ELHUNYT Ferenczi Hajnal Anikó
(született Tóth Hajnal Anikó) zenetanár

(1956-2016)

Tisztelt Gyászoló Családtagok, kollégák, ismerősök és barátok! Kedves Anikó!

Nem értjük és sosem szokjuk meg a halált. A gondolatával sem szívesen találkozunk. Lázadunk ellene és igazságtalannak tartjuk. Kérdéseinkkel ostromoljuk egymást, háborgunk a Teremtő ellen: miért? Miért most, miért éppen ő, miért így?....

Nincsenek válaszaink, csak a felismerés: ezekbe a dolgokba senki emberfiának nincs joga beleszólni.

Aztán elkezdjük felidézni az elmúlt éveket. Sebtiben próbáljuk magunkban rögzíteni azokat a pillanatokat, amelyeket könnyelműen elfelejtettünk. Merthogy amíg vagyunk egymás számára, addig ezek nem fontosak, de amikor nincs tovább, hirtelen értékessé válik minden. Elkezdjük kergetni azt, amit sosem fogunk utól érni: az elmúlt időt, az elszalasztott lehetőségeket, a meg nem hallgatásokat…

Feltolulnak az emlékképek- mindenkiben más és más. Apró mozaikok és életképek. A zenét tanuló gyermekben a tanár néni, a kollégákban a közös erőfeszítések és örömök, a karácsonyi vacsorák emlékei, a baráti kapcsolatokban egy-egy meghitt beszélgetés. Fájdalmaid és örömeid, melyet velünk is megosztottál. A tanáriban elmesélt sztorik, vagy éppen az apró-cseprő bosszankodások a világ sokszor megváltoztathatlan dolgain. Egy szeretettel lemásolt cd, a fuvolazenekar, egy apró szívesség, a felhajtott kabátujjtól a megszervezett koncertig sok-sok minden. Az emlék, hogy nemrég köszönthettünk többedmagaddal nyugdíjba vonulásodkor, aminek igazán még egy percét sem élvezhetted. Merthogy jött a nagyon rossz hír és vele karöltve a reményteli aggodalom napjai. Biztosan jobb lesz, felépülsz…

Jönnek a kérdéseink: miért most, miért ő, miért így, miért ilyen korán? Nem tudom a választ.

Csak egy gondolatom maradt: a köszöneté. Mindannyiunk köszönetéé.

A váci Bartók Béla Zeneiskola Fuvola-együttese Ferenczi Hajnal Anikó fuvola tanár vezetésével

Kedves Anikó! Köszönjük a sok segítségedet, önzetlenségedet, a többiek érdekében végzett munkádat, a sok-sok tanítást, együttmuzsikálást, a vidámságodat és a dorgálásaidat, a tettrekészségedet és dinamizmusodat Emberi gondolkodásunkkal úgy látjuk, megérdemelted volna a nyugodt pihenést, terveid megvalósítását, a sok-sok együttlétet unokáiddal. De most búcsúznunk kell Tőled, másképp döntött a Mindenható. Hiszem, hogy együtt mondhatod Szent Pál apostollal: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, hitemet megtartottam.”

Köszönjük életedet, hogy voltál és emlékeinkben vagy nekünk. Nyugodj békében!

Dr. Bednarik Anasztázia

A földi élet vége és, amikor egy szerettünktől el kell búcsúznunk, mindig megrendít bennünket. Mindig értetlenül állunk a halál misztériuma előtt és kérdésekkel telve, hogy miért is kell ennek így lennie. Különösképpen így van ez, amikor valaki még életerővel telve és váratlanul költözik el ebből a világból. A fájdalommal együtt sok-sok „miért” ébred bennünk, amire emberileg nem tudjuk a választ, és Istent kérdezzük, hogy miért pont ő, miért pont most, miért pont így?

Ezekre a kérdésekre nincsenek és nem is lehetnek emberi válaszaink. Csak egy-egy, talán itt a földön haloványnak tűnő, de biztos pontunk van, amire ilyenkor keresztény hitünkkel támaszkodhatunk.

A hitünk egyrészt azt mondja, hogy mindez biztosan nem történik Isten tudta nélkül, és hogy Ő ilyenkor különösen is közel van. Furcsa ez az Ő részéről, hogy miért pont ebben, de Isten a fájdalomban és a szenvedésben nagyon közel tud jönni hozzánk, ha megengedjük Neki. Hisszük, hogy Jézusban Isten emberré lett és mindezt végigélte értünk, magára vett minden fájdalmat a kereszten, egészen addig, hogy megélte értünk a teljes elhagyatottságot is. Mivel Jézus, értünk szeretetből belépett a legnagyobb sötétségbe, nincs többé olyan hiány, fájdalom, Istentől való távolság vagy szomorúság, ahol ne lenne Ő jelen és ne tudna újra fényt, békét, életet és örömet ajándékozni nekünk.

Másrészt, amikor Jézus ebben a most olvasott evangéliumi részben a tanítványok hitét kéri, azzal vigasztalja őket, hogy helyet készít mindnyájunk számára, és szeretne magával vinni minket oda, ahol Ő van:

„Ha majd helyet készítek nektek, ismét eljövök és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.”

Alapvetően a legnagyobb szomorúságunk ilyenkor az, hogy, akit szeretünk, nem láthatjuk, nem érinthetjük, és nem hallhatjuk úgy, ahogyan azelőtt, és nem érezzük úgy a közelségét, ahogy szeretnénk. Akit szeretünk, azzal mindig szeretnénk együtt lenni, mindig ott, ahol ő van. Jézus ezt ígéri meg. Megígéri, hogy a kapcsolatunk mégsem szűnik meg, mert van egy Atyai házunk a mennyben, ahol mindnyájunknak van helye, és ahol örökre együtt lehetünk azokkal, akiket szeretünk.

Jézus ezt a helyet, amit készít nekünk, egy családi házhoz hasonlítja, a Mennyei Atya házának mondja és kijelenti, hogy Ő maga az út, amely által oda juthatunk. Tudjuk, hogy ez a ház nem annyira egy hely, hanem a szeretetnek a dimenziója. Akkor vagyunk ott, ahol Jézus van, amikor a szeretetben vagyunk.

A mennyország valamiképpen a kapcsolatainkban valósul meg és már itt a földön elkezdődhet. Rajtunk is múlik, hogy belépünk-e, elkezdjük-e már most a földön azt élni, ami a mennyországban van. Rajtunk is múlik, hogy a szeretetünk által egy kicsit mennyországgá tesszük-e a környezetünk és egymás életét, vagy a szeretetlenségeinkkel inkább szenvedéssé, „pokollá”. A földön megvalósuló mennyország már az igazi mennyország kezdete és az egyik úgymond „belelóg” már a másikba. Minden pillanatban, amikor a szeretetben vagyunk, már beléphetünk Isten országába, mert elkezdünk úgy élni, amilyen ott az élet, és így már most, titokzatos, de valóságos módon, újra egységben lehetünk azokkal, akik átléptek ebből a földi életből a Mennyei Atya házába.

Valamiképpen ezt fejezi ki a híres német író is, biblia tárgyú regényében: „Meghalni természetesen annyi, mint elveszíteni az időt, s kivonulni belőle; de annyi is, mint megnyerni az örökkévalóságot és a mindenütt valóságot, tehát az igazi életet.”

Testvérünk, Anikó, immár megnyerte az örökkévalóságot. Amíg itt volt köztünk, az időben, s az emberi mértékre szabott keretek között, addig ő is esendő volt, gondokkal és örömökkel együtt élő, küszködő ember. De az ő ereje, határozottsága, aktivitása mindig meghaladta az általános mértéket. Emberszeretete, nyitottsága, másokra is kiterjedő gondossága, magát minden helyzetben feltaláló kreativitása példaszerű volt. Szakmájában, zenetanári minőségében, de az ezen felül is vállalt sok kötelezettségében mindig igyekezett a legjobbat nyújtani. Külsejében, háziasszonyi teendőiben is mindig igényes volt, ezért barátai, ismerősei a legnagyobb szeretettel, tisztelettel és elismeréssel beszéltek róla. Energiája és életszeretete a nála fiatalabbaknál is sugárzóbb volt. Hirtelen és váratlan elvesztése ezért is különösen fájdalmas és megrendítő mindenki számára.

Betegsége idején is a legfőbb vigaszt és örömöt családja jelentette neki: fia, leánya, azok családja s három unokája, akiket mindenkinél jobban szeretett, féltett, és akikre mindig nagyon büszke volt. Tőlük a szeretet és az együttérzés legkisebb gesztusát is a legnagyobb hálával fogadta, és vigaszt merített jelenlétükből is.

Gyászoló férje szívének minden fájdalmával és szeretetével gondol rá, és azzal a keresztény reménységgel, hogy felesége már a Jóisten szeretetében részesül. Leánya számára Anikó volt a legszeretettebb lény a földön, akire mindig, mindenben számíthatott, akire mindig úgy gondolt, mint a legfontosabb, biztonságot nyújtó legfőbb támaszára.

Fia is átérzi a mély és kegyetlen fájdalmat, amelyet elvesztése jelent, de nem búcsúzni szeretne tőle, hanem megerősíteni hitét, hogy szívükben mindig ott lesz, jelenlétét szerettei mindig érezni fogják és majd ott fenn találkozni fognak vele, abban az Atyai házban, ahol ő is együtt lehet már azokkal a szeretteivel, akik előtte léptek át az örökkévalóságba, és megújítani ígéretét: „Emberek leszünk, ahogy mindig kérted”.

Talán idős édesanyja fájdalma a legnagyobb, hiszen ő gyermekét vesztette el. Azonban őt is vigasztalja a remény, hogy még találkozni fognak. Húgai olyan lényt vesztettek el őbenne, akit legjobban szerettek és ők is átélik a család tagjainak fájdalmát.

Szerettei vallomásából egyértelmű, hogy Anikó testvérünk földi életét mennyire átjárta a segítőkész, gondos, tevékeny szeretet. Zenéléssel, tanítással és minden munkájával igyekezett örömet ajándékozni azoknak, akik körülötte éltek, vagy hozzá fordultak.

Nem volt túl gyakran templomba járó ember, de lelkében imádkozó, hívő életet élt. Ha talán nem is mindig tudatosította ezt, de sokféle aktivitásához az energiát és sugárzó életszeretetét Isten ajándékozta neki, Őbelőle merítette. Igényessége mind a zenében, mind az élet többi területén őt magát és másokat is magához az örök Szépséghez, Istenhez vitte közelebb.

Bízva remélhetjük tehát, hogy most abban a házban, ahol sok hely van, ráismer ő is arra a helyre, amely neki készült és ahol állandóan a legszebb zene szól. És ráismer az örök Szépségre, Istenre, aki Mennyei Atyánk. Imádkozunk őérte, és egy régi pap szavai szerint „nem csak azon bánkódunk, hogy eltávozott közülünk, hanem hálásak is vagyunk és megköszönjük, hogy ennyi ideig közöttünk lehetett”. Reméljük, hogy majd mi is mindnyájan viszontláthatjuk őt, és egykor ott lehetünk vele együtt, ahol ő van. Amen.

Dr. Fejérdy Áron atya

Elhangzott a váci Felsővárosi Temetőben 2016. október 21-én.