Parlando: 1984/12.,
1- 5 p.
TECHNIKAI
TANULMÁNYOK III/1.
„A szellem tüze nélkül Róma sem Róma” - vallja Goethe. „A technikának a szellemből kell fakadnia” - vallja Liszt. „Természetes odaadás, szenvedély és türelem jellemző rá” - írja Lisztről 1832 telén Mme Boissier, aki részletesen beszámol leánya minden zongoraórájáról. Tőle tudjuk, hogy Liszt már ebben az időszakban tökéletesen megfogalmazta a technika kifejlesztésével kapcsolatos nézeteit. „Liszt azon fáradozik”, olvassuk naplójában, „hogy tanítványaiba vésse egy olyan módszer alaptörvényeit, melynek helyességét ő már kipróbálta. Ez a módszer kérlelhetetlen fizikai kiképzésnek veti alá az ujjakat, hogy a leghátborzongatóbb gyakorlatokban is engedelmeskedjenek. Számára minden tevékenység alapja az, hogy erőnket maximálisan megfeszítve vessük alá magunkat az önmagunk által előírt törvényeknek.” A napló 1832. március 6-i bejegyzéseiben pedig kísérteties pontossággal felismerjük az 1868. után papírra vetett Technikai Tanulmányok c. gyűjtemény részletes koncepcióját.
Liszt úgy gondolta, hogy néhány hét alatt elkészül az anyaggal, a lejegyzés azonban hosszabb időt vett igénybe. A rendkívül pontos és gondos, aprólékos korrekciók, a gyakorlatok ujjrenddel való ellátása miatt a Tanulmány 1885-ben nyeri el végleges formáját, és csak röviddel Liszt halála után, 1886-ban jelenik meg. Schubert lipcsei kiadó 12 füzetben, német, angol, francia, spanyol címlapokkal hozza forgalomba Liszt művét.
A gyűjtemény még egy kiadást él meg: 1901-ben M. Krause közli a gyakorlatokat rövidített változatban. Az eredetiből semmit sem hagy el, de pontosan a lényeget fedi el, amikor megnyirbálja Liszt előadói lendületét, jelekkel helyettesíti az ismétléseket és transzpozíciókat, csak vázolja a tennivalókat. Liszt művének tárgyi elemei ugyanis hasonlóak a XIX. század „légiónyi” ujjgyakorlatában leírtakhoz: itt is repetált hangok, skálák, akkordok, oktávok, futamok stb. találhatók. Páratlan zsenialitása éppen a gondolatok formába öntésében, nagyszerű arányokban való kifejtésében, nagyvonalú szárnyalásában nyilvánul meg - ebben tér el minden eddigi, pedagógiai célzatú gyűjteménytől.
Liszt soha nem írt módszertani művet, bár tudjuk, hogy ifjú korában tervezte. A Technikai Tanulmányokban leírtakat saját zongorajátékának tökéletesítésére, önmaga számára fogalmazta meg. Paganini hegedűjátéka hozta lázba, és sarkallta hihetetlen intenzitásra. „Már két hete dolgoznak szellemem és ujjaim, mint két megszállott ördöngös: Homérosz, a Biblia, Platon, Locke, Byron, Hugo, Lamartine, Chateaubriand, Beethoven, Bach, Hummel, Mozart és Weber mind itt vannak körülöttem. Hevesen tanulmányozom őket, ezen felül 4-5 órát gyakorolok, terceket, szexteket, oktávokat, tremolókat, repetíciókat, cadenzákat stb. Ó, - ha csak meg nem bolondulok - művészt lelsz bennem, ha eljössz!” - írja 1832-ben, de ’46-ban már így ír: „elérkezik számomra a pillanat, amikor fel kell törnöm virtuozitásom bábját, és szabad teret kell engednem gondolataimnak.”
Tudjuk, hogy Liszt zongorázásának nem csak gyorsasága és technikai tökéletessége volt utolérhetetlen, fenomenális, hanem újfajta merészsége és poetikus kifejezőereje is. A technikai önképzés, a kérlelhetetlen fizikai kiképzés állomásait egymástól elhatárolt tennivalókra osztja, már húsz esztendős korában. Instrukcióit így foglalja össze naplójában Mme. Boissier: „… játsszunk oktávokat, törtoktávokat, alaphármasokat, négyes hangzatokat minden hangnemben, repetálva, hússzor, harmincszor, negyvenszer egymás után, gondosan megválasztott crescendóval és diminuendóval, a legfinomabb pianótól a legerősebb fortéig növelve a hangerőt. Majd játsszuk skálaként, a klaviatúra egyik végétől a másikig terjedően, 24 hangnemen keresztül, ötször, hatszor, hétszer, nyolcszor egymás után, unisono, terc- és szext-párhuzamban, emelkedő, majd csökkenő dinamikával, szép hangképzéssel, lehetőleg minden reggel. Ismételjük a gyakorlatokat akkordokban is, hogy a gyenge és ügyetlen ujjak ellenére minden hang azonos dinamikával szóljon… Ha a passzázsokban kellő jártasságra tettünk szert, többé semmilyen zenemű nem okoz majd technikai nehézséget.”
Ilyen, és ehhez hasonló építőelemek azok, melyeket „több évtizedes pianista világkarrierje alatt végsőkig hevített, majd szisztematikusan leegyszerűsítve tett át technikai formulává”. A Beethoven-szimfóniák 1865-ben megjelent zongoraváltozata elé írt előszavában maga Liszt fogalmazza meg, mi munkájának vezérelve:
„Elég haszontalan időtöltésnek tartanám munkámat, ha most az eddig szokásos szimfónia-átiratokban egy huszadik változatát adnám közre. De jól megoldott feladatnak tartom, ha sikerült a zongorára átültetnem Beethoven kompozícióját, nemcsak nagy vonalakban, hanem a részletek, a járulékos elemek sokasága tekintetében is, hiszen ezek oly lényeges mozzanatai az egész tökéletességének. Meg leszek elégedve, ha elvégeztem az értelmes nyomdász, a lelkiismeretes fordító feladatát, azokét, akik a betűvel együtt a mű lelkét is megragadják…”
Ebben a szellemben összegzi az évtizedek alatt megérlelődött technikai építőelemeket is. Szándéka nyilvánvaló: nem a „huszadik” ujjgyakorlat-gyűjteményt akarja közreadni, hanem a gyűjteményt, tanulmány formájában.
Hatvan év körül jár, amikor ezzel kapcsolatos gondolatait is összegezni kívánja; zeneszerzői stílusa ekkor már alig-alig emlékeztet korai műveire. A rezignált hangú, újat kereső, előremutató harmóniavilág azonban nem érinti ezt a sorozatot. Liszt egész életében őszinte csodálója volt Bach és Beethoven művészetének. A Tanulmányok harmóniavilága a barokk és a bécsi klasszikus zene funkciórendjét alkalmazza, bár Liszt minden variánst végigjátszat kromatikus változatban is. Nincs még egy gyűjtemény, melynek módszere ilyen koncentrált lenne. Az alapgondolatok az egyszerűtől a bonyolultig fejlődnek, önmagukat megnövesztve kifelé terjeszkednek, mind nagyobb hangzó volumeneket átölelve, egyre poetikusabban kinyílva végül az egész klaviatúrát meghódítják. Liszt az anyag gazdagításával nehezíti az adott játékelemet. Zongorázásának hangzáseffektusai szimfonikus sokrétűséget tükröznek, ezért technikája is ennek az igénynek foglalata.
A sorozatban mindig mindent leír, nem bízik az átlagmuzsikus kitartásában, figyelmének kellő rendezettségében, következetes elméleti felkészültségében, nem bízik abban, hogy a játékos biztosan transzponál, azonos helyeken meg tudja ismételni a ritmikai variánsokat. Módszere a hangszeres megvalósításra koncentráltat, a tennivalók elméleti részén nem kell gondolkodni. Bámulatos, milyen finom, apró harmóniai, ritmikai és figurációs változtatásokkal fűszerezi, szövi át és köti össze a hangnemváltások pillanatát - ez külön tanulmányt érdemelne. A tengernyi hangtömegben ezek a parányi színfoltok űzik el a monotóniát, lendítik tovább a kívánt ismétléseket. Ha a leírt utat végigjárjuk, játék közben a technika kitisztul és megoldja önmagát.
Liszt a kiadványhoz nem ír semmiféle instruktív magyarázatot. Úgy tűnik, nincs is rá szükség: negyvenévi formálás, csiszolás után vetette papírra. Minden technikai tennivaló megfogalmazásában tömören építkezik. Gyakorló muzsikus: egy-egy játékmód kromatikus, vagy a kvintkörön belüli ismétlése előtt gyakorlatot ad a kéz elhelyezkedésére, megkeresteti annak alapállását. A páros és páratlan metrikus lüktetés állandó váltakozásával az időtartam felosztásának két fő változatát rögzítteti. A mozgás folyamatosságát sugallják az ujjrendek, melyek éppen ezért központi fontosságúak. Az egyes játékformák (ujjak függetlenítése, akkord, oktáv, skála stb.) ökonomikus formai arányokban vezetik végig a játékost a gyakorlandó feladatokon. Ezzel egy csapásra magasrendű zenei megvalósítást kíván, ami a játszóapparátus fizikai kiképzését nagylélegzetű arányok megérzésével és megformálásával kapcsolja össze. E tennivalók - Liszt által előírt mennyiségű és minőségű - ismétlése, dinamikai íveltsége az ember egész szellemi és fizikai jelenlétét bekapcsolja. A Technikai Tanulmányok tehát nem a zongora játéktechnikai formuláinak paragrafusgyűjteménye, hanem a XIX. század nagy, virtuóz hangszeres hagyományának eszmei tartalmát képviselő hitvallás, tízparancsolat. Kései tanítványa, Frédéric Lamond szerint „a tisztán zongoratechnikai megvalósítás nemigen érdekelte. A puszta gyorsaságot, amelyet olyan sokra tart ma annyi zongorista, megvetette. Emlékszem egy zongoristára, aki Chopin Asz-dúr Polonézét nagyon ízlésesen adta elő. Amikor a híres balkéz oktávmenethez ért, Liszt félbeszakította, mondván: „Nem érdekel, milyen gyorsan tud oktávokat játszani. Amit hallani akarok, az a lengyel lovasság vágtája, mielőtt erőt gyújt, és szétveri az ellenséget.”
Századunk elején a zongorázás gépies, technicista szelleme vakvágányra vitte a Liszt-i koncepciót, mert elképzeléséből kiemelte a technikai elemet, és szellemi, érzelmi jelenlét nélküli üres, mechanikus ismételgetéssé tette. Néhány évtizeddel később ennek ellenhatásaként született meg a zene mélyebb megfigyelésének, a tartalom előtérbe helyezésének igénye. Ismerjük az eredményt: szintén csak félmegoldást hozott a hangszerjáték terén.
A XXI. század felé haladva világossá válik Liszt koncepciójának minden eddigit elhomályosító zsenialitása. Egyre inkább kiábrándulunk a nemzetközi versenyek technikai csúcsteljesítményének rekordjaiból, valamint a másik végletből, a zenét értő, de eszközökkel nem rendelkező interpretációkból. „Szellemem és ujjaim, mint két megszállott ördöngös…” - -írta Liszt, és ez a Technikai Tanulmányok instruktív útravalója.
M. Krause írja a kiadásában megjelent Liszt-féle Tanulmányok előszavában: „Ha egy pillantást vetünk más szerzők technikai gyakorlatainak különböző kiadásaira, iszonyatos egyhangúsággal megírt ritmikai kombinációk sorozata néz vissza ránk.” Találó megállapítás, jószerével minden, 1901-ig megjelent gyűjteményre érvényes.
Liszt szellemét képviseli és fejleszti tovább a francia pianista, Cortot 1928-ban megjelent ujjgyakorlat-gyűjteménye (Cortot: Principes Rationnels de
Ugyancsak Liszt koncepcióját fejleszti tovább a nálunk kevésbé, de Amerikában annál jobban ismert gyűjtemény (1902.), melynek szerzője R. Joseffy, (Joseffy: School of Advanced Piano Playing) Liszt volt tanítványa. (A neves Schirmer kiadóvállalat ma is előszerettel ismétli Joseffy Liszt- és Chopin-kiadásait.)
A Technikai Tanulmányok mostani magyar kiadása egyedülálló: elsőként közli a teljes művet. Az 1886-os és az 1901-es kiadás csak az első két füzet anyagát jelentethette meg: a harmadiké - úgy tűnt - elveszett. A kottában közreadott bevezetés részletesen ismerteti a harmadik füzetben található „12 nagy etűd” előkerülésének körülményeit. A weimari Goethe- und Schiller-Archiv-nak 1975-ben került birtokába az eddig elveszettnek hitt sorozat. Az előkerült kéziratlapok »12 máig ismeretlen és kiadatlan gyakorlatot tartalmaznak, amelyek a „nagy” jelzőt is méltán viselhetik. Liszt bennük zongoraműveinek addig szinte csak saját maga által legyőzhető nehézségeire (néhol szinte elérhetetlennek tűnő ugrások, egy kéz által átfoghatatlanul nagy ambitusú akkordok és felbontásaik stb.) ad gyakorlási módot.«
Mindezen túl az új kiadás azért is jelentős, mert a Liszt Technikai Tanulmányai már évtizedek óta hozzáférhetetlenek voltak.
A közreadás az ősszöveget (Urtext) közli, az autográf és a Schuberth-féle első kiadás nyomán. A kötetekre és füzetekre való osztás a Schuberth-kiadást követi. A közreadó a kottaszöveg hiányosságait - csupán a legszükségesebb esetekben egészítette ki. E kiegészítések minden esetben analógiák alapján történtek, és a kottában megkülönböztetett írásmóddal szerepelnek. A gyakorlatok ütemszámokkal, sorszámokkal, a III. kötetben címekkel való ellátása ugyancsak közreadói hozzátétel: Ezeket, valamint a kottaszöveggel kapcsolatos fontosabb tudnivalókat a kötetek végén található kritikai jegyzetek tartalmazzák. A német, angol és magyar nyelvű előszó, valamint a források ismertetése mindhárom kötetben megtalálható. A teljes anyag gyors áttekintését mindhárom kötet elején található kottás tartalomjegyzék teszi lehetővé.
A kiadvány grafikája levegős, jól olvasható, a kottakép méltó a mű szelleméhez. 1984 januárjában, a Frankfurtban megrendezett nemzetközi könyvkiállításon és vásáron méltán aratott átütő sikert.
(folytatjuk)
Ábrahám Mariann