ELHUNYT HERÉDY ÉVA KARMESTER

(1936-2017)

Emlékpróba - Herédy Éva - YouTube

(Filip Gabriella és Fésüs László színházi sorozata)

Előbb utóbb csaknem mindenkit elfog valami „nemszeretem érzés" - de nevezhetnénk talán félelemnek is - ha megszólal a telefon. Miért? Hisz megszokhattuk, hogy a világban, mindig történik valami tragédia. De hát mi nem vagyunk annyira fontosak, hogy ezt velünk távbeszélőn közöljék.

Bennünket azért rettent a telefon berregése, mert szinte mindannyian féltünk valakit, valakiket - idős szülőket, távol élő gyerekeket, unokákat, barátokat, ismerősöket, tegnapi unkatársakat. Igen, munkatársakat is, mert velük legtöbbször több időt töltöttünk együtt az évek, évtizedek folyamán, mint vérségi hozzátartozóinkkal.

Aztán az érzéseink, előérzeteink olykor megcsalnak, becsapnak bennünket. Lőkös Péter kiváló zeneművész a téli nagy hangversenyek évadán vette fel a telefont, miért hittük volna, hogy édesanyja nincs már az élők sorában.

Hisz pár nappal korábban még együtt karácsonyoztunk Herédy Évával a színészmúzeumban, aki ezen a napon ugyan nem ült a zongora mellé - mint csaknem minden találkozásunkkor - de elmondta, hogy miként készíti elő családi karácsonyukat.

Mert a Miskolci Nemzeti Színház karmesterének két dolog volt fontos életében: a színház és a család! De nem egymás utáni sorrendben, hanem egyszerre! Csak nevette azokat, akik a hivatás és a magánélet konfliktusai miatt nyűglődtek.

Éva hajnalonként megfőzte övéi ebédjét. Délelőtt tízkor már próbált a zenekarral, vagy korrepetált, s este intésére úgy szólaltak meg a zenés darabok nyitányai, hogy nemcsak a közönség tagjai, de a az öreg színház rókák sem mertek, tudtak pisszenni.

Egy hölgy a karmesteri pulpituson; közzenék, zenés darabok szerzője, zongorakísérő, zenei vezető. Nem számláltuk meg, hogy a színházi falragaszok, műsorfüzetek hányféle minőségben jegyezték a nevét. De azt sikerült megállapítani (már amennyire a rendelkezésünkre álló statisztikák engedték), hogy hány (összesen száztizenhárom!) produkciónak volt részese az elmúlt félszázadban; hűségesen a zeneművészethez, a színházhoz, s nem utolsó sorban a kollégákhoz.

Az imént említettem, hogy korrepetált is. De nem úgy, ám hogy odaült a zongorához és intett a szólistának. Herédy Éva – és nem mellesleg – nemzedékeknek volt, lett énekmestere. A jelenlévők közül többen is emlékezhetnek, hogy miként hívta fel a figyelmet a hang, meg az orgánum különbségére. Tudniillik a hang öncél, az orgánum pedig eszköz. Az intelligens színész orgánumot teremt a hangjából! Egyszerűbben szólva: zenés színpadon is a lelki átélésben van a lényeg.

A sors kegyetlen játéka, hogy Herédy Éva csodálatosan kezdődő - a legszebb reményekre jogosító - operaénekesi karrierje éppen a hang - az engedetlenné vált hang miatt - tört meg.

Ennél többet csak Mura Péter a miskolci opera megalapítója, első karmestere és későbbi igazgatója tud.

„Elment Leonóra" - emlékezik most, mert számára Herédy Éva mindig is a Trubadúr Leonórája maradt; máig őrzi az 1954-es bemutató emlékét. 1953 nyarán sokan álmodtak a miskolci operatársulat megalapításáról. S nemcsak álmodtak! Színházunk akkor a Déryné nevet viselte, ide kívántak szerződni a nagyszámú jelentkezők, akik meghallgatása, válogatása a Magyar Állami Operaházban történt. (Még a próbák is ott kezdődtek.) Maga Tóth Aladár az Operaház legendás igazgatója is Herédy Évát tartotta a legideálisabb Leonórának. A fiatal énekesnő tizenhét alkalommal mutatkozott meg a Verdi opera hősnőjeként, Mura Péter dirigálásával -, aki betanította a darabot - és Orosz György rendezésében.

Hát így kezdődött. Aztán Smetana Az eladott menyasszony operájával folytatódott az új műfaj meghonosítása Miskolcon. Közben még „Dallal a világ körül" című hangversenyen is megcsillogtathatta képességét Herédy Éva. Aztán jött a Rigoletto, a Pillangókisasszony, majd a Tosca. Ezeknek az előadásoknak a színlapjairól azonban már hiányzik Herédy Éva neve...

Ne kérdezzük, hogy ki miként vesz tudomásul ekkora szakmai tragédiát. Tény, hogy Herédy Éva kitűnően zongorázott, minden mást - ahogyan ma mondanánk - kihívásnak tekintett. A színházat nyilván kezdettől szerette, de mi mindent kellett elsajátítania, míg - a közönség nem kis meglepetésére - reá bízatott a Csárdáskirálynő dirigensi feladata; miközben a korabeli színház korántsem szenvedett karmester hiányban.

Nemcsak a színészek, a rendezők is örültek, ha vele dolgozhattak. Vannak rá tanúk, hányszor nézett egy-egy indiszponált rendező segélykérően Évára, s a karmesternő mindig megmentette a helyzetet.

És aztán a vannak itt olyan titkok is, hogy egy-egy ifjú hölgy - akit jóakaratúan üdvöskének tituláltak - egyszer csak valódi primadonnaként kezd funkcionálni, a remegő énekkari tag meg olyan magabiztossá válik, hogy akár néhány mondatot is rá lehet bízni.

Hogyan is van ez? Mert csodák nincsenek, de vannak segítő kezek; mások gondjaira érzékeny emberek.

Herédy Éva ilyen ember volt; zeneisége, temperamentuma együttest teremtett nemcsak a nagyszínpadon, de akár a haknira induló pályatársak körében is.

S mennyien kérték tőle tanácsot azok közül is, akik már évek óta koptatják a színpad deszkáit. Utolsó éveiben azonban az jelentett számára legnagyobb örömet, ha unokáját - a felnőtté váló tehetséges kislányt - kísérhette a zongorán.

Szerettük, szerették; olykor tán elismerést is kapott. Kár, hogy itt és most kell elmondanunk, hogy Herédy Éva - a mi egykori Leonóránk, s későbbi dirigensünk - okmányok, díj és érdemérem nélkül is - érdemes művésze volt ennek a városnak, ennek az országnak.

Élete, életműve példa és tanulság az új nemzedékek számára.

Gyarmati Béla

a Miskolci Nemzeti Színház nyugalmazott igazgatója

[Forrás: miskolc.hu /Miskolc. online]