Gyakorló zenészként mindig azt gondoltam, hogy az esztétika, különösen a zeneesztétika mint tudomány felesleges. Akár előadást hallgattam, akár írást olvastam, meglehetősen öncélú, unalmas, a gyakorlattól elszakadó okfejtéshalmazokba futottam.

Matisz László írásai egészen más dimenzióba helyezik a zeneesztétikát. Először csak folyóirat-olvasóként, később szerkesztőként szembesültem azzal, hogy így is lehet művelni ezt a műfajt, s mindig élvezettel olvastam Matisz logikus, érdekes és mély szövegeit. Ezek minden porcikájukban a zenéről szólnak, a gyakorlatot, a mindennapi zenei élményeket abszolút figyelembe véve. Ékes bizonyítékai ennek a jazz-zenészekkel készített interjúk, amik a könyv elméleti írásainak mondandójával szorosan egybecsengenek, kicsit más szemszögből vonnak le hasonló konzekvenciákat.

Matisz letisztultan ír, világos logikával vezet be minket a zenébe, a zene mögé, úgy, hogy észre sem vesszük, de a könyv figyelmes olvasása után máshogy hallgatunk zenét, s talán a zenészek is érdekesebben zenélnek. Vagyis Matisz írásai, ha hagyjuk, formálják gondolkodásunkat, elmélyítik zenéhez való viszonyunkat.

Szemfelnyitó, gondolkodásra serkentő könyvről van szó, amit nem kell egyben elolvasni. Olyan hiányt pótol, amiről eddig talán nem is tudtunk. Nem könnyű olvasmány, de nehezen letehető, és újra és újra örömmel elővehető. Ennél többet zeneesztétikai írástól várni nem is lehet.

Ittzés Tamás