Liszt Faust szimfóniája zongorán

Liszt Ferenc egyik legkedvesebb tanítványának, Carl Tausignak az újrafelfedezése – ezt kínálja felvétele hallgatóságának a Junior Prima díjas zongoraművész, Lajkó István.

A 34 éves zongoraművész, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerzett DLA címet, ösztöndíjas támogatással a New York-i Juilliard Schoolon tökéletesítette tudását, s jelenleg – miközben Budapesti alma materének egyetemi adjunktusa, a weimari Zeneművészeti Főiskola koncertdiploma szakos hallgatója. Életrajzának eme adatai részben indokolják, hogy neve – és személye – miért kevésbé ismert még a zongoramuzsika hazai kedvelői számára is, mint több kortársáé. Pedig verseny-teljesítményei figyelemre méltóak, és ha szakmai életrajzának koncertező fejezetét tekintjük, az sem elhanyagolható. Remélhetőleg ez a ritkaság-felvétel képes lesz helyettesíteni azt a propagandát, amelyről PR-orientált világunkban többnyire az impresszáriók és menedzserek gondoskodnak.

A felvétel jó alkalmat kínál, hogy jelentőségét több szempontból értékeljük. Először is, az átirat kérdéséről érdemes elmélkedni. Az átiratkészítésnek minden korban többféle célja, s ennek megfelelően, rangja volt. A19. századi gyakorlat sajátos fejezetét épp Liszt munkásságában találjuk, aki maga is többféle zongoraletét készítésére vállalkozott. A csúcsteljesítményt kétségkívül „zongorapartitúrái” jelentik, amikor nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy megkísérelje univerzális hangszerén nagyzenekarok gazdag hangszínvilágát visszaadni. Beethoven szimfóniáiból készített zongoraátiratai arról a kettős hűségről tanúskodnak, amellyel mind a zenei anyag komplexitásához ragaszkodott, mind pedig az eredeti karakterek adekvát visszaadásáról kívánt (akár módosított előadói utasításokkal) gondoskodni. Berlioz Fantasztikus szimfóniája esetében az is szempont volt, hogy a rendkívüli előadói apparátust igénylő művet olyan helyeken is megismerhessék, ahol nincs mód a nagyzenekar elhelyezésére. Máskor népszerű művek átiratával egyértelműen a zongoristák irodalmát kívánta gazdagítani, parafrázisai által viszont az operák ismerőit a zongora kifejezési lehetőségeivel akarta elkápráztatni, a zongoramuzsika szerelmeseinek pedig közvetve ily módon ajánlotta figyelmükbe a zenés színpad remekeit.

Ami valamennyi átiratának közös jellemző: megszólaltatásuk alapfeltétele a magas technikai színvonal – tehát afféle kihívások a pianistáknak, egyszersmind lehetőség virtuozitásuk megcsillogtatására.

Liszt nemritkán saját zenekari műveiből is készített zongoraátiratot vagy négykezes/kétzongorás letétet, aminek praktikus oka is volt: kedves növendékeivel így mutatta be elkészült műveit, akár a tényleges bemutatót megelőzően.

Liszt, aki művésztanárként kétségkívül a legtöbb híres 19. századi zongoraművészt készítette fel az előadóművészi pályára, fontosnak tartotta, hogy a hangszeresek maguk is belekóstoljanak a zeneszerzésbe, már csak az értőbb kottaolvasás kedvéért is (másrészt fontosnak tartotta az alkotók hangszertudását is). A (részben az improvizációban kifejezésre jutó) ösztönösséggel és a tudatossággal egymást feltételező tényezőkként számolt, s ennek ismeretében nem furcsa, hogy a virtuozitás „bizonyos fajtáit” mélyen alulértékelte. Ő, akinek zeneszerzői elismerését nehezítette korábbi, virtuóz előadóként megszerzett népszerűsége, tanárként maximálisan törekedett arra, hogy növendékei ne elégedjenek meg a tartalmilag üres, felszínes technikai virtuozitással, hanem technikai felkészültségüket mindig a kifejezés szolgálatába állítsák.

Lajkó István a Régi Zeneakadémia hangversenytermében a HUNGAROTON sajtótájékoztatóján részleteket mutatott be (képünkön) és mesélt is az előadásában hallható Liszt: Faust szimfóniából készült Carl Tausig-féle átiratnak a Hungarotonnál megjelent legújabb, világpremier kiadványán.

Éppen ezért sohasem ellenezte, hogy az ifjú titánok, mesterük nyomdokain járva, épp az ő műveit fogalmazzák át saját hangszerükre.

A Liszt-növendékek közül megkülönböztetett figyelemre érdemes Carl Tausig, akinek nem egész 30 év jutott az élettől. Tausig alig múlt 13 éves, amikor apja, aki egykor Thalberg növendéke volt, Liszt figyelmébe ajánlotta. Az egykori csodagyerek, aki később ellenérzéssel viseltetett a korán nagy ígéretnek kikiáltott kamaszok iránt, felismerte Tausig rendkívüli képességeit. Mondhatni, atyai érzésekkel viseltetett a néha éppen 30 évvel fiatalabb muzsikusjelölt iránt, aki a bizalmat elképesztő teljesítménnyel igyekezett meghálálni: abban a bő három évben, amikor Liszt belső köréhez tartozott Weimarban, hamar repertoárjára vett néhányat mestere Transzcendens etűdjei közül, és zenekari műveiből zongoraátiratokat készített (a 11 szimfonikus költeményen kívül a két szimfóniából is).

Tausigban, aki Chopin Asz-dúr polonézének lehengerlő-lendületes előadásával lopta be magát mestere szívébe, vélhetően ifjúkori magamagára ismert Liszt. Tausig berlini debütálásakor ugyanúgy megkapta az elismerő „igazi vasevő” értékelést, mint egykor Párizsban Hummeltól Liszt. És „acélujjainak” (miként Wagner jellemezte) igencsak nagy hasznát vette, amikor A walkürök lovaglását játszotta saját átiratában, Wagner nem kis megelégedésére. Ennek a „fékevesztett” zongorázásnak a lenyomatai Tausig átiratai, amelyek egyúttal intellektuális feladatot is jelentenek az előadóknak.

Tausig átiratai több okból sem jelentek meg nyomtatásban. Részben, mert rövid zongoraművész-pályafutás után mindinkább a vezénylésre kezdett koncentrálni – s kényszerűen rövidre szabott életében aligha jutott ideje (energiája és érdeklődése) a kiadással járó megannyi szervezési feladatra. S mivel a virtuózok úttörő-generációját követő nemzedék tagjainak kevesebb figyelem és érdeklődés jutott, aligha számíthattak arra, hogy kottáiknak lenne felvevőpiaca. Ráadásul, Liszt-átiratait maga Tausig is legtöbbször Liszt szalonjában (tehát, értők-beavatottak kis körének) játszotta.

A Faust szimfónia átiratának kézirata a budapesti Liszt Ferenc Emlékmúzeumban található, ez állt rendelkezésre Lajkó Istvánnak a mű megtanulásához. Muzikológusok számára is kemény falat jutott tehát a zongoraművésznek, amikor a mű megtanulásához kézirat állt rendelkezésére, s csak remélhetjük, hogy az átirat (és társai) hangzó életre keltésével megteremti az érdeklődésnek azt a légkörét, amely támogatásokhoz vezet, hogy nyomtatásban is hozzáférhetővé válhassanak a 19. századi előadóművészet-történet (és ízlésvilág) eme értékes kordokumentumai.

Felvetődik a kérdés: mit jelent „ismert” (értsd, néha hangversenytermekben is hallható, ám felvételekről több interpretációban is megismerhető) zenekari műveknek az átirata (származzon akár magától a zeneszerzőtől, akár, mint ebben az esetben is, tanítványától, tehát korabeli művész-társától) a 21. századi hallgató számára. Első megközelítésben kétségkívül kuriózumot, érdekességet. De minél értőbb az előadás, annál több héj lefejtésével közelíthetünk általa a kompozíció „lényegéhez”. Míg a zenekari hangzás a nagyközönséget képes „lenyűgözni”, az egyetlen zongora talán több figyelemre késztet. Az előadó kizárólag a sokszínű billentéskultúrájával tudja differenciálni az egyidejűleg és egymást követően megszólaló tematikus anyagokat, és fizikai teljesítőképessége behatároltságából adódóan, dinamikai skálája is - értelemszerűen - kevésbé széles. Több is és kevesebb is tehát, amit a művel ismerkedő kap, ráadásul bármely sorrend tanulságos, akár a zenekari mű ismeretében hallgatja valaki az átiratot, akár pedig a zongoraverziót követően fedezi fel magának Liszt zenekarának hangzásvilágát.

A zongorista olyankor kerül szinte megoldhatatlan probléma elé, amikor a hangszín-váltások és a tematikus anyagok között kell felállítania magának fontossági sorrendet. Egyidejűleg nem lehet minden szálat végigvezetni és eldolgozni! (Victor Hugo reflektálása jutott eszembe, amikor Verdi Rigolettójának a híres kvartettjét hallva, irigykedve regisztrálta a zenei kifejezésnek azt a többletét, hogy több karaktert tud egyidejűleg az énekszólamokkal „érthetően” ábrázolni… - ilyen meggondolásból, a zenekar élő Goethe-alakjait, Faustot, Gretchent és Mephistophelést, a zongora figurák jellemzésévé transzformálja, minden kidolgozottsága ellenére, más dimenzióba helyezve őket. Ugyanakkor az egyszemélyes teljesítmény gondoskodik a megnövekedett léptékről).

Lajkó István teljesítménye elismerésre méltó. Jól bírja erővel-energiával a szélső tételek erőpróbáit is, plasztikusan érvényesül az intellektust jelképező imitáció minden mozzanata, s nem utolsósorban olyan megformáltak a dallamok, hogy tételen belül vagy a későbbi tételek során visszatérő motívumok mindig felismerhetőek, ezáltal kifeszül az a háló, amely akár még a program ismerete nélkül is biztosítaná a „tartalom” követését.

A stúdiómunkának mások a feltételei, mint a pódiumon való előadásnak. Az előbbinél kimondatlanul is elvárás a tökéletességre törekvés, míg az utóbbinál, a közönség jelenlétének köszönhetően, erőteljesebb a közlés, a kifejezés igénye. (Tegyük hozzá, a hallgató is másként viszonyul a felvételhez, mint az élő előadáshoz.)

Fontos, hogy a felvételek áttekinthetetlenül gazdag kínálatában ne sikkadjon el ez a CD – hogy tudjon olyan visszhangot kelteni, hogy a zongoraművésznek legyen kedve (és lehetősége) vállalkozni a világpremier felvétel mellett hangversenytermi bemutatókra is. És, mind több Tausig-átiratot hangzó életre kelteni.

Fittler Katalin