„Mindig mindent jó kedvvel csináltam”

Varsányi Lászlóné Ecsedy Annamária emlékei a szaktanárképzésről, és ami utána jött…

– Varsányi Lászlóné Ecsedy Annamária tanári pályája az 1950-es években kezdődő zenei szaktanárképzéssel indult, majd diplomája megszerzése után egybeforrt a Pest megyei, 1950-es-évektől induló zeneiskolai oktatás beindításának hőskorával. Az alábbiakban e gazdag pálya főbb állomásairól olvashatunk.

–

Bevezetés helyett…

A szaktanárképző 1950-ben indult Budapesten, és 1951-ben vidéken. Ebben az évben ünnepeljük létrejöttének hatvanöt éves jubileumát. Sajnos, nem hallottam arról, hogy valaki, valahol is megemlékezett volna erről a képzési formáról és az ott végzett kollégákról, ezért úgy gondoltam, hogy jó lenne, ha a Parlandóban megemlékeznénk róla.

Ha összehasonlítjuk az 1950-es évektől a mai napig tartó zeneiskolai hálózatot, elismeréssel kell szólnunk a szaktanárképzőt végzett tanárok munkájáról. Ezért ezt az összefoglalót az ő emléküknek ajánlom. Nagyon sokan örökre eltávoztak már közülünk, de akik még élünk, szívesen gondolunk életünk ezen szakaszára és az elvégzett munkára. Talán nem éltünk hiába…

Tanulmányok

– Számomra Debrecen a „felnevelő” város. Ott voltam diák, ott érettségiztem. Zenei tanulmányaimat is Debrecenben végeztem: Uray Magdolna tanított zongorázni államilag engedélyezett magán-zeneiskolájában. Nagyszerű szolfézstanárom Ludmány Antalné, Nusi néni volt, akit imádtam; magával ragadó, élményt jelentő óráinak hatására lettem szolfézstanár is. Érettségi után – a Szabó Magda írásaiból is jól ismert Dóczyba jártam gimnáziumba – ebből a zeneiskolából felvételiztem a szakiskolába 1954-ben. Az iskola nívóját jól mutatja, hogy harmincegyen felvételiztünk és csak ötöt vettek fel. A szakiskola keretében, a Zenede épületében működött a szaktanárképző, ami három évfolyamból állt (Ez az iskolatípus lett később a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zeneiskolai Tanárképző Intézet elnevezésű országos hálózat megfelelője). Az itt töltött évek alatt a hangszeres és a hangszermódszertani órák, a kórusfoglalkozások mellett szolfézs-, szolfézsmódszertan-, összhangzattan-, zeneirodalom-zenetörténet-, népzene-, karvezetés- és orosz nyelv-óráink voltak. Három év után kaptunk diplomát, amivel csak vidéken lehetett elhelyezkedni, vagy felvételizhettünk Budapestre, a Zeneakadémiára. Kiváló tanárok tanítottak az intézményben, ahol a szaktanárképzés 1951-ben indult. Zongorát Vásárhelyi Magda, Teőke Marianne, Clementisné Erőss Klára, Névay Ilona, P. Nagy Ilona és dr. Darkó Jenőné tanított, Szabó Ernő hegedűt, Papp László gordonkát, Mészáros Aladár fuvolát, Kányási József oboát, Valusek Béla trombitát, Szabó Emil zeneelméletet, Czövek Lajos népzenét oktatott, Pongrácz Zoltán tanár úrtól pedig zenetörténetet tanultunk. Engem továbbra is Uray Magdolna tanított zongorára (1954-ben lett az intézmény kinevezett tanára), B. Szűcs Ferenc tanár úr pedig – aki a Debreceni Református Gimnázium tanára is volt – szolfézst és szolfézsmódszertant tanított. Mindkettőjüket nagyon szerettem és nagyon sokat köszönhetek nekik.

Kodály Zoltán elképzeléseihez-elveihez mi, szaktanárképzősök álltunk a legközelebb. Az Éneklő Magyarország, a „Legyen a zene mindenkié!”, az „életre hívni a néma berkeket”, „nem az a fontos, hogy ki az Operaház igazgatója, hanem, hogy ki Kisvárdán az énektanár” – ezen eszmék életben tartása-továbbvitele várt ránk. Ez egyet jelentett a vidéki zenei élet kialakításával, a zenei oktatás megszervezésével és fejlesztésével. A népdalokon alapuló zeneoktatás-koncepciójának akkoriban Békés-Tarhos volt a szellemi központja, amit 1954-ben (a felvételim évében) egyetlen tollvonással megszűntettek. Ennek valószínűleg politikai okai lehettek, mert még Kodály tanár úr sem tudott tenni ellene semmit. Gulyás György ennek a negatív intézkedésnek köszönhetően került – pályázat útján – Békés-Tarhosról Debrecenbe, a Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatói székébe. Nemcsak az intézmény vezetését vette át, hanem tevékenyen részt vett a szakmai munkában is: a növendékek részvételével megalapította a Kórust is – a későbbi Kodály Leánykart – aminek alapító tagja vagyok. Pezsgő légköre volt ennek a korszaknak – elsősorban Gulyás Györgynek köszönhetően. Először nőikart alapított, majd – mikor én már eljöttem – létre hozta a vegyeskart is, ami azóta is működik. Ők szervezték és szervezik ma is a debreceni kórustalálkozókat, kórusversenyeket. Boldog vagyok, hogy annak a korszaknak szemtanúja voltam és képviselője vagyok. Nagyon szerettem kórusban énekelni, nagyszerű emberek voltak a társaim. Nekem ez jelentette és jelenti a diákkoromat, ifjúságomat.

Persze, azt is be kell, hogy valljam, hogy Gulyás Györggyel nem volt minden kóruspróba „leányálom”. Ha nem tudtunk valamit, akkor megkérdezte: „Kérem, nem tud kottát olvasni?” Hihetetlenül igényes és szigorú volt, tőlünk is azt akarta hallani, amit Békés-Tarhoson hallott, még akkor is, ha ott mások voltak a körülmények. Ott volt idő „kinevelni” a társaságot, megvalósítani az a hangzást, amit hallani szeretett volna. Mi szeptemberben kezdtük, és decemberre már produkálnunk kellett… Rengeteget tettünk azért, hogy „megszólaljon” az a kórushangzás, amit Gulyás elképzelt, ami aztán meg is szólalt. Mi voltunk az első kórus, amelynek Kodály tanár úr még életében a nevét adta. Ez óriási megtiszteltetés volt. És mi voltunk az első énekkar, amelyet 1956 után kiengedtek Nagy-Britanniába, Llangollenbe, a kórusfesztiválra. Nagyon szépen helytálltunk. Négy-öt első helyezést hoztunk el és számos dicséretet kaptunk. Óriási eredménye volt ez a sok munkának. Ma már senki sem hiszi el, és senki nem érti meg, hogy nekünk mit jelentett ez az utazás, az a sok élmény, amit ott átéltünk. (Akkor ugyanis szigorú korlátok között lehetett csak nyugatra utazni.) Rendkívül megható, felejthetetlen élményem az is, hogy amikor hazaérkeztünk, minden szülő ott várt minket a debreceni Nagyállomáson. Boldogan, énekszóval köszöntöttük szeretteinket és napokig meséltünk a llangolleni élményeinkről. Hihetetlenül sok erőt adott ez a további munkához. Soha, sehol, senkitől nem hallottam úgy a Levél az otthoniakhoz-t és a Bolyongás-t, ahogy akkor mi énekeltük. Az a kettő volt a csúcs. Sehol nem érzem azt a mélyről jövő honvágyat, mint az előbbiben és azt a végtelen magányt, mint a Bolyongásban.

Gulyás György – ha élne – ebben az évben ünnepelte volna 100. születésnapját. Tisztelettel fejet hajtok emléke előtt, és megköszönöm mindazt, amit kaptunk tőle. Nagyon sokat köszönhetünk neki.

Tanítás – Az állami zeneoktatás hőskora Pest megyében

1957-ben kaptam meg zongora- és szolfézstanári diplomámat, amivel – ahogy arra már utaltam – kizárólag vidéken lehetett elhelyezkedni. Nyíregyházától Ceglédig minden zeneiskolába beadtam a pályázatomat. A válaszokban csak óraadói állást ajánlottak, Cegléd kivételével, ahol kinevezett szolfézstanári státuszt kínáltak. Így lettem ceglédi és Pest megyei egyszerre.

Pest megyében Cegléden alapították az első állami zeneiskolát, 1951-ben; alapító igazgatója Bácskai József volt. Hamarosan fiókiskolák létesültek Abonyban és Nagykőrösön. melyek az idők folyamán sorban önállósultak. 1952-ben létrejött az ország első falusi zeneiskolája Abonyban, majd 1953-ban saját útjára lépett Nagykőrös zeneiskolája is. Ezután kezdődött meg a zeneiskolai kihelyezett tagozatok hálózatának kiépítése.

Szabó Sándor, az abonyi zeneiskola legendás igazgatója el tudta érni, hogy a kis falvakban is megteremtsék a tárgyi és személyi feltételeket a zeneoktatáshoz, először Abony körzetében, a Tápióságban: Tápiószelén, Tápiógyörgyén és Nagykátán. Később ezek lettek az új központok, melyek köré újabb kihelyezett tagozatok alakultak ki. Hamarosan Törtel és Jászkarajenő következett, majd a főváros felé is nyitott Szabó Sándor: Monoron, Albertirsán és Vecsésen is megindult az intézményes zeneoktatás. Meg kell említenem két várost – Vácot és Szentendrét – melyek önállósításuk után újabb kihelyezett tagozatot nyitottak, immár saját körzetükben. A legnagyobb terület a Budai Járás volt, és ott is sikerrel „építkeztek”.

Én is magaménak éreztem a zeneiskolai oktatás szélesítésének ügyét, és amikor már otthonosan mozogtam Cegléden, két nap zongoratanítást vállaltam az Abonyhoz tartozó Törtelen. Igaz, az utazási körülmények nagyon különböztek a maitól. Az akkori közlekedésnek „köszönhetően” másfél óráig tartott, míg kisvasúttal megtettem a 15 kilométeres utat. A körülményeket jól mutatja az is, hogy télen a vonaton ülők fűtöttek: oda volt készítve a fa és az utasok tömték meg a kályhát. Este hét körül indultam haza Törtelről, egyedül, a sötét úton… Ám akkor az volt a fontos, hogy elindítsak egy új kihelyezett tagozatot. Megérte a fáradságot. Sok segítséget kaptam a szülőktől, az általános iskolai kollégáktól és rendkívül igyekvőek voltak a gyermekek is. Az abonyi zeneiskola vezetői nagyon fontosnak tartották a szakfelügyeletet. Kiváló szakemberek kísérték figyelemmel a munkámat, például Vásárhelyi Magda tanárnő. Nagyon becsültem őt. Budapesten és Debrecenben is nagytekintélyű pedagógus volt, ám még sem esett nehezére egy kis faluba is elmenni és tanácsokat adni egy kezdő tanárnak. Ilyen szakfelügyelő volt Bárdos József tanár úr is, aki a ceglédi zeneiskolában látogatta meg a szolfézsóráimat. Elégedett volt a munkámmal, jól szerepeltek a növendékeim is. Sok jó ötletet, tanácsot adott, hogy a szolfézsórák még kedveltebbek legyenek. Voltak tehát minták, példaképeim… Ez volt a hőskor.

A ceglédi zeneiskolában tíz évig tanítottam, 1957-től 1965-ig ott is laktam, majd 1965-ben férjhez mentem és utazó tanár lettem 1967-ig. Férjem Varsányi László zongoraművész-tanár volt, akitől nagyon sokat tanultam, akivel negyven évig éltem szép házasságban. 2005-ben veszítettem el örökre.

Ceglédről sok szép élményt őrzök. Megbecsülték és elismerték a munkámat. Már az abonyi zeneiskola kihelyezett tagozatán, Törtelen tanítottam, amikor Szabó Sándor igazgató úr felkért, hogy vegyem át a korábban általa betöltött Pest Megyei Zenepedagógusok Szakszakszervezeti Bizottságának titkári megbízatását. Erre a feladatra a kollégák is megválasztottak. A Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezetében azóta is szívesen képviselem zenepedagógus kollégáimat*.

A Pest megyei szakszervezeti feladataimhoz tartozott, hogy sorra látogattam azokat a helyeket – Szabó Sándorral igazgató úrral és helyettesével, Mladoneczky Györggyel –, ahol kihelyezett tagozatokat szerveztek. Így ismertem meg Pest megyét. A közös autóutakon már útközben sokat megtudtam a látogatandó tagozat problémáiról. Számomra kizárólag csak a szakmai kérdések léteztek és számítottak: hol tanítanak? van-e tantermük, hangszerük, van-e elég jelentkező növendék? milyen tanszakokat tudnak indítani? van-e hangszeres és szolfézstanáruk? Minden érdekelt, ami a kihelyezett tagozatokkal kapcsolatos volt. Jól ismertem a helyzetet, hiszen magam is ilyen úttörőmunkát végeztem Törtelen.

Egyre inkább terebélyesedtek a kihelyezett tagozatok, a tanárokra pedig egyre nagyobb terhet rótt az utazás, ezért igyekeztünk sorra önállósítani a zeneiskolákat. Így jöttek létre Vácott, Szentendrén, Monoron az önálló zeneiskolák, majd a legnépesebb tagozat, a Budai Járási Körzeti Állami Zeneiskola – Érd központtal.

1967-ben új feladat várt rám. Elvállaltam egy új, körzeti jellegű zeneiskola megszervezését, ami a váci és a gödöllői járás területén működő kihelyezett tagozatokat fogta össze. Idetartozott Fót, Dunakeszi, Felsőgöd, Váchartyán, Aszód, Bag és Pécel. Először Váci Járási Körzeti Állami Zeneiskola néven működtünk, majd a kihelyezett tagozatok önállósításával változott a nevünk is. Nagyon nagy munka volt, felnőtt életem talán legnagyobb feladata. Nagyszerű munkatársakra, kollégákra találtam, Több helyről jöttünk össze, de rövid időn belül szorgalmas, nagyon szépen dolgozó tantestület lettünk. Először Fót, majd Dunakeszi lett a székhelyünk, a nevünk is sokszor változott, de tanártársaim szakértelme, tenni akarása változatlan volt, így mindig új és újabb feladatokat vállalhattunk. E tantestület tagja volt többek között Papp Károlyné (a szolfézs tanszak vezetője), Domoszlay Erzsébet, Lakos Lászlóné zongoratanárok, Erdélyi Sándor hegedű- és gitártanár, a Puska-fivérek – László és Tibor, és Takács Lajos. Akik Tanárok voltak (így, nagybetűvel)… Később átkerült a központ Fótról Dunakeszire. Így jött létre lett a Váci Járási Körzeti Állami Zeneiskola, majd a Dunakeszi Körzeti Állami Zeneiskola. Öt éves igazgatóságom alatt megszerveztük például az I. Országos Gitárversenyt (Szendrey-Karper László volt a zsűri elnöke), és számos kamarazenei találkozót is rendeztünk.

A sok név- és központváltozás után az intézmény ma Farkas Ferenc Alapfokú Művészeti Iskola néven ismert. Több volt növendékünk jött vissza ide tanítani, amit talán a legnagyobb eredménynek tartok. A „saját nevelésű” tanár nagy kincs. Pontosan tudják, hogy nagy szeretettel várják őket volt zeneiskolájukba, és azt is tudják, hogy mit szerettek egykori iskolájukban. Tisztában vannak azzal, hogy az azóta eltelt időben milyen változások történtek, mi érdekli a mai zeneiskolásokat, mit kell tenniük elkövetkező munkájukban. Jó találkozni ezekkel a volt növendékeinkkel – most már a ma tanáraival –, akik remélhetően tovább viszik azt, amit tőlünk kaptak.

1972-ben ismét új fejezet kezdődött az életemben. A Pest megyei Tanács VB Művelődési Osztály vezetője – Hargitai Károly – felkért arra, hogy vállaljam el a Pest megyei zeneiskolák általános felügyeletét. Nagy megtiszteltetés volt, de mivel soha nem dolgoztam a közigazgatásban – addig mindig tanítottam – három hónapos próbaidőt kértem. A próbaidő alatt végig gondoltam, hogy mi volt eddig, mire tudok építeni, milyen kapcsolatom volt és van a Pest megyei zeneiskolák vezetőinek közösségével, elfogadnak-e, vállalhatom-e a feladatot. Végül úgy döntöttem, vállalom a kihívást.

A zeneiskolámat jó kezekben hagytam: Takács Lajos igazgatóra, Papp Károlyné Papp Zsuzsa és Lakos Lászlóné igazgató helyettesekre mindig lehetett számítani. Most is ez történt. Dunakesziről irányítva további kihelyezett tagozatokat létesítettek Dabas és Ráckeve körzetében, melyek később önállósultak.

Új feladatkörömben – a zeneiskolák általános felügyelőjeként – rengeteget dolgoztam, többek között különböző rendezvényeket, versenyeket szerveztem, jártam a zeneiskolákat, sokat utaztam, de tudtam, hogy miért csinálom, miért megyek – nem fáradtam el. Úgy éreztem, minden zeneiskolába hazamegyek és mindig „kolléga” maradtam. Pest megye az ország legnagyobb megyéje, volt tehát dolgom. Mindig a szemem előtt lebegett egy megvalósítandó cél és boldogsággal töltött el, ha azt sikerült elérni. Nagyon sokat segített munkámban az igazgatói, szakfelügyelői közösség, amit mi Vezetői Klubnak hívtunk. Itt mindent meg tudtunk beszélni a közös munkánkról, az elvégzendő feladatokról úgy, ahogy ezt kollégák között meg kellett és meg lehetett beszélni.

1989-ben mentem nyugdíjba, de még két évig, 1991-ig maradtam a Pest Megyei Tanácsnál. 1991. január 31-ével az összes nyugdíjas munkatársat elbocsátották. Január 31-én aláírtam, hogy a munkaviszonyom ott megszűnt, február 1-jétől pedig aláírtam, hogy a váci zeneiskolában leszek zongoratanár félállásban. Cs. Nagy Tamás igazgató úr hívott és nevezett ki. Nagyon szerettem Vácon tanítani, mert rendkívül jó volt a közösség. Kedves és szorgalmas növendékeket kaptam, akikkel nagyon szívesen foglalkoztam. 2003-ig tanítottam ott zongorát.

A szolfézs mellett a zongoratanítást is nagyon kedveltem, a pályám végén szinte beleszerettem. A hangszeroktatás és a szolfézstanítás között mindig lesz különbség, lévén, hogy az egyik egyéni, a másik csoportos, de minden a gyermekért történik. Az olyan varázslatos tanárok, mint például Brusznyai Margit és kollégái Vácon olyan órákat tartanak, hogy a gyermek egyáltalán nem érzi „utálatos”-nak a szolfézsórát, mert zenét hallgat, zenét tanul, énekel, ritmust kopog, felismer valamit, amit már tanult, tehát olyan légköre van a szolfézsóráknak, ami nem teher. Ahogy azt az egyik kollégám által rajzolt kép mutatja, én is mindent csináltam az óráimon, és ennek köszönhetően a gyermekek soha nem unatkoztak. Mindig jó kapcsolatot tudtam a gyermekekkel kialakítani. Számomra talán a legnagyobb öröm az volt, ha egy volt tanítványunk visszajött tanítani egykori iskolájába. Ilyen saját nevelésű tanárunk nagyon sok volt. Ez az utánpótlás kölcsönös öröm volt mindnyájunk számára – erről a zeneiskolák vezetői, tanárai tudnának sokat mesélni.

Hírességek is kikerültek a kezünk alól, akik tovább vitték zeneiskolájuk és tanáraik jó hírét. Vácról például a négy Bogányi-testvér – Bernadett, Bence, Tibor és Gergely –, Monorról Mocsári Károly zongoraművész, Szentendréről Déri György és Fenyő László gordonkaművészek, valamint a Vujicsics együttes vezetője, Borbély Mihály és az együttes tagjai. Bocsánat, ha valakit kihagytam a felsorolásból.

Negyvenhat évet töltöttem művészetoktatásban, mindig vidéken, pontosabban Pest megyében. Érdeklődő, tehetséges gyermekkel, jól képzett – sok esetben saját nevelésű – tanárokkal, a munkámat mindig segítő vezetői közösséggel, sok sikert megélve. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! Úgy érzem, helytálltam… Nyugodtan zártam le szép pályámat, mert mindig mindent jó kedvvel csináltam, nekem semmi nem volt teher és mindent megtettem, ami tőlem telt. Tisztelettel és szeretettel gondolok egykori szaktanárképzős társaimra, és remélem, hogy ők is hasonló gondolatokkal fejezték be munkájukat.

A beszélgetést lejegyezte: Kovács Ilona

* Varsányi Lászlóné 1989. április 26. óta megszakítás nélkül tölti be a Magyar Zeneművészek és Táncművészek Szakszervezete alelnöki tisztségét. Az MZTSZ képviseletében tagja a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége Szövetségi tanácsának és hosszú évekig képviselte szakszervezetet a Zenetanárok Társasága választmányában.

Függelékek:

A Pest megyei állami zeneiskolák vezetőinek munkaközössége 1972-1991 között

A Munkaközösség vezetője: Béres Károly

A Pest megyei Tanács VB. Művelődési Osztályáról: Varsányi Lászlóné

Zeneiskolai igazgatók 1972-1991 között

Abony Szabó Sándor, Varga György

Albertirsa Gutai Pálné

Cegléd Béres Károly

Dabas Török György

Dunakeszi Takács Lajos, Czermann Cecília

Érd Szabó Júlia

Gödöllő Pálfalvi Ferenc

Monor Budai Imréné

Nagykáta Csóka Károly

Nagykőrös Bálint Ferenc, Kiss István, Barna Elekné

Százhalombatta Virág Tiborné

Szentendre Szári Mihály, Bánk Zsuzsa

Szob Kovács Attila, Oromszegi Ottó, Ott Mihály,Várda Gyula

Tápiógyörgye Mátyás Ferenc

Vác Cs. Nagy Tamás

Szakfelügyelők, szaktanácsadók

Zongora tanszak: Szabó Katalin, Simor Lászlóné, Horváth Péter

Hegedű tanszak: Balogh András, Dávid Sándor

Szolfézs tanszak: Papp Károlyné, Profánt Istváné, Holló Gyula, Andrási Anikó

Klarinét tanszak: Szabó Ede

Fuvola tanszak: Csetényi Gyula m.v.

A Pest Megyei Zenepedagógusok Szakszervezeti Bizottságának titkára: Lakos Lászlóné, Ferenczi Hajnal Anikó

A többi tanszak szakfelügyeletét a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola tanárai látták el felkérésünkre.

(Összeállította: Varsányi Lászlóné)

*Az elhunyt kollégák nevét fejet hajtva kiemelve jelöltük!

BÁRDOS JÓZSEF SZAKFELÜGYELŐI JELENTÉSE

Krisztik Béla (A Ceglédi Zeneiskola zongoratanára) grafikája