CANTATA
IN MEMORIAM 1956
„Ott voltam… „akkor még nem tudtam”
A forradalom
első hősi halottja emlékére a Rádiónál
Neszlényi
Pfeiffer Judith zeneszerzőnő Cantata
in memoriam 1956 című művének most közölt ismertetője a
mosonmagyaróvári TV-ben készült beszélgetés szerkesztett változata. A
riporternő a zeneszerzőt és Krasznai Gáspár karmestert kérdezte a
darab keletkezésének előzményeiről és a felkészülés
részleteiről. Emlékeit a zongoraművész-zeneszerző a TV
riporternőjének kérdéseire elevenítette fel.
”A forradalommal kapcsolatban rengeteg
személyes élményem van, de már előtte azokból az évekből is, amiket a
háború alatt és utána 11 éven át átéltünk. Pontosan tudom, hogy amikor 1956.
október 23-án az ifjúság kivonult az utcára, a Műegyetemen már kidolgozták
azt a 16 pontot, ami bizonyította, hogy a fiatalságnak vannak követelései és
szabad akaratának hangot akar adni. Egy pillanat alatt elterjedt a hír arról,
hogy mi történik. Én október 23-án egész délután részt vettem a felvonuláson,
és este már drámain megrázó élménnyel tértem haza.”*
A Cantatát a 60-as évek elején kezdtem
el írni. Emléket akartam állítani 1956 áldozatainak tiszteletére. Amikor a
darab megírásának gondolata megszületett bennem, a legfontosabbnak azt
tartottam, hogy a gyermekeink megtudják, mi történt akkor Magyarországon, hogy
ami történt, miért történt, és hogy ezt soha nem szabad elfelejteni! Ennek a
lelki élménynek a kifejezése, tovább adni akarása ez a darab. A darabot a
fiamnak ajánlottam. Ő már Amerikában született. Én nem emlékművet
akartam magam után hagyni, hanem
azt szerettem volna, hogy ő, és az ő fiatal társai, barátai mennél
többen tudják, és emlékezzenek majd később is ezekre a drámai napokra.
Mosonmagyaróvár az a város, amit 1956
októberére visszatekintve nem hagyhatunk megemlítés nélkül. Világosan él bennem
az október 26.-án lezajlott sortűz eseményének híre. Ahol most zöldell a
fű, akkor ott piroslott a vértől
a föld. Több mint százan haltak meg akkor. A békésnek, jónak, fegyvertelennek
ennyire kegyetlen szembe támadása sehol máshol nem zajlott le úgy, mint itt.
Mert itt sorban legéppuskázták az embereket. Egyszerű menetelő
tüntetés volt az, ami sok ártatlan fiatal áldozatot követelt. Az ő életük,
bár nem tudtak róla, most már a történelem részévé vált.**
Ennek a darabnak első tételét az
ifjú hősök vére hullásának mélységes átérzése inspirálta. Először
csak szóló énekhangra íródott a mű. A Los Angelesben élő
gyönyörű hangú énekművész, Bori Sándor adta elő, aki az
első világháborúban a Don kanyarnál megsebesült. Többek között Los
Angelesben élt Kodály egyik legjobb kórusvezetője, Tóth Lajos is. Ő
inspirált engem arra, hogy a szóló énekhangon elhangzott darabot írjam meg
együttesre is. Soha nem gondoltam volna arra, hogy szöveget is fogok írni. De
így alakult.”
A
karmestertől, Krasznai Gáspártól***
tudomást szerezhettünk a Cantata magyarországi elő-történetéről is.
„A
darabból a forradalom 50 éves évfordulóján Magyarországon eddig csak részletek
hangzottak el. Most viszont a mű három helyszínen is teljes egészében
előadásra kerül, itt Mosonmagyaróváron, Budaörsön és Budapesten a Nemzeti
Galériában. Budapesten először mutatjuk be ezt a csaknem két óra
terjedelmű nagyszabású, kórusra, hangszeres és énekes szólistákra írott f darabot.
Három kórust vezetek, mind a három részt vesz az előadásban. A felkészülést
már 2015 szeptemberében elkezdtük.
A Cantata szokatlan és rendkívüli igényt
támaszt az előadók, de mindenek előtt a karmester számára. A narrátor
szövegében október 23-ától kezdődően kronológiailag hallhatjuk az
események folyamatát. A mű gerincét ugyan a próza képezi, de a dráma
elbeszélésében szöveg és zene egyenrangú szerepet játszik, az énekkar, a
szólisták és a szöveges részek töretlen egységet alkotnak.”
Hosszas felkészülés,
sok megoldhatatlannak látszó, de mégis megoldásra talált nehézség eredményeként
hangzott el az a kiváló előadás, amelyet a Budai Várban, a Nemzeti
Galériában magam is hallottam. A fiatal kolozsvári származású karmester,
Krasznai Gáspár az 56-os emlékmű Cantata előadásában mind érzelmileg,
mind tartalmilag, formailag, nagyszerűen kézben tartotta a kórusokból,
szólistákból álló produkciót. A hallgatóság szűnni nem akaró tapssal
köszönte meg az előadóknak a nagy élményt nyújtó hangversenyt. A mű
befejezéseként hallhattuk azt a rövid felolvasást, amelyben a zeneszerző
nő Neszlényi Pfeiffer Judit legszemélyesebb élményét osztotta meg velünk.
A Madách Gimnázium tanulójának, Nagy Júliának szavaiból megérezhettük, tudja,
miről beszél, nem egy történelem óra száraz szavait ismétli. A zene
kifejező ereje képessé tette őt arra, hogy bár fiatal, a tőle
időben távol álló eseménynek, korunk drámájának valóságosan is részesévé
tudjon válni.
Neszlény
Pfeiffer Judith
Ott
voltam… Akkor még nem tudtam…
A forradalom
első hősi halottjának emlékére, a Rádiónál
Felolvasta: Nagy
Júlia, a Madách Imre Gimnázium tanulója
Azon
a verőfényes, simogatóan meleg napon, október 23.-án kedden, két órára
mentem be a Zeneakadémiára Antal István tanár úrhoz, személyes megbeszélésre.
Akkor
még nem tudtam azt sem, hogy ez lesz az utolsó alkalom szeretett mesteremmel…
Meglepetésemre
az aulában – mely nyüzsgő hangyaboly volt, közölték, hogy minden óra
szünetel – kivonulunk.
Na,
gondoltam, még egy „éljen Rákosi” gyászmenetre toboroznak már megint…
Tévedtem.
Hamarosan tudomásomra jutott, hogy az előző napokban már
előkészületek folytak. A Műegyetem tanulmányi karából 16 pontban
össze is foglalták a legfontosabb követelményeket további életünk érdekében.
Közösen, tanárok és diákok, mert tarthatatlan volt a szovjet diktatúra, minden
vonalon.
Jó,
hát akkor menjünk – gondoltam – és társaimmal csatlakoztunk a körúton már
menetelő polgárokhoz.
Akkor
még nem tudtam, hogy ez lesz életem diadalmenete!
Amerre
mentünk, az ablakokból az emberek bátorítóan kiáltották: menjetek, menjetek!
Valahonnan egy zászló is előkerült és miután a menet szélén jártam – hogy
esetleg bármikor meglóghassak, mint azelőtt – éppen az én kezembe került!
Istenem! – gondoltam – én lebegtethetem a piros-fehér-zöldet! Akkor még nem
tudtam, hogy zászlómnak történelmi jelentősége lesz, - hogy a Világ felé
kiáltom a magyar élni akarást, a magyar bátorságot és rátermettséget is.
Elértünk
a Petőfi szoborhoz, Sinkovits már szavalta a „Talpra magyar”-t – és engem
oda tuszkoltak közel a talapzathoz, mert az én kezemben lengett a zászló…
Évek
múlva fedeztem fel magamat egy korabeli fényképen. Ember és Isten akaratából,
OTT…
A
hangulat egyre fokozódott, „menjünk a Bem szoborhoz”! és mentünk, mentünk,
mentünk most már boldogan!
Még
egyszer végig a körúton, most már hatalmas tömegek közepette, pici kis
magyarnak éreztem magam, egy a nagyon sok közül. De miután magas kislány
voltam és az ÉN kezemben volt a zászló – még mindig! – azt képzeltem, hogy én
vagyok HUNGARIA képviselője!
És
a tömeg hömpölygött a körúton és minden utcában megállíthatatlanul. MINDENKI
ott akart lenni! Az öröm, a keserűség, 11 év jaja, elfojtott keserve
száguldott végig a lelkekben.
Mi
még élünk! – gondoltam – mi még meg tudjuk változtatni a lehetetlent – azokért,
akik ártatlanul áldozták életüket a szabadság eszméjéért a börtönökben, az
Andrássy út 60-ban, a munkatáborokban, vagy a kitelepítés sovány kenyerén.
Közben
a verőfényes délután bealkonyodott, és mi még mindig énekeltük
népdalainkat, a Kossuth nótákat, és MINDENT, ami a hős 48-as forradalom
útmutatója volt, akkor és MOST is.
Akkor
még nem tudtuk, hogy TÖRTÉNELMET énekeltünk! Véres, fájdalmas szabadságharcot,
a magunk élete és eljövendő gyermekeink szebb jövőjéért.
Úgy
6 óra tájban értünk a Rádióhoz, a Puskin utca sarkához, jobb kezemben a zászlót
lengettem, balkezem egy fiatalemberében, amikor rekedtre ujjongtunk és
követeltük a magyar jussot. De perceken belül eldördült az első lövés.
Balkaromat hirtelen megrándította kollégám – és rémülten vettem észre, hogy egy
golyó eltalálta őt. Arccal zuhant az utca betonjára. Egy híján 20 éves, szép
kis felesége őrült sikollyal borult párjára, aki ott – védtelenül a
szabadság szent ihletében és a sors kiszámíthatatlan, kíméletlen akaratából, az
utca kövén – perceken belül elvérzett.
(…)
Önkívületben üvöltöztem én is segítségért, ami nem jött és nem jöhetett… hiszen
a Vöröskeresztes mentőautó is ÁVO-sokkal volt tele. Az a golyó, isteni
rendeltetés volt. Ő meghalt a hazáért - nekem ÉLNEM kell érte!
A
zajban, összevisszaságban, mérhetetlen kínban, csalódásban, a rettenetes
káoszban – élő piros-fehér-zöld zászlómból ifjú vértől itatott
GYÁSZLEPEL lett.
Ő
egyike lett a sok ezer hősi halottnak, akik sohasem fognak SEMMIFÉLE kitüntetést
kapni – SENKITŐL. SEHOL…(…)”
Összeállította:
Ábrahám Mariann
A
budapesti koncert youtube-linkje:
https://www.youtube.com/watch?v=vMuQfieSjfY&feature=youtu.be
A
koncert 5’38’’-nál kezdődik.