UNGÁR ISTVÁN*
Alkonyat
Kodály Zoltán: Öregek c.
kórusművéről
Nem, nem természeti képre gondolok, hanem az emberi élet
dallamba szedett alkonyára. Hetvenegy esztendős lettem, és óhatatlanul rám
köszön Kodály Zoltán mesterműve az Öregek c. a cappella kórusalkotás, amely már a
zeneszerző életében legendává vált.
Egy nyilatkozatában
Kodály meghatottan idézte fel Weöres Sándor megrendítő diákkori
költeményét. Ő maga érett, idősödő felnőttként komponálta
meg a darabot. De hol volt még a hetven évtől, amelyre a vers utal?! Majd’ húsz évnyire. A mű
egy tizenhatodik életévében járó, ifjú kamasz és az ötvenen éppen csak túli
férfi drámai látomása az öregségről. Lehangoló, szomorú, mégis szép és
felemelő.
Kodály Zoltán a
30-as évektől kezdve írta a legfajsúlyosabb hangszer kíséret nélküli
kórusait.
Közöttük vegyeskarra az anyanyelvű motettaként is
értelmezhető Jézus és a kufárokat valamint az addigi népdalfeldolgozásait megkoronázó
Mátrai képeket. 1940-ben készült el, ugyancsak Weöres Sándor vers ihletésében a
Norvég leányok.
Sajnos a
nem-muzsikus értelmiség nagyrészt alig tud valamit ezekről az énekkari
csodákról, kivéve közülük azon keveseket, akik aktív tagjai egy-egy színvonalas
kórusnak. Kodály Zoltán közel öt évtizede nincs velünk, ám számukra a neve csak
a róla elnevezett módszerrel, az ének-zene tagozatos iskolák
megteremtőjével, a magyar népdalénekléssel, jobb esetben a Háry Jánossal s
talán még a Psalmus hungaricus komponistájával
egyenlő. Mondhatnánk, ez nem is kevés. Jaj, dehogynem! Ma Kodály tényleges
zeneköltői nagysága a saját hazájában fájdalmasan nincs a helyén.
Az Öregek
mindkét alakjában poézis. Weöres Sándor szavakba, Kodály Zoltán énekhangokba
öntött poézisa. Weöres Sándor maga mögött hagyva a gyermekkort kimagaslóan
érzékeny és érzelem gazdag, lírai vallomást vetett papírra, Kodály Zoltán pedig
valódi remekművé nemesítette. A művészet nyelvén talált egymásra két
távoli generáció. Az Öregek az egyetemes kóruskultúra – a XVI. századi
Palestrina, Lassus, Monteverdi művein át napjainkig – egyik hegycsúcsa.
„Oly árvák
ők mind, az öregek.” – a szoprán egyszólamú, simogató, együtt érző
dallama indítja a kórusművet. Nincs szándékomban elemezni a minden ízében
súlyos kompozíciót – megtették azt nálam jóval avatottabbak – csak egyetlen dolgot
szeretnék kiemelni, azt a békés, megváltó halálvárást, amellyel a
Kodály-kórusalkotás révbe ér.
Hihetetlen
színgazdagsága, az elénk tárt, megénekelt képek változatossága, ugyanakkor
melankóliája jut el a végső megpihenés szorongató, ám egyben feloldozó,
örök nyugalmáig.
Azonban nem
hagyhatok szó nélkül néhány különösen átszellemült részletet, mint például a
»tikkadt nyárban« fáradt egyhangúságát, „téli estén” magányának megfestését, az
„És ha az uccán bottal
bandukolnak,” szeretetteljes imitációját.
Weöres
Sándor
A „Jó napot
bácsi!” katartikus unisonója előzi meg a
kórusmű legborzongatóbb ütemeit, amelyek a szoprán és tenor szólam
vészjósló e-hang repeticiója alá helyezik az alt és a basszus két ütemenként felbukkanó
motívumait.
Az egyre
erőteljesebbé váló, rémisztően monoton, recitáló e hangok sora vitathatatlanul a mű legdrámaiabb egységét
képezi: „Életkatlanban régi étek, / Életszekéren régi szalma, / Életgyertyán
lefolyt viasz,” A magas szólamok oktáv felugrásával éri el a tetőpontot:
„te már elégtél!”
Szinte
mosolygósan szelíd ellentétként kerül elő az a rövid A-dúr szakasz, amely meghitt melegséget hoz a kórusműbe: „És néha,
hogyha agg kezük játszik egy szőke gyermekfejen,”. Annál inkább sajog majd
a szoprán g hangja a „fáj” szóra.
Tragikus hangulat felé viszi a kompozíciót a gondolat: „hogy e kézre, dolgos
kezükre, áldó kezükre” – majd az ebből következő kirobbanó B-dúr vigasztalhatatlan panasza: „Senkinek
sincsen szüksége többé,”. Nyomatékul még egyszer felhangzik ez a keserű
felismerés. Nem folytatom, bár ezután kerül sorra az ugyancsak recitáló „És rabok ők már,” szánakozó, gyötrelmes szakaszát követve a „Hetven nehéz év” kezdetű mondat – amely
így hetvenegy évesen azért szíven üti az embert.
Nem kérdés, hogy
Kodály remekének leginkább torokszorító és egyúttal legvarázslatosabb pillanata
az a piapianissimóba ágyazott,
sejtelmes G-dúr hármas, amely a maga
csendjével, vigasztaló finomságával jeleníti meg a végállomásra
figyelmeztető halált. A G-dúr
hármashangzat utáni esz-moll,
majd annak domináns B-dúrja egy
jóságos, de vitát nem ismerő bölcs megrázó, baráti kéznyújtása a
végső nyugalomra. Biztató és könyörtelen. „várják egy jóságos kéz,
rettenetes kéz, ellentmondást nem tűrő kéz parancsszavát: No, gyere,
tedd le!” A „no” G-dúrja a kodályi
életmű egyik legmeghökkentőbb és így is szívmelengető
harmóniája. Az élet néha még oly súlyos terhétől búcsút venni a
legnehezebb felszólítás, amelyet halandó kaphat. Igaz, nem tudni, mi van odaát.
Ez a halk szavú, ám kíméletlen felhívás különböző árnyalatokban
ismétlődik, amelyre a basszus és a tenor rákontráz: „Gyere, tedd!”
Félelmetes, miközben az elkerülhetetlen biztonságát is átnyújtja. Bizonyos
tekintetben ünnepélyes pillanat. Az alapjaiban e-moll tonalitású alkotás az V.
fokú H-dúrra nyílik szét, így bocsát az ismeretlen útra. Legtöbbször
lehetetlen felkészülni rá, mert bármikor szólíthat, és akkor menni kell.
Egyelőre én
még nem pakolok.
Kodály Zoltán-Weöres
Sándor: Öregek
(Cantate vegyeskar, LFZE, 2006.
december 22.)
Vezényel:
Bácsi Zoltán László
https://www.youtube.com/watch?v=rF1q2v9j0kg