előszó

Zenéről esszéket írni, méghozzá kötetnyi terjedelemben, hálátlan vállalkozás. Mentség alig van az ilyesmire, ha csak nem a kényszer: a belső, nyugtalanító, feszítő késztetés – amit persze magánügynek is tekinthetnek.

A zenét sokkal jobb hallgatni, mint olvasni róla. Bár a normális emberek (zenekedvelők) között is előfordulhat olyan, aki hajlandó olvasni is kedvenc zenészeiről szóló érdekes történeteket, de önkényesen kiragadott, szubjektív szempontok mentén morfondírozó esszéket, tanulmányokat aligha, pedig most ilyesmire lehet számítani.

Vagyis jobb, ha bevallom: ez a könyv nem a szó köznapi értelmében normálisnak minősíthető embereknek szól. Az írások ugyan őket, illetve valamelyest a többség kedvét kereső zenei műfajokat is érintik, főleg mert sokan vannak, de az elsődleges címzettek mások…

Olyan lelkek érdeklődésére számítok, akik valamilyen formában érintettek a zene által, hovatovább a „művészinek” mondott próbálkozásoktól sem riadnak meg, továbbá olyanokéra, akik nem idegenkednek az improvizatív műfajoktól, de a tömeg- és a konzervatív értelemben vett elitkultúra képviselői által ismeretlen, vagy figyelmen kívül hagyott zenéktől sem. Az ideális persze az lenne, ha ez utóbbiak is számolnának a továbbiakban felmerülő szempontokkal – ha nem is föltétlenül az itt következő írások hatására.

De maradjunk inkább a földön! Tehát ezúttal a kisebbségben lévő, furcsának számító lelkek pártján leszünk, akikhez amúgy egyre ritkábban szól az összetett érdekrendszerek függőségében létező, hivatalos kulturális elit – pláne a természetes vonzalmaikat, érzékenységüket vagy kreativitásukat is tiszteletben tartva. Megszállottak, mániások is lehetnek, de legfőképpen fiatalok. Ugyanis ők, ha komolyan gondolják, hogy a zene fontos, hogy ez lételem, s mint olyanhoz csak teljes nyitottsággal, ám felelősen érdemes viszonyulni, tele vannak kérdésekkel. A zeneileg aktív, vagy csak érzékeny fiatalok lelkesedését muszáj tiszteletben tartani, vagyis az igazat mondani titokzatos, hangzó vonzalmaik láthatatlan erőiről, furcsa összetevőiről. Nekik még talán lehet szólni olyan esztétikai, lélektani, szociológiai szempontokról is, amelyek meggyőződésem szerint fontosak lennének a zene, a kultúra, a „nagybetűs élet” viszonylatában, s amelyekről egyébként egy hangot sem hallani manapság.

Továbbá az elmúlt évtizedekben megjelent számos, és többségében alapos zenetörténeti vagy -elméleti elemzésekkel foglalkozó munkák mellett elhanyagoltnak érzem a zene, különösen az improvizatív műfajok átfogóbb esztétikai megközelítését – legalábbis egyfajta állás- vagy viszonyítási pont megfogalmazását. Az egyes zenei műfajokat, korszakokat, vagy helyi sajátosságokat feldolgozó munkák érdekes dokumentum-, anekdota- vagy fotógyűjteményei kétségtelenül gazdagítják a tárgyi tudást, bár az sem ritka, hogy csupán szép kiállítású, nosztalgiázó „emlékkönyv” a végeredmény. Az elméleti elemzések pedig leggyakrabban csak a szakmának szólnak: a kottamellékletekkel és összhangzattani boncolgatásokkal terhelt, szinte olvashatatlanul száraz írásművek többsége gondosan kerüli a társadalmi összefüggések, vagy az emberi lényeg feltárását, miáltal a nyíltszívű laikus komplexus-közeli állapotban teszi félre – az egyébként érdeklődési köréhez tartozónak vélt kötetet is.

Jelen, esztétikai megközelítésen alapuló munkának akkor lehet értelme, ha a mindezidáig mellőzött szempontok, vagyis szubjektív felvetéseim továbbgondolást, sőt, valódi vitát generálnak – nemcsak szakmai körökben.

Nem mellesleg komoly viszonyítási pontoknak tekinthetjük a kötet harmadik fejezetében felidézett, általam igen nagyra becsült művészek témáinkba vágó gondolatait is. A zeneelméleti vagy történeti feldolgozásokat kiegészítő szempontok kibontásakor igyekeztem kerülni a túlzottan szakmai nyelvezetet, vagyis a kizárólag előképzettek számára érthető szavakat-fogalmakat, de ahogy a legtöbb elméleti munka, úgy ez is inkább egyfajta kézikönyvként javasolt, s nem valamiféle gyorsan bekebelezendő és megemésztendő olvasmánynak.

Hogy jó vagy rossz hír-e, hogy írásaim korunk zenéjének jobb, pontosabb értését kívánják segíteni, azaz a sokakat riasztó kortárszenét közelítik, egyéni nézőpont kérdése. Az viszont, hogy értelmezésemben a „kortárs” szó nem csupán az ultramodern, artisztikus rétegműfajokat fedi, hanem átfogó fogalom, melyben a legtöbb aktuális zene jól megfér egymás mellett, sőt, az egyes műfajok előzményei, kapcsolódási pontjai vagy átfedései sem maradnak homályban, bizonyára megkönnyebbülést jelent az érdeklődők nagyobb részének.

Szólni pedig mi másért kellene, mint azért, hogy jobb legyen; például a kedv, a vitalitás, a művészet értése, a zene; illetve azért is, hogy ne szoruljanak méltatlanul háttérbe azok, akik az imént sorolt értékekben töretlenül – a szellemi fundamentumoktól távolodó közmentalitás dacára is – hisznek.

Lehetett volna ezt más formában is: újságcikkekben, az interneten, vagy nem is szavak által, mondjuk hangszeren eljátszva, esetleg koncert- és fesztiválprogramokat szervezve – csak hogy érzékletesen tükröződjön a képviselni kívánt érték- és szempontrendszer. Próbálkoztam is mindezekkel, de ez, vagyis a rejtélyes utalásoktól mentes, bővebben kifejtett és összefoglalt írásos forma tűnt a legkézenfekvőbbnek.

A szempontok és következtetések közt lesznek olyanok, melyek egyeseket deprimálhatnak, talán bánthatnak is; nem lehetünk bármely nézőpontból szimpatikusak. A sokrétű téma feldolgozása pedig – önmagában is szubjektív természeténél fogva –, szokatlannak tetsző összefüggéseket is feltárhat…

Nem zárható ki azonban, hogy ilyen, azaz egyéni megfigyeléseken, tapasztalatokon, olykor intuíciókon alapuló módszerrel is közelíthető az igazság, ami pedig nem mindig szórakoztató; csak tényszerű, vagy szép, vagy felemelő, vagy szomorú, vagy kíméletlen, vagy döbbenetes – mikor mi…