsora). Ezt meg is tettem, olyan basszus-szólamot illesztve alá, mely – tartott hangjainak hosszúsága folytán – a szövegsoroknak csupán egy-egy lényeges szavát szólaltatja meg.
Az első versszak befejezésekor szinte azonnal megszületett a mostani hetedik versszak első zenei sora, eredetileg „Ámen”-ként, az altban a kezdő szövegsor megismétlésével. Amikor úgy döntöttem, folytatom kidolgozását, úgy éreztem, a zene annyira kívánja a modulációt az alt dallamának hangneméhez képest, hogy nem tehettem mást, engedelmeskedtem. Emiatt világossá vált
számomra, hogy ez a versszak csak záró versszak lehet. A hetedik versszak szövegének kezdete épp azt a méltóságteljes hangvételt igényelte, mely az eredetileg „Ámen”-nek szánt akkordsort véleményem szerint jellemzi.
A strófa zenei ívének meghatározója az „Áldott az Ő neve” szövegrészig a szólamok igen tág felrakásúvá való kinyílása, majd a záró sorig („Ki már megkegyelmeze”) visszacsukódása, annak az alázatnak megfelelően, mellyel lelkünk a meg nem érdemelt, de ajándékba megkapott kegyelmet fogadja.
Ezzel a kegyelemmel lezárul az a feszültség teli ív, mely a kéréstől annak meghallgatásáig, teljesítéséig húzódik: a „Bocsásd meg” szavaktól annak felismeréséig, hogy Isten már megkegyelmezett. A feszültség teljes oldódása is indokolttá teszi a monumentális helyett a bensőségesebb befejezést.
II.
Immár a Nap leáldozott
– esti imádság –
(A kották kattintásra megnyílnak Bácsi Zoltán László honlapjáról)
|
|
|
|
|
Tagja vagyok a Cantate vegyeskarnak, és kórus utakon, kórustáborban minden napot közös esti áhítattal zárunk. Az áhítat kötött felépítésű, liturgiájának egyik eleme ez az énekelt, strófikus esti imádság. Ez a dallam kezdettől fogva nagyon mélyen megfogott. Amikor azzal a gondolattal kezdtem foglalkozni, hogy feldolgozom, felmerült bennem, vajon jól teszem-e, hogy hozzányúlok ehhez az egyszerűségében gyönyörű dallamhoz. Végül mégis emellett döntöttem, s nem bántam meg.
A kezdést meditatívnak szántam: ezért a tisztakvint-orgonapont a férfikarban s a visszhang-hatás, majd a kevés mozgás az altban az első két ütemben; itt még csupán az alaphelyzetet írja le a szöveg: az első sor azt, hogy esti, a második, hogy imádság.
A harmadik szövegsor már a kérést fogalmazza meg. A dallamot áttettem az altba, a szoprán szólam a többi fölött megszólaló hangja számomra a velünk-maradásra kért Istent jelzi. A következő ütemben azért növeltem a feszültséget a „népedet” szóig, mert belegondoltam abba, hogy a védelmet valamiféle veszedelem ellen kéri az ember. Ezt a veszedelmet kívántam érzékeltetni a disszonancia növelésével; a „népedet” szó első szótagjára eső természetes I. fokú szeptimakkord szeptimhangja folytatása a szoprán addigi haladásának, s ugyancsak természetes az oldása, mely azután következik, hogy az alt elérte a dallamsort záró alaphangot.
A szoprán lefelé haladó skálamenetéhez az „a” hangon oktávban való találkozás után a tenor is csatlakozik: a szopránnal szextmenetben haladva teszi teljessé a levezetést, melynek végpontja doppelfrasierként egybeesik a következő versszak basszusban felhangzó kezdetével.
A második versszak első két szövegsora feldolgozásakor a néhány hangos nőikari kísérettel, annak a basszustól számított nagy távolságával az álom testetlenségét, továbbá a szoprán magas indításával Isten áhított jelenlétét igyekeztem érzékeltetni.
A versszak második fele felrakásában, hangulatában ellenpontozza ezt: a nappal realitásában, az ember által zengett Isten-dicséret kontrasztot képez Isten álmunkban való jelenlétével.
A harmadik versszak zenei anyagában az elsőét variáltam. Az egész imádság szövegének számomra legkedvesebb sora: „szítsd fel a szív fáradt tüzét”. Ennek zenei anyagát először változatlanul hagytam, de ezzel nem voltam elégedett. Olyan változtatásra törekedtem, mely nem távolodik el a már említett meditatív érzettől, de kiemeli ezt a számomra oly kedves szövegrészt.
A szövegsor hangulatát a „fáradt” szó első szótagjának megnyújtásával igyekeztem kifejezni: így hemiola képződött a második és harmadik ütemrészen; mivel ez a zenei jelenség tempóváltozás nélkül kelti lassítás érzetét, alkalmasnak találtam a szöveg hangulatának érzékeltetésére.
„A ránktörő rút éjhomályt” szövegű sor fokozással vezet rá a következő sorra, ezt az utolsó ütemrészen a basszus lelépése lendíti még tovább.
A „Világosságod rontsa szét” szöveg kérlelhetetlen erejét mixtúrás mozgással jelenítettem meg – a dallam hangonként egy-egy szólammal lejjebb kerül („…-sá”: szoprán, „-god”: alt, „rontsa szét”: tenor és basszus) –, mely orgánum-akkordra vezet. Az akkord ürességével jelképezem azt, hogy Isten világossága valóban szétrombolja a homályt, a szólamoknak a tág felrakású orgánum-akkordra kinyíló mozgása pedig a „szét” szó értelmét festi.
A doxológia első tagja az Atyára vonatkozik, időtlenségére középkori hangzással igyekeztem utalni.
Jézus Krisztust, mint aki maga is emberré lett, s közvetítő az Atya és miközöttünk, könnyebben megszólítjuk, közelebb áll hozzánk, így a második szövegsor esetében helyénvalónak találtam a lágyabb akkordok használatát.
A Szentlélek örök titok az emberek számára, ezért alkalmaztam itt merészebb s helyenként előkészítetlen disszonanciákat, s mivel a Lélek megemlítése a doxológia betetőzése egyben, monumentális hatásra törekedtem.
Az ámen olyan egyszerűen hangzik el, miként a „valóságban”, ha imádságként, egy szólamban énekeljük ezt az imádságot.