Túry Ferenc

Búbánat és erőforrások a folklórban: a népzene példája

Az írás Rácz Antal dr. (1952–2016),

a Gereben együttes stílusteremtő vezetője

felejthetetlen emlékének adózik

A kultúra és a folklór, mint a közösségi értékek hordozói – különös tekintettel a népzenére

A kultúra az ember létezéséhez alapvetően szükséges, s a szerzett ismeretek összességének fogható fel. Margaret Mead (1953), a kulturális antropológia nagyasszonya szerint a kultúra a viselkedésnek mindazon szerzett formája, melyet a közös hagyomány által egyesített személyek csoportja ad át utódainak. A kultúra egyik szerves része a folklór, amely a közösségi értékek megőrzését, továbbadását szolgálja, s egyik legfontosabb ága a népzene. Jelentősége a nemzeti identitás szempontjából közismert – erről idézzük meg Kölcsey Ferenc (1826) szavait: „Úgy vélem, hogy a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal vessünk tekintetet.”

S hogy milyen erő rejlik a népzenében, arra Kodály Zoltán (1951/1976, 13.) sorai utalnak a legjobban: „Másfél századnyi gondolatfejlődés után a nemzet kezd ráeszmélni, hogy névtelen tömegeiben nemcsak hatalmas anyagi és erkölcsi erőtartalék rejlik, hanem hogy éppen legsajátabb kulturális, művészi értékeinek is elsősorban a nép a letéteményese.”

Még egy idézet ide kívánkozik Vargyas Lajostól (1981) arról, hogy mi a helye a népzenének az életünkben: „Mit jelent a népdal a közösségnek: az emberiségnek, a nemzeteknek? Azt az egyetlen művészetet, amelyet emberek sokasága közösen teremtett meg; tehát a közösségi művészetet.”

Hagyomány és hagyományozás, tudás, életerő, sűrített életismeret, az alapvető közösségi értékek, s talán még alapvetőbb emberi érzések hiteles kifejezése – a népzene mindezt jelenti. Ehhez mindig vissza-visszanyúl a klasszikus zene, s egyes korszakokban társadalmi-politikai erővé is válik, gondoljunk csak a magyar függetlenség tizenkilencedik századi mozgalmaira, vagy a huszadik század utolsó negyedének hatalmas erejű táncház-mozgalmára.

A jelen írás a népzene érzelemkifejező funkciójából a rossz hangulat, a (bú)bánat (e helyen kerüljük a depresszió medikalizált fogalmát), valamint az életerő, a túlélés pozitív aspektusainak a humán jelenségekre oly jellemző kettősségét igyekszik szemügyre venni, némi szubjektív felhanggal.

Bánat a magyar népzenében: sirató, keserves, ballada

Sok olyan példa, zenei forma van a népzenében, amely a bánat kifejezését és feldolgozását szolgálja. A magyar népzenében jól ismert a sirató, a keserves, vagy a ballada (Kodály 1951/1976). A sirató kötetlenebb forma, rögtönzött prózai műfaj, amely a temetéshez kapcsolódik. Egyszerű, mindössze néhány hangból álló dallamként jelenik meg, amiben a prózai mondanivaló a lényeges, s a szeretett halott meggyászolásának rituális folyamatába illeszkedik. Katartikus összefoglalása egy életútnak. Az elhunyt életéből vett cselekedeteket, eseményeket a siratók érzelemkifejezése kíséri. Bár a siratókat sokszor siratóasszonyok adják elő, a leghitelesebb megnyilvánulása ennek a közvetlen hozzátartozók fájdalmas éneke-mondandója. A sirató, mint minden rítus, a közösség szempontjából hasznos, azzal a funkcióval, hogy ismételten biztosítja a csoport tagjainak integrációját.

A siratótól eltér a virrasztás, melynek során egyházi, halottas énekeket énekelnek, ez tehát annyiban más, hogy a közvetlen érzelmi megnyilvánulások helyett a megbékélést sugalló, spirituális üzenettel rendelkező, strukturált dallamok és szövegek hangzanak el.

A keserves panasszal telt, szomorú dalt jelent. A közösség tagjai általában választanak maguknak ilyen dalt, amit saját magukra jellemzőnek éreznek, és alkalomadtán vissza-visszatérnek rá. A temetéseken is felhangzik a dallam, az egyén jellemző keservese. Tematikájában igen gyakori a szerelmi bánat. Nézzünk egy moldvai csángó népdalt:

„Szerelem, szerelem,

Átkozott gyötrelem,

Mért nem virágoztál

Minden fatetejen.”

A ballada hosszan elmondott-énekelt történet, epikai-lírai műfaj. Mitologikus homályba vesző ereje metaforikus jelentésében rejlik: üzenet a közösségnek, példabeszéd, figyelmeztetés is. Siratóballada is létezik, a hős egyes szám első személyben számol be halála okáról.

A könyörgés nehéz élethelyzetekben megjelenő, spirituális töltésű fohászkodás. Lássunk egy hortobágyi példát az aszályos időkre vonatkozóan:

„Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz,

A szegény barom is mind a pásztorra níz,

Istenem, teremtőm, adj egy csendes esőt,

A szegény baromnak jó legelő mezőt.”

A népdalok között is megjelenő ima ehhez hasonló – egy példa esti imára:

„A fényes Nap immán elnyugodott,

A Föld szintén sötétbe’ maradott,

Nappali fény éjjelre változott,

Fáradtaknak nyugodalmat hozott.

Minden állat megy nyugodalomra,

Az Istentől kirendelt álomra.

De én Uram, úgy megyek ágyamba,

Mintha mennék gyászos koporsómba.

Midőn ágynak adom a testemet,

Deszka közé záratom éltemet,

Hosszas álom érheti szememet

A kakasszó hozhatja végemet.”

A szomorúság kifejezésének egy speciális példája: a blues

Saját kultúránkban a fenti műfaji példák említhetők. Természetesen minden kultúra kitermeli a maga érzelemkifejező népzenei formáit. Vegyük szemügyre az egyik legismertebbet, az afroamerikai bluest. A blues általában panaszos, sötét hangvételű, vagy nosztalgikus dal, szolisztikus formában előadva. Gyökerei között a következőket említik: holler, shout song, sermon song, street cry, ring shout. Vallásos gyűléseken a prédikátorok fanatizálásra, eksztatikus élmények előhozására is használják e formákat (Jones 1963; Oliver 2002). Közismert, hogy a blues a jazz gyökerei között az egyik legfontosabb műfaj. Egy klasszikus blues következik (St. James Infirmary blues):

“I went down to St. James Infirmary,

Saw my baby there

Streched down on a long wide table

So sweet, so cold, so bare.”

Néha előjön az öngyilkosság motívuma, vagy nosztalgikus szabadságvágy, vagy fanyar, népies humorral megjelenő hétköznapi érzések is.

“I’m a big fat mamma, got the meat shakin’ on my bones,

I’m a big fat mamma, got the meat shakin’ on my bones,

And every time I shake, some skinny gal loses her home.”

Az ilyen példák alapján hívja fel a figyelmet arra Jacobs (1999), hogy a blues és a bánat nem rokon értelmű szavak. Inkább nagy emocionális töltöttséget, felindultságot jelző műfaj. Vonzereje hiteles, köznapi érzelmességében rejlik: a legmélyebb emberi érzéseket is ki tudja fejezni. Valószínűleg ezért lehetett a zene egyik legsajátosabb ágának–stílusának, a jazznek az alapja.

A szomorúság folklorisztikus ábrázolásainak lehetséges funkciói

A paraszti kultúra tagjait gyakran érik a halállal vagy a szomorúsággal, búbánattal kapcsolatos figyelmeztetések különböző műfaji példák formájában. A népzenében számos ilyen formát láthattunk, de a mondák, hiedelemtörténetek, mesék, táncok, szokások, cselekvések, vizuális ábrázolások között is sok utalás van a nehéz élethelyzetek elviselésére, vagy az elmúlásra. Ezek tehát fenntartják a közösség készenlétét a nehéz időkre, lebegő figyelmeztetést gerjesztenek – ugyanakkor nem destruktívak, nem fejezik ki a tartalmat direkt módon, s nem jelentenek örökös szorongást, éppen a jelképekben való kommunikáció miatt. A jelképek pedig passzívan állandóan jelen vannak, időnként aktivizálódnak, amikor a szükségletek megkívánják. Ezek a szimbolikus kifejezések előtérbe kerülnek egyes helyzetekben: idős kor, hosszú betegség, eltávolodás az otthontól, szerelmi csalódás (általánosabban: szeparáció, izoláció, szorongás, fenyegetettség helyzetei). Ekkor a sajátos, bánattal teli lelkiállapot alkalmassá teszi az egyént a közösségi kultúra szimbólumainak fokozottabb megfigyelésére. Az egyén a nehéz helyzetekkel való megbirkózást célzó stratégiákkal szimbólumokban, kódoltan találkozik. Ezek pedig ismétlődve, redundáns módon, különféle kommunikációs csatornákon párhuzamosan hatnak a közösség tagjaira és mintákat nyújtanak az egyén számára (Kunt 2005).

A kultúra igazodási pontokat jelöl ki, normatív jellegű. A közösség jó funkcionálását segítik a kimondott szabályok, de a kimondatlan, lebegő elvárások is. Az öngyilkosság, öndestrukció tiltása például sok közösségben vagy vallásban fellelhető, s ennek a túlélésben szerepe van. Az öngyilkosokat sok helyen nem is a temetőben, hanem annak árkában temették el: „döglött kutyának árokban a helye”. A szerelmi bánatban elkövetett öngyilkossággal szemben elnézőbb a közösség. Jó példa erre a Két kápolnavirág című ballada: az elválasztott szerelmesek öngyilkosok lesznek, eltemetik őket, s a sírjukból kinövő virágok találkoznak.

Itt lényeges ponthoz érkeztünk. Az elmúlás, a halál mellett előbukkan a túlélés, a remény. Egy közösség nem engedheti meg magának, hogy a pusztulás apoteózisát hirdesse, mert ez negatív, öndestruktív mintát terjesztene. A pozitív aspektusoknak is meg kell jelenniük. Gyakran megjelenik a bánattal, halállal ellentétes érzelmi pólus is, ennek megvan a maga funkciója a közösség túlélése, regenerációja érdekében. Ilyen példák a temetési paródiák, az egyes temetőkben megtalálható tréfás sírfeliratok. Előfordult az is, hogy az idős halott virrasztásakor hajnalban már mindenki fáradt volt, s a fiatalok tréfálkozni kezdtek, mígnem a halottat a koporsóból kivették és az ajtóhoz állították, aki így az első bejövő személy nyakába esett (uo.). Ezek a durva tréfák is azt jelzik, hogy a halál mellett az élet igenlése, a féktelen jókedv is legyen jelen a közösség számára. Ide tartozik az is, hogy a halottas ágynál gyakori a megbékélés.

A kultúra alapvető viselkedés-meghatározó is: hogyan „illik”, hogyan szokás szomorúnak lenni. A közösség véleménye alapvető (beleértve a pletykát is, aminek megvan a sajátos közösségi kommunikációs ereje). A folklór, illetve a közösségi művészet a közösség védelmét, kohéziójának erősítését, jobb funkcionálását szolgálja.

Az individuális művészet több direkt identifikációra ad lehetőséget: nagyobb a veszélye a szuggesztív hatásnak, modellkövetésnek (az öngyilkosságok vonatkozásában fontos a Werther-jelenség, a modellkövető szuicidium). A közösségi művészet eszközeivel való érzelemkifejezés inkább jelenti a közösséghez tartozást, míg az individuális művészet könnyebben kelti az egyéni balsors, az izoláció érzését (Túry, Kopp 2012).

Az eddigiekben a népzenének (és tágabb értelemben a folklórnak) a bánatot feldolgozó stratégiáit és funkcióit tekintettük át. A pozitív, életerőt sugárzó, serkentő hatását számos tekintetben jól ismerjük. Az egyik fontos szempont a népzene közösségi művészet volta: a közösség formálása, kohéziója, a túlélést segítő aspektusok hagyományozása. Az emberiség túlélését a pozitív irányú stratégiák segítik. A közösség az egyéni alkotóerőt megsokszorozza (ismét utalhatunk a táncházmozgalomra).

A közösségi művészetekben, különösen az előadóművészetekben a közösségi élmény alapvető sajátság. Egyfajta módosult tudatállapotnak is felfogható a közösségi zenélés vagy tánc, hatalmas szuggesztív erővel. Ilyenkor a résztvevők gyakran csúcsélményt élnek át, ez a Csíkszentmihályi Mihály (2015) által leírt flow-állapot. Ennek egészségvédő hatása van. Az ilyen élmények csökkentik a stresszbetegségek, a civilizációs ártalmak kialakulásának valószínűségét. A pozitív életminőség (boldogság), az élet értelmének keresése a legalapvetőbb emberi feladatok közé tartozik mind létfenntartási, mind fajfenntartási célzattal.

Ebből a szempontból emeljük ki a család és a kisközösségek fontosságát. Ők közvetítik a társadalmi értékeket, rajtuk szűrődik át a külvilág igen vegyes hatása. Fontos orientációs pontokként jelennek meg tehát életünkben.

Szubjektív (fel)hang

A fentiek illusztrálására egy saját élményt említek. 1978–2016 között a Gereben népzenei együttes tagjaként a progresszív folkzenét képviseltem, főleg citerán játszva, időnként szólózenészi karriert is ápolva. Igazán jól sikerült fellépéseink valódi csúcsélményt jelentettek. Annak a meggyőző érzését, hogy most mindenre képesek vagyunk, ilyen alkalmakkor élhettem át, s ezért hálás lehetek a sorsnak. Amikor kirobbanó önkifejezési késztetés által hajtva improvizálgattunk, s ugyanaz jutott eszünkbe zeneileg, a hangszerek alatt formálódott a zenei mondandónk és kerekké vált, s amikor azt éreztük, hogy nincs áttétel, közbenső eszköz a lelkünk–érzelmeink–gondolataink és a megszólaló zene között, azaz már nincs szerepük a hangszereknek, annyira uraljuk őket és bármit ki tudunk rajtuk fejezni – akkor a legmagasabb rendű humán és transzhumán dimenziókban éreztük magunkat. Ez tehát az együttes tagjainak zenei egymásra találása volt. Amikor a közönséget is sikerült magunkkal ragadnunk, a színpad előtt hirtelen tolongani kezdő, táncoló és cigánykereket hányó fiatalokkal, akkor egy újabb dimenziót, a közönséggel való egymásra találást is átéltük. Ez a fentiekben leírt flow állapota. Mindenkinek azt kívánhatjuk, hogy kicsiben vagy nagyban tapasztalja meg ezt a saját, a mikroközössége, s a makroközössége jobbulására egyaránt.

***