Bélamese,
avagy adalékok a jószándékok
pokolba vezető útjához
„Magyarország
legrangosabb kortárs művészeti fesztiválja, a CAFe
Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál, ifjúsági koncert létrehozásával
bízta meg a zenekart” – adta hírül az Óbudai Danubia
Zenekar, amit az érdeklődő kétségkívül jó döntésként könyvel el.
A terv
megvalósult, a Pesti Vigadó programfüzete „Ifjúsági előadás Bartók Béla
zenéjére” alcímmel hirdette az október 16-án délelőtt és délután színre
kerülő programot. Ugyanitt olvasható a következő is: „Bartókot még ma
is előszeretettel sorolják a nehezen befogadható, modern zeneszerzők
közé. Akik a legjobban cáfolhatják ezt a tévhitet, azok éppen a gyerekek. Ezért
is szól nekik az Óbudai Danubia Zenekar legújabb
előadása, a Bélamese. A közel egyórás programot
a zenekar művészeti vezetője állította össze.”Újabb ígéret,
amitől sokat várhatunk, hiszen Hámori Máté azon túl, hogy invenciózus
karmester, az együttes művészeti vezetőjeként
időről-időre változatos ötletekkel egyéníti az éves programokat.
A CAFe zsebkönyv-méretű műsorfüzete ajánlásként a
zenekar őszi programajánlójából kölcsönözte a szövegét: „Bartók Béla
zenéje nem ’modern’, nem valami nehéz és disszonáns
izé. Ezt – szégyenkezve bár – csak a felnőtteknek kell leírni még mindig.
A gyermekeknek viszont evidens, hogy a Bartók-művek komplett mesevilágokat
tárnak fel, egyértelműen és varázslatos színekben. Illyés Gyula, Mikszáth
Kálmán és Weöres Sándor a nyelvben, Bartók a hangokban lubickolva mesél és
varázsol, sűrű sötét erdőt, napfelkeltét, dérlepte síkságot vagy
fülledt, nyári éjszakát, bogarak rejtekhelyét az esőverte levelek között.
Természet, színek és ÉLET – ez Bartók zenéje, és ezt az utat járhatják be
velünk a gyermekek ezen az egy órás kalandtúrán, akiknek ismerős lesz minden
táj és lépés!”
Hát nem
tudom… vajon hány gyermek lenne alkalmas ezen állítások igazolására?
A
zenekar évadnyitó sajtótájékoztatóján kiosztott tájékoztatóból közelebbit is
megtudhattunk a meséről, amelynek szövegét Hámori Máté írta. Így
kezdődik: „A történet egy képzelt,
poszt-apokaliptikus világban játszódik, ahol az emberi civilizáció immár
totális győzelmet aratott az élővilág felett, elpusztítva mindent,
maga alá gyűrve az egész természetet. Ebben a sivár világban tilos
különbözni, szembeszegülni a világ Urának, a gonosz Öreg Apónak az akaratával…”
A
frappáns „ajánlott 6-99 éves korig” megjegyzés ellenére korántsem biztos, hogy
nemcsak a szélsőséges korcsoportokba tartozóknak voltak ellenérzéseik a
mesével. A szöveg ugyanis rendkívül tömény sűrítmény, olvasásra szánt
abszurdnak is tarthatnánk, ha nem oly rátermett narrátor tolmácsolta volna,
mint maga a szerző (akinek az orgánuma mikroport
nélkül is képes lett volna eljuttatni a szöveget a terem bármely részébe!). Még
csak nem is az a kérdés, hogy „kinek kell ilyen mese?”, hiszen az
érdeklődők befogadókészsége kétségkívül
mérhetetlenül nagy. Érdeme, hogy nyelvi lelemény dolgában rendkívüli; hol
vizualizáló ereje nagy, hol a szavak zenéje vagy épp ritmikus struktúrája
bizonyul figyelemfelkeltőnek. Emlékezetes a „géppuskaszájú kockaszörny”,
„percenként 6000 közhelypatronjával”, a „globál-brutál
zajgenerátor” – de nem akarnám reklámozni. És a 12 fogú Dodek
Alfonzt sem! De hogy ne legyen hűtlen „Bélához” (sőt, Bélákhoz!),
feltűnik a „sose kérdezz” gesztusa, a költői kérdés transzpozíciója,
miszerint hol a szarvas, kint-e vagy bent. A szereplők egyikéről
megtudtuk, hogy ő a Fábólfalagott kilálylány (aki – ki tudja, miért – feltűnően laccsolt, habár erről nem bizonyosodhattunk meg,
hiszen látványként, mozdulataival volt csupán jelen), egy másikról pedig
(akinek maci-forma lett az ábrázata a barna szőrmés, fejhallgatóhoz
hasonlító fülvédőtől, és lábszárvédője
műszőrméből volt), hogy ő a Savanyú-erős leves (a
Medvetáncra asszociálók kétszer kimaradnak a dobásból).
„Béla”-elemek tehát nem hiányoztak a „meséből”, ami
egyébként kiváló nyersanyag lenne oly módon, hogy a jelöltek megtalálják benne
a bartóki (?) utalásokat…
A Bélamese tehát inkább Mátémese
lett, pontosabban, a műsor Máté-Show, vagy, ha
úgy tetszik, Máté-tri-só, hiszen három funkcióban
szerepelt Hámori Máté ezeken az előadásokon. Dirigensi és narrátori
működésében semmiféle kívánnivalót nem hagyóan.
A MOHA
táncművészei a Pálfi Balázs-tervezte jelmezekben
s díszletek között olyan látványvilágot biztosítottak, amely elvonta a
figyelmet a zenéről, ami így afféle Gebrauchsmusikká,
használati zenévé, illusztráló háttérzenévé süllyedt. Akkor is, ha jó
színvonalon adták elő. Emlékezetes perceket köszönhettünk a zenekar
koncertmesterének, Mező Péternek a szép szólójáért.
Az apróságok
(mert nem mindenki felelt meg a tréfásan megjelölt korhatárnak!) színházi élményként nézték a műsort. Hogy mit hallottak
közben, pontosabban, hogy hallgatták-e a közben felcsendülő muzsikákat,
azt aligha tudhatjuk meg. Mindenesetre, amikor a látvány mozgalmassága
csökkent, hirtelen megemelkedett a nézőtéri zajszint (történt ez az Este a
székelyeknél harmonikus-szép muzsikája idején!). Addigra bele is fáradtak talán
a történetbe (s az információáradatba).
A
kísérők talán arra gondolhattak, maguk is közelebb kerülnek Bartók
zenéjéhez. A történet és a látvány elég hatásos akadályt jelentett ehhez.
Ráadásul, aki nem ismerte a részletekben felidézett műveket, sohasem tudja
meg, mit hallott (nem lett volna felesleges egy szórólapon feltüntetni a „zenei
illusztrációk” jegyzékét – zenecentrikusan
fogalmazva, a műsort). A műsor kezdetén hangfelvételről
„megidézték” Bartókot – a recsegő-alapzajos felvételt hallgatva nem
mindenki „kapcsolt”: Bartók hangja szól a hangszóróból.
Sajátos
dolog a jogvédelem. Amíg működik, könnyen úgy gondoljuk: nehezíti a
művek útját a közönséghez. Most, amikor megszűnt a Bartók-művek
jogvédelme, úgy tűnik, a szabadság egyszersmind a szabad prédává válás
lehetőségét is magában rejti. Védtelenné, kiszolgáltatottá válnak tehát a
remekművek, amelyeknek értő értékelését aligha könnyíti meg az
elcsépelés…
Fittler Katalin
Bélamese - ifjúsági előadás Bartók Béla zenéjével