DR. ITTZÉS TAMÁS*
Megváltozott (?) Bach-játék
Létezik-e új felfogás a vonósoknál?
Johann Sebastian Bach BWV 1001-es számot
viselő hegedű-szólószonátájának
kézirata
A harmincas években szenzációszámba ment, amikor egy
Yehudi Menuhin nevű fiatalember lemezre vette Johann Sebastian Bach összes
szólóhegedűre írott partitáját és
szólószonátáját. Azelőtt csak egyes tételeket játszottak a nagy
hegedűsök, már ha egyáltalán műsorukra tűzték Bach
szólóműveit.(1)
Évtizedekig meghatározó volt az a romantikus
érából örökölt játékmód, amivel Menuhin is közelített a Bach-művekhez és
általában a barokk, sőt a klasszikus irodalomhoz. Ma már ilyen módon nem
lehet pódiumon Bachot játszani, mert nem korszerű. Itt a korszerűn
nem a divatosat kell érteni. Nem korszerű, mert ma sokkal többet tudunk a
barokk kor stiláris követelményeiről, mint az úttörő elődök. A
régi nagyok közül ma talán egyedül Milstein játéka állja
meg a helyét, az sem stílustisztasága, mint a hegedülés makulátlansága miatt.
Azt nem lehet elvitatni, hogy Menuhin nagyszerű tettet vitt végbe a Bach-darabok
felvételeivel (miként Casals a csellószvitek felfedezésével), de rengeteg
dolgot nem tudott, nem tudhatott, amik ismerete nélkül ma már nem illik
(illene) Bachot játszani. (2)
A legnagyobb probléma rögtön a forrás kérdése. Még
mindig rengeteg rossz kiadás forog közkézen. Az iskolák, könyvtárak nem
cserélik le az elavult készleteket, a tanárok pedig ragaszkodnak a jó öreg, megszokott
kiadásokhoz, rossz ujjrendekkel, vonásokkal és hanghibákkal. Az eredeti kézirat
(amely már számos kiadásban fakszimileként is fellelhető) világos, jól
áttekinthető és gyakorlatilag hibátlan (összesen egy-két nyilvánvaló hiba
található a hat darabban). Természetesen a kézirat használata nem jelenti azt,
hogy mindent szolgai módon kell utánozni, hiszen a korbeli szokásoknak
megfelelően pl. a kötőívek nem feltétlenül vonásokat jelölnek,
azoktól el lehet térni. Ha nincs dinamikai-, vagy akár tempóváltás kiírva, az
nem jelenti azt, hogy ne lehetne ilyesmit csinálni. Mindent szabad, hiszen
rengeteg minden van az előadóra bízva, de bármit teszünk, a korabeli
szabályok lehetőség szerinti alapos ismerete nélkülözhetetlen.
Tudni illik, hogy a barokk zenében milyen
rendezőelvek szerint komponáltak a szerzők. Tudni
kell az affektusok fontosságáról (ez még Mozart idejében is központi kérdés), a
zenei deklamáció szabályairól, a hozzáadott
díszítések lehetőségeiről (ami Bach esetében nem aktuális, hiszen
ő gyakorlatilag minden díszítést kiírt, így nem bízott az előadóra
semmit - a legjobb példák erre a g-moll Adagio és az a-moll Grave),
tudni kell a korabeli notációs és előadói
szokásokról (pl. hogy dupla pontozást nem írtak a preklasszikusok előtt,
így a h-moll Allemande-ot nyugodtan lehet túlnyújtva,
francia nyitányként játszani), tudni kell a különböző tételek és táncok
korabeli előadási hagyományairól (pl. hogy a Sarabande-ban
a kettő is súlyos, az Allemande-ok legelső
felütése a kiírt tizenhatod helyett - a hozzátartozó tánclépés miatt (?) -
mindig rövidebb kell, hogy legyen). Ismerni kell a fúgaalkotás szabályait (a
témaszerkesztését is; gyakran találkozni értelmetlen tématagolásokkal, amelyek
nem veszik figyelembe a témafej zenei és matematikai (!) szabályait),
ismerni kell a darabok, tételek történeti hátterét (már amelyiknek van). Nem
árt, ha az ember tisztában van azzal, hogy hogyan hegedültek a barokk mesterek.
Más volt a tartás, más a vonó, mások a húrok. S más a hangideál, más a
játékstílus.
Mindezek ismeretében nem lehet ma már Bachot úgy
hegedülni, mint a tizenéves Menuhin. De úgy sem, mint Szeryng,
vagy Perlman, vagy Stern. (A mai keleti és nagyon
keleti virtuózokról nem is beszélve.) Természetesen ez nem azt jelenti, hogy
abszolút puristaként kell megközelíteni a kérdést és Hindemith
nézőpontjának megfelelően arra kellene törekedni, hogy úgy szólaljon
meg a darab, ahogy megírása idején szólhatott. Saját magunkat nem
erőszakolhatjuk meg, nem vehetünk fel rizsporos parókát, s nem
gondolkozhatunk, érezhetünk egy XVIII. századi zenész fejével-szívével. S nem
kell lemondanunk a Bach-játékról, ha nincs a korabelihez hasonló hegedűnk
és vonónk. De azért illik ismerni a korbeli vonót, igenis ki kell (kellene)
próbálni mindenkinek, hogy tudja, milyen hangzásideált kell megközelítenie, ha
barokk zenét játszik. (3) Nagy
probléma, hogy a kutatók, zenetudósok felfedezései nem jutnak el mindenkihez
ugyanolyan súllyal. Sokan ignorálják ezeket az információkat, mondván, hogy
akik megfogadják őket (a historikusok), nem bizonyítják azok
helytállóságát. Ez sajnos sok esetben igaz, hiszen "régizenélni" még ma is sokszor inkább azok mennek, akik a modern
hegedűtechnikát képtelenek elsajátítani, de egy álltartó nélküli bélhúros
hegedű és egy barokk vonó birtokában persze nem lesznek nagyobb
művészek. (4) A
látszat azonban megtévesztő és egy kicsit kevésbé érvényes is már.
Egyrészt egyre többen vannak a régizenészek között, akik minden szempontból kiváló hangszeresek, másrészt a
modern hangszerjátékosoknál is elindult egy, a kutatási eredményeket integrálni
hajlandó játékmód felé mutató tendencia. (5) Ma már
nálunk, Magyarországon is számos kiváló hegedűs (és egyéb hangszerjátékos,
karmester) foglalkozik régizenével.
Tudomásul kell venni, hogy nem lehet szó nélkül elmenni
az eredmények mellett. A stílusismeret kötelező, s bár az előadónak
végső soron semmit sem tilos, (6) a
tízedik fekvés használata (pláne G-húron), az akkordok állandó durva (rendszerint
vagy ritmustalan, vagy túlzottan is ritmikus) törése, az állandóan
jelenlevő zsíros vibrátó nem a Bachhal szembeni
tolerancia védjegyei. Ugyanígy tele van túlzásokkal és kisstílű vitákkal a
historikusok tábora is. Mindenesetre jó lenne, ha mindenki (különösen az
előadóművészek és tanárok, a legfelsőbb szinttől kezdve)
utána olvasna, utánanézne mindennek, aminek lehet - legalábbis ha Bachot tanít
és játszik. Ez még persze semmire sem garancia, de talán a gondolkodás, a megközelítés
sokaknál változna egy kicsit, s a dölyfös "így kell csinálni, mert azt
mondtam" megközelítés elmozdulhatna kissé az alázat irányába. Lehet
persze, hogy ha Bach feltámadna, a mai fül számára elfogadhatatlanul játszaná
saját műveit, de ez kevéssé valószínű. Ezért ilyesféle érvekkel
("Bach itt ezt és ezt akarta") nem érdemes dobálózni semelyik
táborban. De a korról, a szerzőről magáról sok mindent meg lehet és
meg is kell tudni. Ezek fényében talán közelebb juthatunk Bachhoz. A célunk
csak ez lehet, mert abban nyilván mindenki egyetért: Bach mindannyiunknál
jobb zenész volt.
Jegyzetek:
·
· 2. Menuhin Bach-játékáról Bartók is felsőfokon beszélt - persze
Bartók sem lehetett birtokában azoknak a zenetörténeti információknak, amiket
ma már ismerünk. (vissza a
főszöveghez)
· 3. Bizonyos vonások ugyanis egészen másképp szólnak, másképp
"működnek" a barokk vonón, s azt a fajta ruganyosságot kellene
megpróbálni létrehozni (legalább hangzásban) a modern vonóval is. Néhány vonás
kifejezetten kényelmes és magától értetődő lesz barokk vonóval. (vissza a
főszöveghez)
· 4.
Személy szerint én ma már nem hallgatnék meg szívesen egy János-passiót
Klempererrel, de mai modern zenekarral sem, csak korabeli hangszereken
játszókat foglalkoztató historikus együttessel. A hegedűszólisták között
még nincsenek Gardinerek, Herrewegék. Kuijken, Manze
és a többiek nem olyan kaliberűek, mint a régi nagy hegedűsök. De sokmindent a mai nagyoknál jobban tudnak. (vissza a
főszöveghez)
· 5. Nyugat-Európában a hegedűsök főiskolai, egyetemi
repertoárja (legalábbis a jobbnevű intézmények nagy részében) nem a nálunk
megszokott romantikus darabokra épít, ellenben a barokkot és a klasszikát
sokkal kiemeltebb fontosságúként szerepelteti. (vissza a
főszöveghez)
· 6. Nem helyénvaló ilyenkor arra hivatkozni, hogy az adott helyen és
időben csakis a közönség reakciója számít, az, hogy milyen élményt tudott
a hallgatóknak nyújtani az előadó. A tétel igaz, de nem mentesít a
szerző eredeti szándéka irányába tett kötelező tapogatózásoktól. (vissza a
főszöveghez)