Színfogyatkozás

Lendvay Kamilló (1928-2016)

Ismét eltűnt egy jellegzetes szín a hazai zenei életből: két hónappal 88. születésnapja előtt távozott az élők sorából Lendvay Kamilló. Benne volt a korban – mondhatná, aki nem ismerte. Mindenki más azonban kényszerűen szembesült a megszokhatatlannal, a kortalanok létét is behatároló végességgel.

Tudtuk: az utóbbi időben egyre inkább éreztette közeledtét az elmúlás kikerülhetetlensége. De mégis nehéz lesz együtt élni a gondolattal, hogy nincs többé. Még azoknak is, akik nem voltak részesei mindennapjainak, sőt, kifejezetten ritka alkalmakkor találkoztak vele.

Egy nagy adag kortalan életkedv veszett ki a világból. Valaki, aki természetesként tudta megélni a körülményeket, mindenkor elsősorban az önmagával való belső harmóniára törekedve.

Fiatalkorának kevés élő tanúja van csupán – a következő generációknak maradnak az életrajzi adalékok, ám azok, legyenek többé vagy kevésbé hivatalosak, szinte a műalkotás erejével hatnak az olvasóra. Mesés élet, amely – lévén az értékes alkotás kontrasztokban gazdag – rémmesei elemektől sem mentes. Empatikusan követhetővé épp a szerző interpretációja teszi, aki, formaérzékkel megáldva gondoskodott a tálalásról.

A „nagybácsi unokaöccse” szál nincs túldramatizálva (nagybátyja, a Kodály-növendék Lendvai Ervin Németországban élt és Londonban hunyt el – abban az évben, amikor unokaöccse felvételt nyert a Zeneakadémiára), csakúgy, mint a második világháborús fejezet (amelyről érdemben csak a zeneszerzés-diplomamunka címe tanúskodik: Mauthausen – szimfonikus költemény zenekarra, 1958).

Kikerülhetetlenek viszont a zenei „kalandok”, a legkülönbözőbb indíttatásból. A könnyűzenét képviselték a dixieland-együttesek, a zongorázás az Angol Parkban – majd a trombita-tanulás, amelyre azért volt szükség, hogy a Légierő Zenekarában játszhasson, ha már (eltérően a korabeli általános gyakorlattól) főiskolásként kénytelen volt letölteni a három éves katonai gyakorlatot. Lendvai mindenből tanult, s a körülmények-kínálta lehetőségek a későbbiekben kamatoztatható/kamatozó tőkének bizonyultak.

Bármiből többféle tanulságot lehet levonni, Lendvayt a maga harmóniára-vágyása megőrizte a „sebek nyalogatásától” csakúgy, mint a sértettségek felhánytorgatásától. Az élet utakat kínált, gyakran válaszutakat, s mint mindenki, úgy ő sem tudhatta, melyik milyen hosszú és hova vezet.

A fiatalkori vállalások munkabíróvá tették, s a lehetőségek ígéretesnek is tűnhettek néha. Ő tehát „tette a dolgát”, pontosabban, amit vállalt, azt becsülettel teljesítette. Munkahelyei listája hosszúra nyúlna – megfordult, sőt, néha hosszú időt töltött színházakban, zenekaroknál, ily módon a zenei élet tortából korántsem csupán az alkotóknak minimumként jutó szeletet kóstolta. Saját gyakorló hangszeres tapasztalatai, és karmesterként a muzsikusokkal való munka közrejátszott abban, hogy olyan zenét akarjon komponálni, amit az előadók szívesen játszanak, s amely a hallgatóknak is kedves. A sokat élt, sokat tapasztalt emberek korán megszerzett bölcsességét, a humort is le tudta fordítani zenére.

Magam tanár-diák viszonyban ismertem meg, a zenetudományi tanszak előkészítő félévében. Az első, s mindvégig lényegesnek megmaradt jó tapasztalatom valamiféle egészen ritka „közvetlenség” volt. Nem tanár, aki oktat (felad és számon kér), hanem olyan zenecentrikus ember, aki az adott szituáció (nevezetesen partitúraolvasás-foglalkozás) lehető legeredményesebb, ugyanakkor élményszerű eltöltéséről gondoskodik. Néha elővett egy kottát, lapról olvasáshoz – a partitúra megszólaltatásában maga is részt véve. A megilletődött jelölt pedig azon vette észre magát, hogy szinte zenehallgatóvá lényegült át, miközben a Tanár Úr maga játszotta az összes szólamot. S ha ismétlésre került sor, ez az élmény minden másnál erősebb motiváció volt a komplex szólamcsoportok áttekintésére és megszólaltatására.

Oldott lénye jótékony hatással volt másfajta munka-kapcsolatokra is. Öröm volt együtt hallgatni vele zenét abban a reményben, hogy utána majd „mond valamit”, mert az tanulsággal kecsegtető volt. És jó volt vele rádióműsort is készíteni – számítani lehetett felkészültségére, türelmére, s minőség-érzékenységére. Olyankor is a lényegre koncentrált – és nem is kellett szavakba foglalnia, a megelégedettsége mindennél nagyobb elismerés volt. És jó volt – korrektorként vagy recenzensként – foglalkozni a műveivel is; kérdésekre érdemben válaszoló, az érdeklődést és igyekezetet méltányoló alkotó volt. Szomorúan gondolok arra, hogy (immár utolsóként) készülő kottáját már nem veheti kézbe. Utolsó gesztusa a levonatok átnézésekor az oldalanként kiírott „köszönöm”!

Műveinek hangfelvételei és kottái remélhetőleg nemcsak „őrzik”, hanem továbbítják a kompozíciókat a következő generációknak is, hallgatni- és játszanivalóként egyaránt.

Nemrégiben a Farkasréti temetőben járva, barátnőmmel felelevenítettük régi veszteségeinket, és szóba került, milyen emberi beszéddel búcsúztatta Lendvay Kamilló annakidején Pernye Andrást…

Ez a fajta „hangtalálás” is Lendvay jellegzetessége volt – halálhírére reagálva első dolgom az volt, hogy felkeressem a honlapját, s a videókra rákeresve létesítsek egyoldalú találkozást. Rögtön rátaláltam egy amerikai felvételre, ahol – ez a felvételen egyértelműen „átjött” – első látásra képes volt kontaktust teremteni hallgatóságával. Marosi László karmester volt a beszélgetőpartnere, a lánya tolmácsolta gondolatait (de a legszemélyesebbeket maga mondta el, előre bejelentett „csúnya angolságával”). Így történt, hogy láthattam megörökített rövid improvizálását – amelyre 80 éves korában került sor.

Tanított a Zeneakadémián, tisztségeket vállalt a zenei közéletben – de ami talán ennél is fontosabb: példájával arra inspirált, hogy a zene (alkotás vagy interpretálás) ne munka legyen, még csak ne is vállalt hivatás, hanem olyan értékes élményforrás, amely a mindennapokat ünnepivé téve, személyiségformáló lehet.

Köszönöm, Tanár Úr!

Fittler Katalin

(Lendvay Kamilló portréjának forrása: zongorageneral - G-Portál)