Tóthpál
József
Mágikus hatást gyakorolt –
Kardos Pál emlékezete*
Kardos Pál fényképe (Horváth
Dezső felvétele, 1968)
„Rovarok és gyerekek, most és mindig,
kövek, füvek és állatok
figyelik, figyeljük ahogy a
nap alászáll. Mint Isten halálát
amint a vér kivonul a világból
és végre alhatunk. Igen,
ahogy a semmi ágyat vet, figyeljük
és jónak tartjuk ahogyan
végül is megpihenhetünk.”
Pilinszky János Zsolozsmájának fenti soraira Szőnyi Erzsébet írt búcsúéneket az ötvenegy évesen elhunyt karnagy, Kardos Pál halálára. Ötvenegy esztendő után – elképesztően korai halál (!), s csak egy rendíthetetlen istenhit, keresztény hitvallás vezethet át bennünket a földi élet depresszióján, hiszen alkotó ereje teljében, tehetségének beérő szakaszán, mélyen és igazságtalanul, megalázottan, megrendítő helyzetbe sodortan élte utolsó napjait – távozott közülünk 1968-ban.
Életútja – éveit számolva – tragikusan rövidre méretett, mégis tanulságos, katarzisokkal teljes, küzdelmes sorsot adott számára a Teremtő. Szegény emberek legkisebb gyermekeként 1927-ben született a Vízöntő havában Cegléden. 1940-től a Nagykőrösi és Duna-melléki Református Líceum és Tanítóképző diákja. Itt találkozik először a zenével, ahol Márton Barna, Juhász Béla, Dobai Pál a zenetanára. 1945-ben tanítói és kántori oklevelet szerez, és Cegléden segédkántori állást vállal, istentiszteleteken és temetéseken helyettesíti a kántort, szívesen játszik a Nagytemplom orgonáján. Nagyon érdekli a filozófia és megtanul németül; jó barátságba kerül a világlátott és nagyműveltségű lelkésszel, Czeglédi Károllyal. 1947-ben Rákospalotán kántortanító. 1948-ban felveszik a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola orgona tanszakára, majd átiratkozik az énektanár-karvezető szakra. 1952-ben szerez diplomát. Tanárai között találjuk Ádám Jenőt, Bárdos Lajost, Bartha Dénest, Gárdonyi Zoltánt, Járdányi Pált, Kodály Zoltánt, Kókai Rezsőt, Nagy Olivért, Szabolcsi Bencét, Szőnyi Erzsébetet, Vásárhelyi Zoltánt, Wehner Tibort és Zalánfy Aladárt.
1953-tól tanár a miskolci Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskola és Szaktanárképzőben: szolfézst, módszertant és karvezetést tanít. 1956-ban megismerkedik Rubányi Vilmos karmesterrel, és a Miskolci Nemzeti Színház operatagozatának karigazgatójaként dolgozik. Nőikart alapít, és 1961-ben az első Debreceni Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen nőikari kategóriában – Szabó Miklóssal, a győri leánykar vezetőjével megosztott első díjat nyer. Kardos vezénylői művészetét egykori professzora, Vásárhelyi Zoltán a következő szavakkal méltatta: „Néztelek, és a kezed olyan volt, mintha Karajánt láttam volna.” A siker után – miután szembekerül a szakiskola igazgatójával – régi barátja, Varga Ferenc hívására Szegedre megy, ahol a Tanárképző Főiskola docense lesz. Tizenegy évig dolgozik ebben a városban: itt válik tudatos művésszé, a kodályi zenepedagógia és a bartóki éthosz elkötelezett, rendíthetetlen hívévé és alkotó követőjévé. Szemléletesen mutatják ezt publikációi és hangversenysikerei egyaránt. Különösen a tiszta intonálás problémái, a tiszta éneklés kérdései foglalkoztatják. Kórusnevelés – kórushangzás című munkája a tárgykörben máig egyedülálló teljesítmény. A főiskola nőikarának élén tizenegy év alatt 56 hangversenyen szerepel, nemzetközi sikereit Arezzo, Várna, Midlesbourgh példázza. Művészi munkájáért 1972-ben Liszt-díjjal tüntetik ki. S mert számára a kórus és a kórusének szent és sérthetetlen, Szegeden sem konfliktusmentes az élete.
Nemesszeghy Lajosné, Szentkirályi Márta, a csodálatos zenepedagógus Kodály Zoltán feltétlen híve és követője hívására 1972-ben Kecskemétre költözik, ahol előbb a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskola és Gimnázium igazgatóhelyettese, majd az igazgatónő korai halála után igazgatója. Mindeközben az általa alapított szegedi Bartók Kórus karnagya, amelynek vezetését akkor átadja tanítványának, Rozgonyi Évának, amikor 1973-ban megbízzák a Kodály Zoltán zenepedagógiai Intézet igazgatói teendőinek ellátásával. Ugyanakkor megalapítja a Kecskeméti Városi Vegyeskart.
Ebben az időben hatalmas lelkierő, szakmai ambíció feszül Kardosban, a kecskeméti zenepedagógiai intézet élén a nemzetközi célkitűzések mellett az egész magyar zenepedagógus képzés és továbbképzés megújítására készül. Ma is jól emlékszem egy 1973 nyarán, Kecskeméten folytatott baráti beszélgetésünkre: fantasztikus tervek foglalkoztatták. Minisztériumi felettesei a művészetoktatási osztályon viszont egészen más koncepciót képviseltek, a hazai körülményeket figyelmen kívül hagyva, szinte kizárólag a külföldiek zenei képzése és továbbképzése érdekében kívánták hasznosítani az intézetet. Kardos Pál egyáltalán nem értette, hogyan működhet egy olyan Kodály intézet Magyarországon, amelynek nincsenek hazai feladatai. Úgy vélem, hogy talán maga Kodály sem értette volna ezt az álláspontot. Én akkor csak azt tanácsolhattam neki: nem kellene foglalkoznod azzal, hogy mit akarnak mások – hazai elkötelezettség nélkül! Vállald el úgy, ahogy kívánják – s majd később, két-három év múlva azt teszel, amit akarsz… Nem tudtam meggyőzni. A történet további része közismert: miután elvégeztették Kardos Pállal az intézet felújítási munkálatait, az épület átalakítását, s elkészíttették vele a zenepedagógiai programot, az intézet megnyitásakor másnak ajándékozták az igazgatói széket. Holott Kardos Pálnak valójában – már akkor a Zeneakadémia karvezetés tanszakán lett volna a helye! Minden megnyilvánulásában sajátosan egyesült benne a kitűnő elméleti felkészültséggel bíró tudós, a fantasztikus tehetséggel megáldott művész és a korszerűen gondolkodó, tanítványaiban partnert látó nevelő. Halálának körülményeit természetesen nem lehet függetlenül szemlélni a történtektől, és az sem mentheti mindezt, hogy Kardos Pál elgondolásai az elmúlt időkben igazolódtak. A magyar zenepedagógia – a kodályi elvek jegyében – ma is megújításra vár!
Kardos 1974-ben előadássorozatot tartott Amerikában a Wellesley-i zenei oktatási központban. Az intézet igazgatója, Denis Bacon levélben köszönte meg a magyar karnagy m unkáját, melynek néhány sorát idézem: „Úgy gondolom, hogy az itteni zenetanárok nem számítottak egy ilyen rendkívüli jelenségre, mint amilyen Kardos Pál. Sok mindent nem is lehet szavakkal kifejezni. Csak azt lehet ismételgetni, hogy – szeretnek Téged! A belőled áradó, csodálatra méltó zeneiség, zene iránti szeretet, a zenében való elmélyülésed és az a csodálatos képesség, ahogyan a hallgatóiddal kommunikálsz, kihasználva humorérzékedet, a szem és a mimika kifejező erejét, mindenkire mágikus hatást gyakorolt, a nyelvi akadályok ellenére… Az itteni zenetanárok már megszokták, hogy a nyári továbbképzések célja a fizetésükben szerepet játszó kreditpontok gyűjtése, viszont ahhoz nincsenek hozzászokva, hogy itt olyan tanárokkal találkoznak, akik valamilyen szívből jövő maradandót adnak a hallgatóságnak… Annyira boldog vagyok, hogy az amerikaiak megtapasztalhatták, milyen jószívű, jólelkű és tehetséges a magyar nép.” [A fenti sorokat a Kardos Pál Alapítvány által kiadott emlékkönyvből idéztük.]
Kardos Pál – megítélésem szerint – egyedülálló jelensége volt a magyar kóruskultúrának, személyiségében szinte genetikailag egyesült az „ellenpontok” éthosza: a művész és a tudós, a tudás és az invenció, a látomás és az indulat, a szenvedély s a fegyelem, az érzelem és a ráció, a mérték és a mértéktelenség, a zenében megtestesülő szépség, igazság, szeretet és jóság. Nem ismert megalkuvást, s azt hitte, hogy Kant etikai „kategorikus imperativusa” humanizált természeti törvény.
Egyik-valamelyik estén a közelmúltban Bach d-moll Toccata és Fuga-ját hallgattam, Albert Schweitzer előadásában – hangfelvételről. Amikor Karossal 1973 nyarán Kecskeméten találkoztam, mielőtt beszélgetni kezdtünk, ajánlására, eszmecserénkre hangolódva, ezt a zenét hallgattuk. Utána csak hosszú csendet követően tudtunk megszólalni. Albert Schweitzernek igaza lehet:„Létének az ember csakis úgy adhat értelmet, hogy a világhoz fűződő természeti viszonyát szellemi viszonnyá emeli.” Kardossal Bach zenéjében – ahogyan Albert Schweitzer is – a Lét értelmére kerestük a választ…
Mondanivalóm befejezéseként Bartók Béla egyik, 1905-ben édesanyjához írt leveléből idézek, amelyre Kardos az évek során nem egy, hanem több beszélgetésünkben újra meg újra visszatért – sorsélményének, küzdelmeinek revelációjaként: „Bár a keresve kutatással ellentétes a csöndes rezignáció, mégis már-már teljesen megszoktam azt a gondolatot, hogy ez nem is lehet másképp, ennek így kell lennie. És vigaszul mindenkinek ezt ajánlom: indifferens lelki magasságba emelkedni, s onnan az állapotokat teljes közönnyel, higgadt nyugalommal szemlélni… Én ideig-óráig majdhogy nem a magaslaton érzem magam, utána hatalmas bukás, majd ismét küzdés, magasba törés: és ez ismétlődik szüntelen. Valamikor mégis csak sikerülni fog fent maradni.” – Kardos Pál sorsában, miként Bartókéban, az eleve elrendelés fájdalmas transzcendenciája lüktet. Pilinszky János szavaival: a „mélység ünnepélye”, midőn örök rekviemként Johann Sebastian Bach d-moll Toccata és Fugája szól. In Paradisum deducant te angeli…
(2001)
A szerzőről
Dr. Tóthpál József, CSc címzetes főiskolai tanár, a filozófiai tudományok kandidátusa, a Magyar Muzsikus Fórum elnöke, a KÓTA tiszteletbeli elnöke, a Zene-Zene-Tánc c. folyóirat felelős szerkesztője, a Nemzeti Filharmónia ny. igazgatója.