„A zene érzelmek nélkül nem sokat ér…”
Fehér Anikó beszélgetése Dubrovay László zeneszerzővel
Dubrovay László
a Kossuth-díj átvételekor
dr. Áder János köztársasági
elnök és dr. Kövér László parlamenti házelnök mellett (2013. március
15.)
A színeknek lesz még jelentősége
beszélgetésünkben. Kezdjük stílusosan: hogyan is kezdődött ez a sokszínű életpálya? Mikor döntötte el, hogy zeneszerző lesz?
Négyéves koromban kezdtem el zongorázni. Először édesapám tanított, majd amikor feljöttem
Budapestre, egy olyan zongoratanárnőhöz kerültem, akinek hatására majdnem abbahagytam a zenélést. Édesapám vette észre 12 éves koromban,
hogy nagy baj van a zongoraoktatásommal.
Édesapja zenész volt?
Igen,
kántortanító. Megismertem aztán egy orvost, akinek operaírási ambíciói voltak.
Ő zongoraóra helyett mindig az Operába vitt. Közben véletlenül betévedtem
a Zeneakadémiára, a Liszt verseny elődöntőjére. Éreztem, hogy ami itt
történik, az egy csoda. Otthon meg volt természetesen Liszt műveinek
jelentős része. Leültem és rögtön a legnehezebb etüdökkel kezdtem: a Wilde
Jagd[1]-dal,
a Waldesrauschen-nel és a
Gnomenreigen-nel. Mivel jó atletikus képességeim voltak, az izomzatom
valószínűleg alkalmas volt az ilyen virtuóz művek előadására.
Miután ezeket a műveket megtanultam, édesapám elvitt egy másik
zeneiskolába. A tanár, aki ott meghallgatott, úgy megijedt tőlem, hogy nem
mert elvállalni. Viszont Vaszy Viktor volt akkoriban a Ganz-MÁVAG együttesének
vezetője. Úgy mutattak be neki engem, mint egy „csodabogarat”, hisz akkor
az operák hatására már írogattam ezt-azt. Mentorommal, az orvossal már el is
készítettünk egy felvonást a közös operánkból. Persze, ebben benne volt mindaz,
amit azidáig az Operában hallottam: Puccini, Verdi, Wagner világa. Vaszy
meghallgatott, rákönyökölt a zongorára, kérdezte melyik hang maradt ki…
Hány éves volt ekkor?
Tizenkettő,
tizenhárom. Vaszy ezt mondta:
-
Fiam, te nagyon tehetséges vagy, de nem tudsz semmit. Gyere vasárnap 9 órára a
lakásomra. Ettől kezdve egy éven keresztül minden vasárnap ott voltam
nála. Megtapasztalhattam, hogy egy igazi nagy mester hogyan tanít. Eleinte
minden alkalomra meg kellett tanulnom 10 magyar népdalt, különböző
kiadványokból, főleg az ún. virágos sorozatból. Mikor elénekeltem a
dalokat, Vaszy levette a polcról ezek feldolgozásait. Megmutatta, mit kezdett
ezekkel Kodály, Bartók, Weiner vagy Lajtha. Ez alapján kezdtünk el az összhangzattannal
foglalkozni. Aztán vitt magával minden próbájára és előadására. Ő
nagyon nyitott gondolkodású ember volt. Amikor Stravinsky és Bartók
„formalista” műveit nem lehetett játszani, ő harcolt azért, hogy a
Petruskát felvehesse a Rádió zenekarral. Nagy élmény volt végighallgatni,
ahogyan próbál a fafúvósokkal, a rezesekkel, a vonósokkal, vagy Sebők
György zongoraművésszel. Megfigyeltem, hogyan játszott pl. a dinamikával.
Láttam az újraalkotás folyamatát. Végigkövettem aztán a h-moll mise összes próbáját.
Ennek a nagy mesternek a közelsége meghatározó élmény volt számomra. Mindez
tantárgyak, vizsgák és egyebek nélkül, mégis olyan komplexitásban folyt, hogy
példamutató volt. Ez után felvételiztem a konziba és ettől kezdve minden
simán ment. Közben Boross Anni lett a zongoratanárom.
A konziban Szelényi István lett a
tanára.
Őt
nagyon szerettem, mert megtanított dolgozni. Emlékszem, egy csütörtöki napon
Chopin etűdöket elemeztünk. Azt mondta, hétfőre mindenki hozzon három
saját etüdöt Chopin stílusában. Mindenki kétségbeesett, hétfőre egyedül én
vittem egyet. Nagyszerű alapozást kaptam tőle!
A zeneakadémián Vincze Imre és Szabó
Ferenc lettek a tanárai. Hogyan alakult a stílusa a sokféle hatás alapján?
A
zongora mindig is az érdeklődésem középpontjában volt. Tulajdonképpen
zongoristának készültem a zeneszerzés mellett, a konziban Hitz Klára, a
zeneakadémián Ambrózy Béla volt a tanárom. Akkoriban nem lehetett két szakot
egyszerre végezni. Még egy Liszt versenyre is felkészültem zongoristaként, de
végül nem indultam. A nyarak úgy teltek, hogy napi 6-8 órát gyakoroltam.
Rengeteget foglalkoztam a technikával: pergetős, terc-, oktáv technika, Chopin etüdök, stb. A Zeneakadémián
aztán sikerült is a legnagyobb műveket eljátszanom. Sok Liszt művet megtanultam a három zongoraversenytől a Mephiszto
keringőn át a h-moll szonátáig. Ez aztán az életművemen is
meglátszott, később sokat írtam zongorára.
Amikor
elvégeztem a Zeneakadémiát, a 12-fokú technikával írtam az Öt zongoradarabot, de el kellett
telnie egy hosszabb időnek, hogy azok az elemek, amiket a zeneirodalom
legnagyobb, zongorára is komponáló szerzőitől tanultam, megtalálják a
helyüket az én műveimben is. Közben elektronikus zenét tanultam Kölnben.
1975-ben végeztem és hazahoztam az akkori legmodernebb elektronikus
készülékeket, technikát. Volt egy olyan program, amivel a zongora hangját
lehetett modulálni, megváltoztatni egy szintetizátor segítségével. A liszti
zongora technika és az elektronikus modulációk egy új hangzásvilágot eredményeztek.
Honnan jött ez az ötlet?
Liszt
a non plus ultra! Tőle tanult Bartók, Debussy, Ravel, Szkrjabin! Liszt
fantáziája a zongora tekintetében elképesztő. Az ő technikai
felkészültsége meghaladhatatlan.
A technikánál maradva: a színek, a
hangszínek mindig is izgatták Önt. Vajon miért?
Az
Interkoncert segítségével, zongoristaként kerültem ki a Hamburgische
Staatsoperhez korrepetítornak, majd egy év múlva a Deutscher Akademischer
Austauschdienst ösztöndíjával tovább maradhattam. Így kerültem a kölni
Zeneakadémiára, ahol Karlheinz Stockhausen volt a zeneszerzés tanárom,
elektronikus zenét pedig Hans-Ulrich Humpertnél tanultam.
Így már érthető. Nem sok
zeneszerző mondhatja el magáról, hogy Stockhausen tanítványa volt…
Nem sok, mert neki ez az egyetlen osztálya
volt, utánunk otthagyta a kölni Főiskolát. Az a szellemiség, amit Kölnben
és Bonnban érezni lehetett, páratlan volt. Az önkormányzat szinte minden
jelentős kulturális értéket odavitetett, ami akkor a világon feltűnt.
Csodálatos dolog volt résztvenni ebben a pezsgő szellemi életben.
Kitűnő szerzőkkel, rengeteg újdonsággal, egyszóval egy felfelé
ívelő szellemi élettel találkoztam. A hangkutatás, amivel szintén ott
találkoztam, nagyon meghatározta a további pályámat. Kiderült, hogy nemcsak a
temperált zongora 12 frekvenciája létezik, hanem minden frekvencia használható
20-tól 10-15.000 Hz-ig. Ebből új hangszínek, új hangminőségek,
csodálatos dolgok hozhatóak létre, és ez nagyon kitágította a fantáziámat.
Sokféle technika, gondolkodásmód, zenei szervezési elv jelent meg innovatívan a
műveimben is. Rájöttem, hogy a hangnak van egy mikrovilága, amit ha
megváltoztatunk, új hangzásokat eredményez. Óriási jelentősége van ennek
az előadóművészet számára is. A mai napig sem ismerték fel eléggé,
hogy pl. vajon hányféle vibrato létezik? Lehet kicsi, nagy amplitúdójú, lassú,
gyors vibrato, és még millió változat. Lehet benne accelerando vagy ritartando.
És mindeközben mozoghat is. Ezt néha egy-egy zseniális művésznél
érzékelheti az ember, aki erre ösztönösen rátalál.
Példát
mondana?
Nemrégiben Baráti Kristóf, Várdai István és
Várjon Dénes játszották Beethoven Hármasversenyét. Várdai hangképzése
csodálatos volt. Szinte egy-egy hangjában éreztük az egész zenei gondolat
lelkét. Ezt mind a fantasztikusan sokféle vibrátoval érte el. Ilyet eddig sosem érzékeltem. Jó lenne erre
koncentrálni, mert rengeteg lehetőség van benne. A legnagyobbak képesek
erre csak. Emlékszem, egyszer elemeztünk egy nyolc ütemes Brahms periódust
Menuhin előadásában. Minden hangnak más volt a vibratoja a zenei gondolatban betöltött szerepe szerint. Így tette élővé, gazdaggá a zenét, és
így szólalt meg a muzsika lelke.
A
hangszín mellé valós színek is társultak a munkásságában.
Igen. A hangkutatás hatására nagyban
kiteljesedett a zenei fantáziám. Amikor hazajöttem, a legkiválóbb
előadókkal sikerült együtt dolgozni, akik a hangszerük lehetőségeit,
színeit kutatták.
Kikkel dolgozott együtt?
Matuz István fuvolaművész, Geiger György
trombitaművész, Hőna Gusztáv harsonaművész, Bazsinka József
tubaművész, Sztankov Iván nagybőgő művész, Kiss András hegedűművész,
Lakatos György fagottművész és sorolhatnám. Végül írtam egy 15 darabból
álló sorozatot szóló hangszerekre, amelynek az volt a célja, hogy a legújabb
hangzás lehetőségeket, a legmodernebb játéktechnikákat lehessen
megszólaltatni. Mindig is az volt a célom, hogy értelmes gondolatokat, értelmes
mondatokat közöljek, akár zajokból is, mert azokból is lehet, csak humanizálni
kell őket! Bármit lehet humanizálni, és ebből zeneművek tudnak
születni.
Ezektől a kitűnő
előadóművészektől rengeteget tanultam, sok új fogást, hangzást
mutattak nekem a hangszerükön, amelyeket beépítettem a műveimbe. Ezek az
ő előadásukban sokkal szuggesztívebbek voltak, mint a csak hangszórókból hallható elektronikus
hangzások, mert a saját egyéniségüket is hozzáadták. Később ugyanezeket a
hangzásokat és effektusokat zenekarral is kipróbáltam. Így keletkezett pl. a
Hangszín szimfónia. Ebben rengeteg akusztikai ismeret van, amely lehetővé
tesz sok hangszín-modulációs jelenséget. Így lehetett pl. olyan hangszín
tömörítést megvalósítani, mint amilyent
a színtanban, amikor egy színt pl. feketével kevernek, és a szín árnyalata
tömörebb lesz. De lehet egy dallamot külőnböző
hangszín-átjátszásokkal megszólaltatni, mintha egy vonal zöldből sárgába, majd kékbe, pirosba
változna át fokozatosan. Van olyan lehetőség is, hogy mint egy nagy képen,
amelyen minden szín ott van, és a reflektor hol egyiket, hol másikat világítja
meg, egy óriás hangtömbből egy-egy hangzást, hangszín-kombinációt emelünk
ki.
Hogyan
érett meg Önben a tanítás gondolata? Mikor kezdett ezzel foglalkozni?
Egy alkotó ember számára a két legfontosabb
dolog a tanulás és a tanítás. Ma is tanulok. Az említett múltheti hangversenyen
is tanultam. Fontosak az élmények. Ilyen volt pl. Kocsis Zoltán utolsó
koncertje, amikor a Csodálatos mandarint dirigálta, és olyan dolgokra
világított rá, amire eddig senki. Sokat tanultam ott is. Negyedéves
zeneakadémista koromban hívtak a Színművészeti Főiskolára
korrepetítornak. Nádasdy Kálmán volt akkor a rektor. Rengeteget követelt mindenütt,
a zene területén is. Nagy élmény volt az ott eltöltött időszak.
Kodály
tanítványa volt…
Igen. Ő nemcsak zenész volt, hanem
irodalmár és rendező is. Fantasztikus szellemiségének köszönhetően a
zenei képzés hihetetlen magasságokba ugrott. Nemcsak operetteket mutattak be a
növendékek, de Schubert és Bartók dalokat, Kodály balladákat énekeltek a
chansonok mellett. Nagyon pezsgő zenei élet volt akkor. A színész
hallgatók sokszor sokkal jobban adták
elő ezeket a műveket, mint az énekesek, mert értettek a színpadi
mozgáshoz, a színészi alakításhoz. 1975-től aztán a Zeneakadémián a
különleges tehetségek iskolájában tanítottam szolfézst, zeneelméletet,
kamarazenét.
Mindegyik
gyereknek abszolút hallása volt?
Nem, de soknak. Ez egy speciális memória. Meg
kell jegyezni egy frekvenciát, aztán a többi hangot ehhez lehet viszonyítani.
Ezt meg lehet tanítani, ki lehet fejleszteni.
Milyen
módszerrel tanított, egyáltalán milyen anyagot használt?
Csakis zeneműveken keresztül tanítottam.
Úgy, ahogyan Vaszy Viktornál láttam: együtt volt a kamarazene, zeneelmélet, minden. Később
zongoristáknak tanítottam zeneelméletet. Rengeteget köszönhetek a tanításnak.
Rá voltam kényszerítve arra, hogy a teljes zenetörténetet ismerjem. Volt, hogy egy év folyamán 12
zongoraversenyt elemeztünk. A sok elemzés elvezetett egy fontos felismeréshez,
hogy a zenei anyag fejlődése nem más, mint előrehaladás a
felhangrendszerben. Ez meghatározó lett zenei fejlődésemben.
Mi újság
a zeneszerzéssel?
Úgy érzem, a 20. szd. zeneszerzésének
legnagyobb problémája az, hogy megszűnt a dallam, és a harmónia, a ritmus
olyan komplikálttá válik, hogy 15 mp után követhetetlen. Hiába van dinamika és
hangszín, a legfontosabb paraméterek hiányoznak a 20. szd. közepétől. Én
erre nemet mondok: megalkottam egy olyan harmóniarendszert, amihez lehet
dallamot komponálni. Az 1984-ben komponált 2. zongoraversenyem címe Concerto romantico,
amely egy neoromantikus darab, mert hiszek abban, hogy a zene érzelmek nélkül
nem sokat ér.
Mostanában
min dolgozik?
Olyan szerencsém volt, hogy sok területen
kipróbálhattam magam. Készítettem egy 12 tételes computer-mikrokozmosz
sorozatot. Készítettem műveket népi hangszerekre: duda, tekerő,
tilinkó, cimbalom, doromb szerepel benne nagyzenekarral.
Nemrég egy Magyar rapszódiát írtam hegedűre
és zongorára, amiből lett egy vonószenekari és egy zongorás
változat is. Rengeteg művet írtam életemben, operát, táncjátékot, oratóriumokat, versenyműveket, zenekari, fúvószenekari, kamara-, szóló, kórus-, dal, elektronikus, computeres zenei műveket. Soha nem lehet tudni, mi következik még…
A cikk a Magyar Művészeti
Akadémia támogatásával készült.
A szerzőről
Dr. Fehér Anikó DLA a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Kodály Intézet - Budapesti Csoport népzene és népzenei repertoár, népzene elmélet tanára, újságíró, szerkesztő.
