Kelecsényi László Zoltán

Hang-zavarok

Meghalt Kodály Zoltán, oda a pontos nyelvhasználat.

A nyelv jelkészletének alapjai a hangok (mint fonémák). A hangok fizikai tulajdonságai — az ajakműködésről és a nyelvállásról most nem beszélve —: az időtartam (a hang lehet rövid vagy hosszú), a hangmagasság (illetve szótagonként annak változásai, ezek alakítják a beszéd dallamát), a hangerő (ejthetjük a hangot halkan vagy hangosabban), valamint a hangszín. Ha énekelünk, ugyanezek a minőségek kapnak különleges szerepet.

Mindezeken túl egy-egy szótag kaphat hangsúlyt az adott szó elkülönítésére, ill. nyomatékosítására.

A beszédhang írott (nyomtatott) jele pedig a betű.

Zenei életünkben azonban — elsősorban a kóruspróbákon — ezek a fogalmak egyre gyakrabban keverednek.

Ha a karnagy vagy karmester az érthetőbb szövegmondást kéri a kórustól, akkor napjainkban rendszerint így szól: „Kérek sokkal több mássalhangzót!” Erre egy magyarul jól tudó kórustag magában így morfondírozhat: „Az én kottámban ebben a sorban csak 12 mássalhangzó van, nem énekelhetek többet…” Ha azonban a kérés így hangzott volna: „Kérek nagyon erős mássalhangzókat”, akkor annak nem lenne semmi akadálya. Más a hangok darabszáma, és más a hangerő.

A másik meggondolatlan karvezetői kérés: „Kérek erős k betűket!” A zenészek szóhasználatában ilyenkor a „betű” a „hang” helyére kerül. Aligha szorítkozik azonban a nyelvtudósok szakterületére ezek világos megkülönböztetése. A „betű” szó téves volta akkor lepleződik le nyilvánvalóan, ha pl. az adott „k” hang (!) pl. a latin „requiem” és a „cuncta” vagy pl. a német „Fackel” szóban hangzik — de írva más betűvel, illetve betűkapcsolattal (két betűjeggyel).

Lehet, hogy a muzsikusok a hangszerrel létrehozott hangra szeretnék korlátozni a „hang” szó jelentését, de önkényesen. Mi a magunk részéről biztosak vagyunk abban, hogy a zene (és az ének is) kizárólag hangokból formálódik. Betűt csak leírni és kiolvasni lehet. Betű csak papíron, pl. kottán létezik. Amit kiejtünk, az már hang.

De ha vicces kedvünkben vagyunk, így is reagálhatunk egy „betű” kiejtését kérő felszólításra: az „o” és az „s” betűket nagyon könnyen ki tudom ejteni a számon, akár éneklés közben is, ha nincsenek nagyon kemény anyagból, de pl. a „k” vagy a „t” szára mindig beleakad a torkomba… Részünkről azonban szeretnénk a magyar nyelv ügyét komolyan venni.

Napjainkban gyakori a „felviszi a hangsúlyt” kifejezés. (Sőt már Szabolcsi Bence zenetörténetének elején olvasható: „felemeli a hangsúlyt”.) Ha megfontoljuk, azonnal beláthatjuk, hogy más a hang, és más a hangsúly. Csak magát a hangot tudjuk „felvinni” vagy „felemelni ”, a hangsúlyt (egy-egy szótag hangerőtöbbletét) azonban csak növelni lehet. Az emelhető, aminek magassága van, a hangsúlynak nincs, csak pl. foka. Igaz, a hangsúlyozás rendszerint magával vonja a hangmagasság növelését, de e két jelenség összecsúsztatása hiba. A beszéd halkabb-hangosabb voltának vagy a hangfekvésének semmi köze a hangsúlyozáshoz, azok attól függetlenül alakulnak. A hangsúlyozás az érthető beszéd eljárása, egy-egy szó vagy egy-egy szövegrész különböző fokozatú nyomatékosítása, bármilyen magas vagy erős hangon mondott — vagy akár elsuttogott — közlésben.

Várhatjuk-e, hogy ezek a félresikerült kifejezések eltűnjenek a mai magyar nyelvből? Vállalják-e mai zenészeink a nyelvtisztítás feladatát a hang szférájában?