SZAVAK
NÉLKÜL ÉPÜLŐ ZENE
Portré Szatmári Zsoltról és Sándor Balázsról
Ha a színpadon együtt játszik mester és egykori
tanítványa, mindig eszembe jut, hogy vajon ezt a viszonyt le lehet-e tenni. Egy
idő után kollegiális lesz a kapcsolat, vagy örökre megmarad a
tanító-tanított reláció? Egyáltalán mit adhat egy tanár a szakmai tanácsokon
kívül a növendékének? Ezekről akartam megkérdezni Sándor Balázst, aki
találkozásunkkor néhány nappal a BA diplomakoncertje előtt állt, és
zeneakadémiai mesterét, Szatmári Zsolt klarinétművészt, a Nemzeti
Filharmonikusok szóló klarinétosát, de másként alakult: amikor elkezdtünk
beszélgetni, rögtön a zenén túli közös szenvedélyük, a motorozás került szóba.
Szatmári Zsolt (lfze.hu)
Sándor Balázs: Nekem egy kis motorom van, 125 köbcenti, a Tanár úré pedig
650, tehát jóval nagyobb, de mindkettőnké Honda. Együtt ugyan még nem
kirándultunk, de az is lehet, hogy a jövőben erre is sort kerítünk.
Előfordult már, hogy órán beszélgettek a
motorokról?
Szatmári Zsolt: Elég gyakran. Főleg így tavasszal, amikor előjönnek
a motorosok, kettőnk között is előjön ez a téma. Az előbb,
amikor jöttünk fel a kávéház lépcsőjén az interjúra – akkor is
„motoroztunk”.
Ide is azzal jött?
Sz. Zs.: Nem, mert nem tudnám hova tenni, elég robosztus darab. A városban
ritkán használom, inkább csak túrázni járok vele.
Nem gondoltam, hogy előbb beszélünk ma a
motorokról, mint a klarinétról… Balázs, magának egyszerűen ment a
hangszerválasztás?
Sándor Balázs: Igen, mert édesapám klarinétművész, négy-öt éves
koromban megmutogatta a hangszert, én meg elkezdtem barátkozni vele. Úgy
emlékszem, hat, vagy hétévesen volt először klarinét a kezemben, és akkor
kitaláltam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni.
És többé soha nem volt kétsége?
S. B.: Dehogynem.
Általános iskolásként elég sok problémám volt, mert egy darabig az édesapám
tanított, és ez nem volt egyszerű. Nem mindig tudtam elfogadni azt, amit
mond, aztán utólag mindig beláttam, hogy igaza van.
Azért később sem lehet könnyű, ha valaki
ugyanazt a pályát folytatja, mint a szülei, már az állandó összehasonlítás
miatt sem.
S. B.: Persze,
és ezzel még most is küzdünk.
Sz. Zs.: Miközben a Balázs
válaszolt, rögtön az fordult meg a fejemben, hogy alig ültünk le pár perce, és
máris a második közös pontunkra akadtunk. Az én családomban is mindenki zenész,
ez egy ilyen eleve elrendelt állapot, és az ember még elképzelni sem tudja,
milyen az, amikor nem zenészek a szülők. Ez tehát gyakorlatilag egy
pozitív zsákutca. Én először hegedültem, ezzel párhuzamosan kezdtem
klarinétozni, aztán tizenhárom évesen dönteni kellett, hogy melyik hangszerrel
megyünk tovább. Gyerekként a legnyomósabb érv a klarinét mellett az volt, hogy
abból jóval kevesebbet kell gyakorolni, mint a hegedűből.
Sándor Balázs
Azért ez nyilván teljesen érthető szempont egy
gyereknél: szeretne másra is időt szánni. A zene mellett milyen
szenvedélyek kísértették meg?
S. B.: Én
például nagyon szeretek asztalosmunkával foglalkozni. Persze, hobbiszinten –
tehát bútorokat természetesen nem tudok készíteni –, de különböző
apróságokat már igen. Ha esetleg valami más szakmát választottam volna, akkor
lehet, hogy ez lenne az. Bár az az igazság, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben,
hogy mást csináljak.
Sz. Zs.: Igazándiból ez nálam sem
volt soha kérdés. A zenész-lét olyan, mint a kábítószer. Ha egyszer valaki
belekóstolt, nem tudom elképzelni, hogy azt mondja: én valami mást keresek. Ezt
nem lehet letenni. Hobbim persze nekem is van, nagyon szeretek például
barkácsolni. Ez is alkotótevékenység, de épp ellentéte a zenének, hiszen amit
készítek, megmarad. Amikor például először építkeztem, én csináltam meg a
ház fűtésrendszerét. Azt gondoltam, ha más meg tudja tanulni, akkor nekem
is menni fog. És azóta is működik!
Ez is közös pont: mindketten olyan hobbit
választottak, amelynél a végeredmény – nem úgy, mint a zenénél – megragadható:
egy fadoboz, vagy a fűtésrendszer…
S. B.: Így
van. Van még más hobbim is, szeretek sportolni. A Felső-Dunára járunk
evezni, nyáron egyhetes túrát szoktunk szervezni. Kell az állóképesség, hogy az
ember a színpadon végig tudjon fújni egy félórás vagy egy órás műsort.
Sz. Zs.: Azoknak, akik a
mesterdiplomára készülnek, én mindig azt javaslom, hogy kezdjenek el sportolni.
A diplomakoncerten ugyanis már nem csak egy-két darabot kell eljátszani, ott
egy komplett estet kell betölteni. Erre nem csak pszichésen, de fizikálisan is
nagyon fel kell készülni, hiszen bizonyos időintervallumokat végig kell
fújni, és ritkán lehet levegőt venni. Egy diploma vagy egy koncert
stresszhelyzet, ilyenkor szaporábban ver az ember szíve, hamarabb fogy a
levegő. Ezt csak úgy lehet, ha az állóképesség a topon van.
Balázs, a szakmai beszélgetéseken és az órákon kívül,
ahol egy-egy darabon dolgoznak – mi az, amit a Tanár úr adhat magának?
S. B.: Elsősorban
motivációt. Nekem szerencsém van, hogy a Tanár úr játszik zenekarban, és sok
lehetőségem van arra, hogy meghallgassam. Meg verseny előtt vagy
bármilyen fellépés előtt is az a jó, ha meghallgat. Én olyan ember vagyok,
akinek szüksége van a kontrollra, de a hangszer miatt is kell a külső fül:
ahogy fújom a klarinétot, rezonál az egész, és én teljesen mást hallok, mint
ami kifelé szól.
Sz. Zs.: A zenei
világban teljesen más a tanítás, a tanár-diák viszony, mint egy civil pályán.
Nálunk nincsenek kőbe vésett szabályok, mint például a
természettudományokban. Én is csak tanácsokat adok, hogy később jól
elboldoguljanak a saját ízlésükkel.
Az ön mestere ki volt?
Sz. Zs.: Én Kovács Béla tanár úrhoz jártam. Abból merítek a mai napig.
A zeneakadémiai éveket követő időszak is
nagyon jól alakult.
Sz. Zs.: Nagy szerencsém volt, mert a diploma előtti évben nyertem
Kanadában egy versenyt, ami rengeteg koncertfelkéréssel járt. Miután végeztem,
felvettek ösztöndíjasként az Operaházba, ott eltöltöttem két évet, és utána a
Fesztiválzenekarnál kötöttem ki. Olyan nevekkel dolgoztam együtt, akiktől
rengeteget tanultam.
Balázs, játszott már együtt a Tanár úrral?
S. B.: Sajnos
még nem.
Sz. Zs.: Én játszottam együtt a Kovács tanár úrral, még főiskolásként, a
Liszt Ferenc Kamarazenekarban. Az ilyen helyzet mindig plusz izgalommal és
plusz megfelelni akarással jár. Bennem volt, hogy ha a tanárom elvisz engem,
nem azért teszi, hogy lejárassam. Stresszes volt nagyon, de végül is jól
sikerült.
A Jeruzsálemi Zeneakadémiával közös
„Reconnections”workshop-ban – amit idén februárban Budapesten rendeztek –
mindketten részt vettek, egy produkcióban Balázs játszott, két másikat pedig
Zsolt tanított be. Nyilván feszített volt a tempó, hiszen csak néhány nap volt
felkészülni a koncertre.
S. B.: Én
a Triptichon című darabban játszottam, amit Yinam Leef, a jeruzsálemi
zeneakadémia rektora írt. A hegedűs és a brácsás izraeli volt, és hárman
voltunk magyarok, a csellista, a zongorista, és én. Azért volt nehéz dolgunk,
mert nem ismertük egymást, a magyarokkal sem játszottam korábban együtt, tehát
nem voltunk összeszokott csapat. Ez mindig nagy feladat egy kamaránál. A
kottákat előre megkaptuk, mindenki megtanulta otthon a saját szólamát,
aztán leültünk, és először is átnézegettük együtt. Érdekes darab, kortárs
zene, voltak benne furcsa jelölések, ezeket csak akkor tudtuk tisztázni, amikor
megérkezett a szerző, a rektor. Meghallgatta a második próbát, és utána
elmondta, ő hogyan képzelte a darabot, és hogyan szeretné hallani. Egy
hetünk volt, hogy összerakjuk, utána jött a koncert Győrben, majd másnap
Budapesten, a Zeneakadémián. Szóval, a darab is nehéz volt, és nehéz volt
összejátszani is, figyelni egymásra olyan emberekkel, akikkel korábban soha nem
zenéltem együtt.
Tehát öt idegen ember ült le, hogy eljátsszon együtt
egy számukra még ismeretlen darabot. Tényleg nem könnyű helyzet.
Sz. Zs.: Mindkét zeneakadémiáról a lehető legjobb növendékeket válogattuk
össze, pontosan azért, mert itt egy hét alatt kell eljutni a nulláról a száz
százalékig, ami nem egyszerű feladat. Az ember hiába tanulja meg otthon a
saját szólamát, amikor beül a kamaracsoportba, egy egészen másfajta munka
kezdődik. Szóval nehéz, de az a fantasztikus benne, hogy szavak nélkül
épül a dolog. Ez a csodálatos a zenében, hogy embereket, népeket köt össze úgy,
hogy nem kell nagyon beszélnünk. Alig van ehhez hasonló, talán a sportot
lehetne hozzá párba állítani. Egyébként is sok párhuzam vonható a sporttal,
hogy csak a gyakorlást említsem. Ugyanúgy meg kell lennie a napi rutinnak,
különben nem lehet az alapokra ráépíteni a következő szinteket. Ez nálunk
is ugyanígy működik.
Szerencsére itt tréningben volt minden résztvevő,
mert akármilyen nehéz is lehetett a felkészülés, látványos eredményt hozott.
Ott voltam a koncerten, hallottam.
Sz. Zs.: Nagyon nagy kihívás ez a diákoknak is, a tanároknak is. Nem arról van
szó, hogy próbálgatunk, aztán egy hónap múlva, vagy amikor kialakul, majd eljátsszuk
valahol. Itt közvetlenül a koncert előtt kezdünk dolgozni a darabbal. Én
Ligeti Hat bagatelljét, és a Beethoven Esz-dúr szeptettet tanítottam be.
Hogyan kezdett neki?
Sz. Zs.: Először is összeeresztjük a résztvevőket, és akkor kiderül,
kik a gyengébb képességűek a csoportban. Ezt előtte nem lehet
kideríteni. A Ligeti darabot egyébként különösen nehéz összerakni egy hét
alatt.
És amikor „összeeresztette” őket, és először
eljátszották a kért darabokat, az nem volt sokkoló?
Sz. Zs.: De, sokkoló volt, és nem csak nekem, hanem a résztvevőknek is. Nem
nagyon tudtuk, hogy ebből miként fogunk bármit is csinálni. A Ligeti
darabnál még a harmadik nap után is felvetődött bennünk, hogy Úristen,
hogy lesz ebből koncert?! Aztán mégis nagyszerűen sikerült, az egyik
legnagyobb sikere épp ennek a darabnak volt. Ez az egy hét komoly szellemi
tevékenység volt tanárnak és diáknak egyaránt.
Nagyon izgult a koncert alatt?
Sz. Zs.: Hát hogyne, és ez a tehetetlen izgalom a legrosszabb. Az ember, ha maga
játszik, izgul, de tevőlegesen tudja befolyásolni a dolgokat. Egy tanárnak
viszont olyan helyzet ez, mint egy edzőnek: abban, ami a pályán zajlik,
már nem tud aktívan részt venni. Volt néhány keserves pillanatom, nagyon
izgultam az enyémekért.
És a tapsnál végre leesik a kő a szívéről…
Sz. Zs.: Persze. Azt gondolom, hogy azt a fajta izgalmat, ami egy koncertnek
természetes velejárója, a siker eltörli. Ezért nem lesz tehát maradandó
sérülésünk ettől az állandó, fokozott stressztől. A siker ezt mindig
feloldja.
Bokor Gabriella