FENYVES MÁRIA ANNUNZIATA
Az öreg halász, Debussy – és a tenger
„Emberi törvény:
kibírni mindent és menni
mindig tovább, még akkor is, ha már nem
élnek bennünk remények és csodák.”
/Hemingway/
„A halász már öreg volt, kis csónakján
egyedül halászott a tengeren a Golf-áramlat mentén, s immár nyolcvannégy napja,
hogy nem fogott semmit.”
Így kezdődik Hemingway kisregénye,
az „Öreg halász és a tenger” címmel, amely a legismertebb, s amelyért 1954-ben
Nobel – díjat kapott. Könyvében a főhős, az elemekkel viaskodó
Santiago, az emberi akaraterő, a kitartás példaképe. A tengerrel, a
hallal, a természettel önmagáért, életéért, méltóságáért, az ember voltáért
vívott küzdelem nemes példája. Egyben hitvallása az emberről, a világról.
Az 1954-ben készült filmen Hemingway legendás halászát Spencer Tracy
személyesítette meg. Csodálatos alakítás volt. A könyvet 1952-en írta, ez
utolsó műve letisztultan, legtömörebben adja vissza hitvallását. Könyvével
a század legnagyobb klasszikusai közé emelte a szerzőt. A könyv esztétikai
élménye, érzelmi felismerése, hangulatteremtésének mélysége, tudatos
kialakítása az egyes mozzanatokban lenyűgöző. Az érzelmeket mutatja
be könyvében, könyveiben, amely erős oldala volt írói munkásságának.
De milyen is volt, az öreg halász?
Santiago
sziklaszilárdan ül kis csónakjában, öreg kezei fájnak, már-már alig bír a
kötéllel, s a nagy hal óriási erejével, aki az életéért küzd, immár fogolyként.
Körötte a nagy tenger szélvész orgiája, fuvallata, hullámok moraja, tajtékja,
óriási súlya, hatalmas tömege. S Ő, szenvedve, küzdve magányosan: hiszen
kihez is szólhatna? A küzdő halhoz? A szelekhez? A nagy, hatalmas vízhez?
Ehhez a hatalmas vízhez?
Milyen
is a víz?
Milyen
is a víz, a vizek?
Örvénylő
sötétségek, mélységek, sodródó valóságok, hömpölygő hullámok, hullámzó
reménységek. Az indulás, a tisztulás, a permetező gyöngyözés, a pezsdülés,
a tisztulás, csillagigéző tündöklés, az ömlő, az omló, az
éltető, a tápláló, az enyhet adó; a víz, a víz, a víz…
Kihez,
mihez is szóljon, úgy sem kap rá feleletet. Vagy a csillagos éghez? – amikor
már a fényeket elnyelték a percek, az órák, a sodró nehéz pillanatok? Bizonyára
sokszor voltak életében olyan órák, percek, amikor nagyon elfáradt, amikor a
szomorúság uralkodott fáradt testén. De
a mostani, ezeknek a múlt napoknak átélt órái kezdték felőrölni. Mégis
volt egy kis erő, nagy-nagy akarással, hogy a partot majd eléri: egy nagy
küzdelem, kitartás, türelem árán, egy kibontakozó utolsó erőfeszítés,
sajátmagát kipróbáló öreg-hős, mert ki kell jutni, el kell vinni a nagy
zsákmányt utolsó erejével, hiszen sok embernek lenne jó falat, s neki is egy
kis pénz… Még van benne hit, hogy meg tudja tenni! Bizalom szívében lelkében,
hogy sikerülni fog! Közben a nagy csönd mindenütt, és a víz, és víz… S a
nappalok éjek múlásának sokasága, a hetek gyülekezése már a háta mögött. Isten
tudja hányadik? De most már úgy is mindegy! Már azt sem tudja, hogy mennyire
fáradt, mennyire hordozza terhét, csak valami csendes nagy akarás van még
benne, talán még egy segítő sejtelem, talán még néha az ég felé egy kis
könyörgés, múlandó földi ima, csak szó nélkül, csak összetett kéz nélkül, mert
a remegő kéznek, már az is nehéz, de fogni kell a kötelet is. Csak a
szemével tekint fölfelé néha, néha, néha… „Felelj nekem te tiszta égbolt,
meddig bírom még? Meddig ebben az észbontó magányban, görcsös kezemmel? –
rebegi alig hallhatóan.
„Késsél
még sötét éj!”
Szédítően
mély sötétség van, vesz körül, s a nagy tenger dadogva küldi hullámait, lökdösi
taraját, habját. Szavai szállnak a víz
fölött az ég felé. Hallja a tenger, s továbbküldi hullámaival…
Ó nagy
FÖLD! Magas ÉG! Mély TENGER! Micsoda óriások, és én, az öreg összeaszott ember,
a velem öregedett csónakomban, egyedül. Időnként csak szellők
szállnak fölöttem. Hová, merre mennek? Már nem sugdolóznak, mint rég, csak
sietnek. Mit akar tőlem ez az ÉLET? –mondaná, de kinek? Már az álmok szent
órái is elmaradtak, s a görcsbe szorult kéz nem lazul, mégis valahogy tartani
kell, s a sötét éj még rosszabb órákat is hozhat, - valami tán megmarad
ebből a nagy halból…
Búsongó
gondolatai szállnak, messze viszi az éjszakában a libbenő szél, a szelek,
amik körülötte röpködnek. Képzeleg! Lehet, hogy csak a nagy fáradságban
tűnik minden olyan sötétnek? De nem! Ez a valóság! Bánatos valóság,
iszonyú súlyával.
És mit
jelent néki e táj? A mindent! Hiszen itt
élte le életét, e hosszúra nyúlt életet. Szétrebbentek már az álmok, amik
egykor még éltették. Szomorú világ ez, mely riadva muzsikált mellette,
botladozott, dermesztő magányában.
Sötét volt, s tenger titokzatos, s felette nem ontotta fényét a hold, s
magánya szállt a cseppek tetején…
Kétségkívül
az életben ott van mellette a fény és az árnyék: a kétség és a remény, mit
Lucifer mondott egykor…, és némán
sikoltanak benne a gondolatok százai.
A mosoly
rég elköltözött az arcáról. Hát hogy is lehetne mosolyogni? – nyomasztó
érzések, kínzó gondolatok tömegében, nem való a mosolygás. Sajdós lelke sem
kutatja a gondolatok titkát: elfáradt, túl sok rossz, tépelődő
gondolatok százi röpdöstek körülötte, s a nagy hullámzó IDŐ vergődve
kíséri nap-éjszakákon át a víz-nemzette ködben, hol ébren,, hol keserves
álmaiban…
A teste
már nagyon fáradt, kezeiben alig van már erő: szemei égnek: torka
kiszáradt, a napsugár fénye is már túl erős a harmatos hajnalok és az
ezüstszárnyú reggeleken, a hideg parancsolt éjszakák után.
S a
félkarú hold, amikor fel jő, már nem üzen semmit, s amikor már teljes
fényét mutatja, akkor sem mondd semmit. Pedig régen beszélgetett vele. De ma
már csak magában beszélget, … csak azt is néha… Most, sok-sok nap után tele
fájdalommal, azért még van egy kis kitartás. Még szeretné látni a kéklő
dombok fehér csúcsait, s a part zöld szegélyét… Most a víz szinte sötétkék volt
körülötte, s az algák rőt vörös foltjait vitték a hullámok körülötte.
„Nagy
hal lehet!” – gondolta magában, s ahogy úszott, a zsinór ismét megsebezte beteg
kezét. „Türelem kezem, türelem! ... Te, bal!- mondta halkan, a jobb kezem még
egy kicsit bírja. Most beszélt a halhoz, a kezéhez, közben a hal vitte
csónakjával befelé.
Egy
fáradt madárka szállt a csónak farára. Halkan szól hozzá, szinte súgva: „Mit
keresel itt a végtelen víz fölött?” – s elgondolkodott. Micsoda szív és lélek
lakott Santiagóban, hogy a nehéz órákban észrevette a kis madárkát, s örült
annak a kis teremtménynek. Ő is ott volt a tenger fogságában, közben saját
magát erősítette:”Légy bátor és rendíthetetlen!” Micsoda erős jellem,
micsoda fegyelem, micsoda kitartás, micsoda gondolkodás ott a nagy víz
hullámain… Majd küzdés a cápával, de még akkor is az emberben való hite
sugárzik belőle, mint mondotta:”… az ember nem arra született, hogy
legyőzzék! Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet
legyőzni!” Micsoda erő és maga
biztonság sugárzik belőle! „Az embert igen! Nem maradt egyebem, mint a
gondolkodás” – mondja önmagának.
Idegen
arcokat is rég látott. Csak a nagy hal van mellette, amit egyre többen
felfalnak a jövevények. Hiába is küzd ellene tudja, hogy hiába!!! Mégis küzd, nem adja föl, pedig már alig
nevezhető halnak, csak a csontok tükrözik, hogy óriási volt! A sötét éjszakában
az órák lassan múlnak… Néha megborzad a látomástól, hogy annyi küzdés után csak
ez maradt. Csak ennyi! Megrendül! Fáradt szomorúság ül az arcán és a szívében.
Már halvány fénysávok szállnak a keleti ég alján, a vízen apró kis hullámok
játszanak, sorakoznak, s ahogy a szellő száll a párás levegőben, -
amit csak a tenger tud adni! – nebulák remegnek a nesztelen légben, de néha még
a szellő, a szellők is ijedten lebegnek széjjel a fehér csontváz
láttán… Rekedt csönd guggol, elmúlt emlékek is elsuhannak mellette. A
szegénységben, az évtizedek sodrásában Ő felfedezte magát. A küzdés, a
türelem, a kitartás leckéjét jól megtanulta. Nagyon is tudta, hogy mi a bánat.
„A bánat, egy nagy óceán!”
És mi az
öröm? Az csak „Az óceán kis gyöngye!” Hát igen, igen! Néki nagyon kis gyöngy
jutott. De az a kicsi, gyöngy volt? Nagy kérdés, s nehéz rá a felelet!
Nyolca
évtized súlyától reszketőn, szenvedőn, bánattal teli, mosoly-nélküli
élet az övé, mégis utolsó erejével a parthoz evez, szomorúan, fájón,
meggyötörve; fáradt testén már lesiklott a napsugár. Reszketés, borzongás árad
át rajta, mert megrabolta a nagy IDŐ. a nagy IDŐ!
Mert „Az
ÉLET, a leghatalmasabb színpad!
Az
EMBER, a legnagyobb szereplő!
A SORS,
a legnagyobb rendező!”
Az
emlékezés néhány sora azért került papírra, mivel 55 éve ment el…
A halász
már öreg volt!
„Fent az
út mentén, a kunyhóban, az öreg halász ekkor már újra aludt. Még mindig arcra
borulva. S a fiú megint ott ült mellette, virrasztott… és sírt…”
Vajon
milyen lesz a hosszú álom? És milyen a következő nap? Mit hoz, mit visz
el? Hová zuhannak majd nehéz, fáradt gondolatai?- miközben mosolyog az ÉLET
verejtékező mosolyával…
Ott lenn
a tenger most is csókot ad a partnak, és simogatja, öleli naponta és éjjelente…
s a víz zenéje szól halkan…
Szóljon
a víz zenéje, Debussy tengere, s zúgása szép legyen, hogy szép legyen az álma.
A napsugár küldje fényét és az éj is küldje csillagait a bársonyos égboltról.
Szóljon a tenger szép zenéje, hiszen a nagy zeneköltőt is nem a
mérhetetlen víztömeg misztikuma érdekelte, hanem inkább a hullámok ritmikus
beszéde, s a vízfelületen a vakító napsugár játéka, és a szél és a tenger
párbeszéde. Hallja, - az öreg halász is, érezze, hogy ez most Néki is szól.
Dalol ma a La Mer fűszeres illatával, ami a zeneszerző hitvallása,
személyes kinyilatkoztatása, a tenger dallamainak villanásszerű és futó
benyomásainak beszédes kifejezői, csodás harmóniái. Szóljon Néki a fáradt,
öregnek, Debussy tengere, a víz színeinek, hangjainak csodái, s talán éjszaka
az ezüstös csillogó hold majd megvilágítja a sziréneket is, akik Néki
énekelnek, kacagnak, táncolnak, s a víz csendesen susog, hogy Ő nyugodtan
pihenhessen a nagyon hosszú napok és gondterhes éjszakák után…, miközben a
természet titkainak döbbenetes megnyilatkozását érezzük.
Hemingway már 17 éves
korában a Kansas City Star tudósítója lett, s hamarosan a világlapok kedvelt
munkatársa. Egészségügyi önkéntesként került Franciaországba, majd onnét az
olasz frontra, mint haditudósító. Sok élményt gyűjtött, s ezt dolgozta fel
a „Búcsú a fegyverektől” c. kötetében.
1926-ban
írta meg a „Fiesta” c. regényét, melyben a háborút átélt generációk életét
mutatja be. A könyv szereplői részt vesznek Pamplonában a Fiestán, a
népünnepélyen, majd az után tovább megy a társaság újabb izgalmas kalandok
felé. A háborút átélt ifjúság egy részének lelkiállapotát vetíti elénk. Szomorú
regénye az írónak e kiváló alkotás, melyet az irodalom nagyra értékel.
Spanyolországban
többször is járt bikaviadalokra, Afrikában pedig oroszlánokra vadászott, de
nemcsak szenvedélyes vadász volt, hanem horgász is. 1926-ban írta az „Afrikai
vadásznaplót” c. kötetét. 1936-ban ismét tudósit a spanyol polgárháborúról.
Ezután írja „Akiért a harang szól” c. művét, amely nemzetközi összefogás
erejéről, az emberek hőssé formálódásáról állít emléket. Az élet egy
nagy szeletét mutatja be, az ember és a világ viszonyát.
1950-ben
készült el „Folyón át a fák közé” c. írása, 1957-ben Kubában kezdi írni
egzotikus, kalandokkal teli önéletrajzi fogantatású prózáját, amely az
1921- 26 közötti párizsi évekről ad
bepillantást; közben „Veszélyes nyár” címmel ír a spanyolországi arénában
játszódó vad vetélkedésekből. ”A halál délután” c. – 1932-ben
megjelenő - kötetében is az emberre leselkedő veszélyekről
olvashatunk, a bátorságról, és a halál közelségéről.
Ez
Hemingway esztétikájának, etikájának, életfilozófiájának legtömörebb,
legtisztább összegzése. A részletes, tudós elemzésből pontosan
megismerheti az ember a valódi spanyol bikaviadalt, sőt a mellékelt
szótárból a szakkifejezésekkel mindazt segíti.
A
magányos emberek küzdelmes életének felmagasztalásáig jutott el, a „Szegények
és gazdagok” c. művében. A „Kilimandzsáró hava” nálunk 1960-ban jelent
meg. A hegy 19710 láb magas, Afrikában legmagasabb, és hó borítja. A nyugati
csúcsát Maszai néven, Ngaje Ngai-nak, azaz „Isten házának” hívják.
A
„Novellák” c. kötetében több mint negyven novelláját olvashatjuk, melyek
kiemelkedő jelentőségűek az amerikai irodalomban.