„Az eltérő elképzeléseknek mindig van szintézise”

Erdősi-Boda Katinka interjúja Monostori Gábor zongoraművész-tanárral

2017. január 14-én, szombaton 17 órai kezdéssel a Pesti Vigadóban a Zuglói Filharmónia Téli bérlet sorozatának második koncertjén Wolfgang Amadeus Mozart A-dúr zongoraversenye (KV488.) hangzott el Monostori Gábor közreműködésével. A hangverseny Ludwig van Beethoven Fidelio nyitányával kezdődött és Mozart Esz-dúr szimfóniájával K.543 végződött, vezényelt Horváth Gábor. Rendszeresen figyelemmel kísérem egykori iskolám, a zuglói Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola zenei életét, mégis most különleges érzéssel léptem be az igazgatóhelyettesi szobába, a készülő interjúra. Megragadott Monostori Gábor igazgatóhelyettes címben szereplő gondolata. Zenéhez való viszonyomat mai napig is két egymástól eltérő vonzódás hatja át; a zene művelése és a zenéről, a művészről szóló írás, azaz a kettő szintézise.

- Hogyan esett a választás a zenei pályára?

- Félig-meddig zenész családból származom, édesanyám gordonka tanár a gyöngyösi zeneiskolában. Így egész kis koromban, már öt-hat évesen elkezdtem tanulni két hangszeren is: előbb zongorán majd csellón. Gyermekként édesanyám nagy gondot fordított zenei fejlődésemre, amiért igen hálás vagyok neki. Ennek ellenére mégsem volt egyértelmű, hogy zenei pályára lépek, hiszen kezdetben nyolc osztályos gimnáziumba jártam. A tudatos választás hatodikos általános iskolás koromban történt. Édesanyám, tanáraim – döntéshozatalomat sürgetve – egy évre kísérleti próbaévet szorgalmaztak, mely a zenei tanulmányok csökkentését helyezte előtérbe. A cél az volt, hogy az arányok ilyen irányba történő súlyozásával kiderüljön; mennyiben megfelelő, előnyös, kivitelezhető lenne ez hosszabbtávon számomra. Bár az időszak nem maradt zenei feladatok nélkül, mégis éreztem, hogy hiányzik valami. Nem volt teljes az élet. Ekkor tudatosult bennem – még ha akkor ezt nem is így fogalmaztam meg-, hogy a zenével való kapcsolatom, identitásom részévé vált. Nem volt többé kérdés, hogy mire készülök.

- Ez az elhatározás további éveidet hogyan formálta?

- Tanáraim tanácsára még abban az évben megkezdtem felkészülésemet a továbbtanulásra, s a Zeneakadémia előkészítő tagozatára sikeres felvételit tettem. Öt éven keresztül – az érettségivel bezárólag- zeneakadémiai tanulmányaimat Keveházi Gyöngyi és Gulyás István irányította, miközben a közismereti tárgyakat magántanulóként végeztem. Nosztalgiával gondolok ezekre az évekre, amikor mindennapjaimat szinte kizárólag a hangszeres gyakorlás, és a zenei fejlődés határozta meg. Ez az időszak valódi személyiségformáló erővel alapozta meg kötődésemet a zenéhez. Teret adott arra, hogy végletesen el tudjak merülni egy valamiben, képezhessem magam. Ez a fajta kizárólagosság később sosem tért vissza az életembe, sőt feladataim egyre szerteágazóbbak lettek.

- A versenyek mennyire határozták meg mindennapjaidat?

- Az előkészítő tagozaton tanáraim szerencsére lehetőséget adtak arra, hogy nyugodtan fejlődjek a saját ütememben, és ne elsősorban a másokkal való összehasonlításban találjam meg a motivációt. Természetesen vettem részt versenyeken, változó eredményességgel, de sosem vált – később sem – életformámmá a versenyzés. Tanárként persze már látom, hogy lehet tanulni a versenyekből, feltéve, ha az ember nem csak az eredményre koncentrál. Például állóképességet, előadói rutint, valamint a zsűri ítéletének nyomán szembesülhetünk az ízlések sokszínűségével is. Mivel a Zeneakadémián – az intézmény tanszéki hagyományainak megfelelően – tradíció, hogy két művésztanár foglalkozik párhuzamosan egy időben a hallgatókkal, ezért korán találkozhattam a különböző zenei elképzelésekkel, és az azokhoz vezető különböző utakkal. Tanáraim – az egyetemi évek alatt Falvai Sándor és Némethy Attila – természetesen alapvetően egy irányba terelgettek, de azt többnyire különböző aspektusokból tették. Így kezdetektől fogva gyakorlatom részévé vált, hogy hogyan lehetséges egymással teljesen ellentmondásosnak tűnő kéréseket összehangolni, megvalósítani. Valójában egész fiatalon rádöbbentem arra, hogy az eltérő elképzeléseknek mindig van, akad egy szintézise. Így a művek kivitelezése olyan mély, önálló munkát kívánt, tett lehetővé számomra, mely nemcsak tanári utasítások eredményeként született, hanem eredeti egyediséget hordozott, következésképpen aztán mindkét tanáromnak tetszett.

- Egyetemi tanulmányaid alatt mi volt számodra kiemelkedően emlékezetes?

- A Zeneakadémián - említett főtárgy tanáraimon kívül – nagy hatással voltak rám kamarazenei tanáraim. Gulyás Márta tanárnő nevét feltétlenül meg kell említenem, aki nemcsak kamarára oktatott, hanem a tanításán átsugárzó személyisége hihetetlen motivációs erővel bírt. Leginkább vonósokkal zenéltem együtt. A változó formációk mellett egy vonósnégyessel zongoraötösként való munka kísérte végig zeneakadémiai éveimet. Baráti alapon szerveződő együttesünk szakmai egymásra hangoltsága, mindig meghatározó élmény marad számomra. Gulyás Márta tanárnő különben Madridban, az Reina Sofia Zeneakadémiának is tanára volt. Akkoriban tőle tudtuk meg, hogy az iskolának kamarazenei tagozata alakult, és egy frissen alakuló kamarából még hiányzik egy csellista. Kedves tanárnőnk megkérdezte feleségemtől, aki a kvintettünk csellistája volt, hogy vállalkozna-e a külföldi tanulmányra. Később januárban jött a hívás, hogy ugyanannak az együttesnek a zongoristája hazautazott Lengyelországba, így most már zongoristát is keresnek. Valódi csodaként éltem meg azt a másfél évet, amit feleségemmel együtt, kint közösen egy kamaracsoportban ott eltölthettünk.

- Milyen arculatot öltött az ottani zenei élet?

- Tíz éve, az akkori Madrid leglényegesebb kulturális célkitűzéseként az fogalmazódott meg, hogy az egyébként hagyományaira igen büszke város meglévő értékeihez a komolyzene is csatlakozzon. Ez alatt a gyakorlatban azt értem, hogy bár az ottani zenei élet, közönség kultúra meglehetősen gyermekcipőben járt, mégis jelentős forrást biztosítottak arra, hogy a komolyzenét minden szempontból bevonják a vérkeringésbe. Tehát, volt pénz, hogy odahívják a legnagyobb sztárokat, a legismertebb, legelismertebb művészeket, ugyanakkor a közönségnek nem volt gyakorlata a klasszikus zenei hangversenyek látogatásában. Megzavarták az előadást, a telefon csörgése mindennaposnak számított a legnagyobb koncerttermekben is. Számunkra azonban ez kevéssé volt érdekes: remek tanáraink voltak, rendszeres mesterkurzusokat rendeztek az iskola tanulóinak, és inspiráló koncertlehetőségeket kaptunk a megtanult darabok előadásához. Ez az intézmény, az iskola a királyné védnöksége alatt szponzorációs alapon szerveződött. Akit oda felvettek, annak tandíját – így a mienket is – valamilyen cég, vállalat, bank finanszírozta, cserébe az iskola biztosított rendezvényeikre színvonalas komolyzenei eseményeket. Ezek keretében Spanyolország számos különböző helyén játszhattunk, fantasztikus élményekkel gazdagodva.

- Spanyolországból hazaérkezvén, munkahelyed rögtön a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézmény lett…

- Amikor hazajöttünk, az Intézmény épp zongoratanárt keresett alapfokú zeneiskolájába. Félállásra jelentkeztem, ám a próbatanítást követően Záborszky Kálmán igazgató úr két fél, vagyis egy egész állást ajánlott fel. Ettől kezdve a tanítás került életem középpontjába. Meg kell, hogy mondjam, a kezdet nem volt könnyű, hiszen egész évben a diplomakoncertemre készültem. Aztán, az idő múlásával már a szakközépiskolában klarinétosokat kísérve korrepetitorként, majd zongora főtárgy tanárként is munkálkodtam. Közben megkezdtem a Zeneakadémia doktori képzését is, melynek hamarosan a végéhez közeledek. Disszertációmban Chopin Julian Fontana által összeállított posztumusz köteteiről írok. (Disszertációja „Chopin Julian Fontana tükrében” munkacímet viseli). 2015 szeptemberétől veszek részt a Szakközépiskola vezetőségének életében, Makovecz Pál igazgató helyetteseként végzem feladataimat. Úgy vállaltam el ezt a munkakört, hogy a tanári tevékenységem továbbra is megmaradhasson. Szeretem ezt az iskolát: nagyra tartom iskolánk tanárait, és rengeteg tehetséges tanulónk van. Azt gondolom, hogy a diákok életében rendkívül meghatározó ez az időszak, és ez egyúttal hatalmas lehetőség, hogy nyomot hagyjunk a lelkükben. Arra kaptam kollégáimmal együtt megbízást, felhatalmazást, hogy az iskola életének szervezésén keresztül hozzájáruljunk a pedagógiai munka zavartalan megvalósulásához. Nagy öröm, hogy részt vehetek mindebben.

- A sok elfoglaltság mellett azért a koncertezés sem szűnt meg, hiszen január 14-én a Zuglói Filharmónia Téli bérletének keretén belül Mozart A-dúr zongoraversenyét (KV.488.) adtad elő a Pesti Vigadó nagytermében, Horváth Gábor vezényletével.

- Igen. Továbbra is szeretném magam úgy „definiálni”, mint zenész. Az igazgatóhelyettesi feladatok ellátása mellett elengedhetetlen, hogy újra és újra megélhessem zenész identitásomat, a tanári munka mellett az előadói aktivitáson keresztül is. Az A-dúr zongoraverseny nemcsak csodálatos mű, de talán az egyik legismertebb Mozart-zongoraverseny, így nagy felelősség és kihívás az előadása.

*

“1786 márciusában, a Színigazgató című egyfelvonásos vígopera befejezése után írta Mozart az A-dúr zongoraversenyt. A mű első tételéből napsugaras fényben ragyog ki az A-dúr hangnem minden fiatalos bája, hamvas vidámsága. A zenekar által bemutatott karcsú, kecses dallamokat a zongora virtuóz mozgékonysággal pergeti tovább. A lassú tétel fisz-moll sicilianója csupa könny, fájdalom, harmatos szépség. A finálé ellenben huncut és fintoros, mintha Papageno űzne gúnyt a varázsos hatalmakkal. A tétel középrészében azonban elborul, szenvedélyessé komorul a mű hangja, ismét a fisz-moll fájdalmas régióiba vezet. A rövid epizód befejeztével újból vidám hangulat lesz úrrá a darabon, ez a vidámság a záró kódában ér tetőpontjára.” (Pándi Marianne: Hangversenykalauz)