DR. FAZEKAS ÁGNES

Polgári dalos mozgalom Magyarországon a 19. században

2. rész

Megújulás a szabadságharc után

Az 1840-es években alakult dalegyletek működése nem volt hosszú életű. Az 1848-49-es események elsodorták a dalos mozgalmat, a szabadságharc leverése után sokan külföldre menekültek, másokat a harcokban való részvétel miatt börtönbe zártak. A nyilvános szerepléseket betiltották és a feloszlatott egyletek csak később, nagy nehézségek árán tudtak újjászerveződni.

A hallgatás időszaka volt az 1850-es évek eleje. Tilos volt a magyar zene, a magyar tánc, és teljesen háttérbe szorult a magyar színjátszás. A bálozásokat és egyéb táncmulatságokat betiltották, a polgári kaszinók összejöveteleit megszüntették. A fellépésekhez engedély kellett és a fellépőknek kötelességük volt a műsort a hatóságokkal egyeztetni. Ha a művek címe vagy szövege a lázadás szellemének csak egy kis szikráját is képviselte, a cenzúra azonnal betiltotta a rendezvényt.

A korra jellemző id. Ábrányi Kornél elbeszélése, melyet 1851-ben adott Nagyváradon. Ábrányi útlevél nélkül, nyolcnapos fáradságos út után – Grosz Frigyes „orvossegédjeként” – érkezett Nagyváradra. Maga a főkormányzó engedélyezte hangversenyét, ám ennek ellenére a polgári hatóságok beidézték. A kinyomtatott műsorban a hatóság „lázító műveket” talált és műsorát be akarta tiltani. Ábrányi a hangversenyt csak a kormányzó személyes közbenjárására tarthatta meg, de másnap el kellett hagynia a várost. Lejárt útlevele azt sugallta, hogy Pestről szökött „lázadó”.

Nehezen indult a dalegyletek újjáéledése. Bár magánkezdeményezésre ismét alakult néhány férfikar, nyilvános szereplésen nem vehettek részt. Ebben a légkörben, 1851-ben alapította Thill Nándor lipótvárosi egyházzenei karnagy magán-férfinégyesét.

A kezdetben „magán” kórusként működő együttes 1852-ben vált egyesületté Pest-Budai Dalárda néven (Pest-Ofner Gesangverein). A dalárda első nyilvános fellépése 1854. december 8-án volt az Európa szállóban. Fellépésüket jelentős szervezés előzte meg.

A kezdetben férfinégyesként működő Pest-Budai Dalárda az első időkben Thill lakásán próbált, ám a különböző magán-összejöveteleken szereplő együttes hamar szemet szúrt a hatóságoknak. Ekkor Thillt rendőri felügyelet alá helyezték. Amikor Thill együttesének rendszeres működéséért folyamodott, kérelmét elutasították és őt még szigorúbban ellenőrizték. Ennek az állapotnak I. Ferenc József magyarországi látogatása vetett véget, amikor az ünnepi zene és a kórus szervezésére magát Thill Nándort kérték fel.

Thill kihasználva az alkalmat kijelentette, hogy csak akkor hajlandó vállalni a feladatot, ha engedélyezik a Pest-Budai Dalárda működését. Számítása sikerült. Az engedélyt megkapta és 1854 végén a Pest-Budai Dalárda végre nyilvánosan is bemutatkozhatott. Hangversenyük nagy visszhangra talált, s fellépésüket követően országszerte alakultak dalárdák és dalegyletek.

Thill a hangverseny bevételéből 20 aranyat ajánlott fel egy eredeti magyar-férfinégyes megírására. Ez volt az első magyar kórusmű pályázat (1855). A pályázaton Doppler Ferenc, Huber Károly, Lorenz János és Thern Károly művei nyertek pályadíjat. A korra azonban jellemző volt, hogy Petőfi Sándor Honfidal című versére készült kórusműveket szinte azonnal betiltották.

A Lugosi Dal-és Zeneegyletet Wusching Konrád Pál (1827-1900) alapította 1852-ben. Wuschingot az 1840-es évek végén nevezték ki tanítónak Lugosra, ahol, mint orgonatanító, hegedűs és énekes működött. Férfikarai művei több helyen, nyomtatásban is megjelentek. Egyházi műveiért Wusching a pápától ezüstérmet kapott, majd 1883-ban a király arany érdemkereszttel tüntette ki.

Wusching a Lugosi Dal-és Zeneegylet Évkönyvét 46 éven keresztül szerkesztette, példát mutatva ezzel a többi dalegyletnek. Kórusával, melyet egészen haláláig vezetett, rendszeresen vett részt az Országos Dalárünnepélyeken és fellépéseiket mindig nagy siker övezte.

A Szentesi Dalegylet 1861-ben alakult Joó Károly (1842-1917) református orgonista és kántor vezetésével.

A szentesi Dalegylet (az első sorban jobbról Joó Károly)

Első jelentős szereplésük 1865-ben volt, amikor részt vettek a Pest-Budai Hangászegylet fennállásának 25. évfordulójára rendezett hangversenyen. 1867-ben az aradi, 1876-ban pedig a szegedi Dalárünnepélyen értek el komoly sikereket. 1880-ban a kórus feloszlott, ám két év múlva újjáalakult. 1884-ben nagy sikerrel szerepeltek a miskolci Dalárünnepélyen, ahol ezüsthelyezést értek el. 1886-ban az Országos Daláregyesület választmánya Joó Károlyt tagjává választotta, majd munkásságának ötvenedik évfordulóján (1911-ben) arany érdemkeresztet kapott a királytól.

A Pécsi Dalegyletet Wachauer Károly (1829-1890) alapította 1861-ben. Wachauer zenei tanulmányai mellett orvosi tanulmányokat is folytatott Bécsben (Josephinum), majd hazatérése után először énekesként, később karmesterként működött a pécsi székesegyházban. 1861-ben megalapította a Pécsi Dalárdát, amely hamarosan az ország első kórusává vált.

A pécsi dalárda 1891-ben

A kórus gyakran szerepelt különböző zeneesteken és rendszeresen közreműködtek a Székesegyház miséin. Első kiemelkedő hangversenyük 1863-ban volt Eszéken, ahol a város kórusának zászlószentelésén léptek fel. 1879-ben Bécsben, 1883-ban pedig Svájcban és Ausztriában adtak sikeres hangversenyeket.

A pécsi Dalegylet nevéhez fűződik az 1864-ben megrendezett első Magyar Országos Dalárünnepély megszervezése. Ebből az alkalomból a pécsi Dalárda tiszteletbeli tagjának választotta Erkel Ferencet, aki örömmel vállalta a felkérést.

A dalegyletek számára fontos volt egy-egy nevesebb szerzőt tiszteletbeli tagként maguk mögött tudni, hiszen ők pártfogóként segítették az egyletek működését. A szerzők számára pedig azért volt fontos a tiszteletbeli tagság, mert így biztosan számíthattak arra, hogy műveik elhangzanak.

A ma is működő Jászberényi Dalkört Palotásy (Palotási) János (1821-1878) és Riszner György alapította 1862-ben. Palotási (eredeti nevén Pecsenyánszky János) előbb Vácott, majd 1840 után Pesten hallgatott jogot. 1848-tól Jászapátiban volt közjegyző. 1861-ben Jászberényben telepedett le, ekkor változtatta meg a nevét Palotásira. Az 1860-as évektől a főváros és a vidék között létrejött zenei ellentét miatt Palotási egyre jobban elmagányosodott, s bár művei népszerűek voltak, számos kritika és támadás érte. 1878-ban öngyilkos lett.

A hat férfiból és tíz nőből álló műkedvelő együttes a helyi szerepléseket követően hamarosan országos hírnévre tette szert. 1867-ben (akkor már férfikarként) részt vettek az Aradon rendezett Dalárünnepélyen, majd ezt követően rendszeresen szerepeltek az országos találkozókon. Palotási halála után Beleznay Antal (1859-1915) zeneszerző és egyházzenei karnagy vette át a kórus irányítását, aki 1878-tól kezdve tíz éven keresztül vezette az együttest. Ekkor vette fel a dalárda alapítójának tiszteletére a Palotási Dalkör nevet. A századforduló tájékán sajnos egyre kevesebbet lehetett találkozni a kórus nevével. 1903-tól Beleznay Móric irányította férfikart, akinek lemondása után a kórus megszűnt. 1927-ben Kele István apátplébános kezdeményezésére a kórus újjáalakult, karnagyuk Berzátzy László volt.

1864-ben tartotta alakuló közgyűlését az akkor már nagy sikereket elért Aradi Dalárda is. Karnagyuk Kunert Ede volt, aki kiváló férfikart hozott létre. A kórus rendszeresen vett részt a kétévente rendezett Dalárünnepélyeken, és nagy sikerrel szervezték meg az 1867-es és az 1898-as találkozót. A dalárda tiszteletbeli tagjai közé tartozott id. Ábrányi Kornél, Erkel Ferenc, Liszt Ferenc és Mosonyi Mihály.

A Nemzeti Dalkört Böhm Gusztáv (1823-1878) alapította Pesten 1864-ben. A kórus célja a magyar nyelven való műéneklés volt. „Tagjai főleg a magyar kereskedő s iparos osztályból kerülvén ki, kiváló buzgalmat s ambiciót fejtettek ki feladatuk megoldásában s a fővárosban a dalegyleti nemzeti szellem megizmosodása akkoriban ez egyletnek köszönhetett legtöbbet.” (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története) A kórust 1867-től Zimay László vette át.

A Kecskeméti Dalárda is 1864-ben alakult. A daláregylet már 1865-ben bemutatkozott Pesten és ezt követően rendszeresen részt vettek az országos találkozókon, ahol szinte valamennyi alkalommal ezüst serleget, vagy elismerő díszoklevelet kaptak.

A Kecskeméti Dalárda 1903-ban

Szekszárdon Augusz Antal meghívására többször is járt Liszt Ferenc, s ilyenkor a város a zenei élet központjává vált. Liszt 1846-ban járt ott először, amikor a Városháza avatására tartott hangversenyt. A Szekszárdi Hangásztársaság (1833 és 1850 között működött) szerenáddal és fáklyás menettel köszöntötte a Mestert.

A Szekszárdi Dalárda 1863-ban alakult újjá Halász József (1805-1882) vezetésével, kinek nevéhez az Országos Dalárünnepély elindítása fűződik (Sopron 1863). A szekszárdi Újvárosi katolikus templom felszentelésére Liszt egy új misét komponált (Szekszárdi mise 1868), de a mű nem készült el időre. Később 1870-ben, a Szekszárdi Dalárda betanulta a darabot, ám az előadás akkor is elmaradt. Szekszárdon először 1878-ban hangzott el a mise. (A mű bemutatója 1872-ben Jénában volt.)

Ebben az időben (1863-1864) jött létre a Bajai Daloskör, a Balassagyarmati Dalegylet, a Debreceni Városi Dalegylet, a Szarvasi Dalkör, a Szombathelyi Dalos egyesület, valamint a Budai és az Óbudai Dalkoszorú. Az itt felsorolt együtteseken kívül, még számos kiváló dalárda alakult vidéken és a fővárosban egyaránt és számuk az 1863/64-es évre megközelítette a százat.

… a magyar dalegyletek országszerte való szervezése és nyilvános működése oly ellenállhatatlan erőt képez, mely leginkább alkalmas a nemzeti és művészeti kulturélet fölényét biztositani e hazában s azt leginkább képes érvényesiteni… Nem is szünt meg ez irányban folyton buzditani, lelkesiteni s magasan lobogtatni a zászlót, melyet az erők egyesitésére kitüzött. (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)

(Forrás: id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története, id. Ábrányi Kornél: Életem és emlékeim)

Id. Ábrányi Kornél

(A képek forrása: internet)

A szerzőről

Dr. Fazekas Ágnes (Budapest, 1957) a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Középiskolai Énektanár és Karvezetés szakára. 1981-ben diplomázott. 1980 óta a Kőbányai Zeneiskola szolfézs és zenetörténet tanára, 1981-től kinevezett tanár, 1993-tól szolfézs-tanszakvezető.

1983-ban elnyerte a Zenetudományi Intézet ösztöndíját, majd négy éven keresztül külső munkatársa volt az Intézetnek. Kutatási területe a 19. századi magyar zenetörténet. A Zenetudományi Intézet részére két tanulmányt írt; Világi kantáták Magyarországon és Magyarországi misék a 19. században, mely tanulmányok az alapkutatást segítik elő. 1989-től négy évig a Néprajzi Múzeumnak volt munkatársa, ahol népdallejegyzéssel foglalkozott. 1981-tól több mint 20 éven keresztül dolgozott a Zeneműkiadóban, mint tusleíró és korrektor, később számítógépes kottagrafikus.

Felelős szerkesztője volt a Zeneszó című folyóiratnak (2000), melyben írásai, cikkei jelentek meg, s könyvtáros asszisztensi oklevelet szerzett az Országos Széchényi Könyvtár tanfolyamán (2001). 2003-óta Alapfokú Művészetoktatási szakértő, Zene-diktálás című gyűjteményes kötete a zeneiskolai tanulók részére készült.

2008-ban doktorált a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Disszertációjának címe: Magyar zeneszerzők világi kórusművei a 20. század nagy zenei változásai előtt (gyermek és nőikarok).

Tagja volt az Ifjú Zenebarátok kórusának és 16 éven át énekelt a Párkai István Tanár Úr által irányított Liszt Ferenc Kamarakórusban. Öt évig másodkarnagya volt a Tatabányai Bányász Vegyeskarnak, 12 évig pedig a kőbányai Szent László kórusnak. 1982-ben megalapította a Kőbányai Zeneiskola Canzone Leánykarát, majd 1993-ban a Pataky Nőikart.

Fazekas Ágnes 1986-ban Miniszteri dicséretben részesült, 2005-ben pedig Kőbánya közművelődésért és zenei életében való tevékenységéért kapott elismerést. 2007-ben a zenei oktatásban végzett kiemelkedő munkájáért a Magyar Szerzői Jogvédő Hivatal Artisjus Zenei Alapítványának díját kapta.