Virág Barnabás*
interjúja Varga Tamással, a Bécsi Filharmonikusok
magyar csellistájával
fotó: Banczik
Róbert
Sok magyar vonatozik át Bécsbe azért,
hogy Sissi kastélyának lábánál elkortyoljon egy
narancspuncsot vagy megkóstolja Ferenc József kedvenc csemegéjét, a
császármorzsát. A híres bécsi adventi vásárok után újév reggelén újra
emlegetjük majd a várost. Miközben kint szállingózik a hó, a Staatsoper lassan megtelik a „Raymonda”
című balettelőadás főpróbájára érkezőkkel. Az előadás
után a kantinban beszélgettem Varga Tamással, a Bécsi Filharmonikusok
szólócsellistájával Bécsről és az Újévi koncertekről.
Fiatalon – nagyon fiatalon – került a
Bécsi Filharmonikus Zenekarba.
A 29
éves az a „nagyon fiatal” kategóriába nem tartozik bele. Tulajdonképpen 20 éves
korom óta zenekarban dolgoztam: eleinte az Orfeo
Zenekarban, később az Operaházban, azután a Magyar Rádió Szimfonikus
Zenekarában – tehát ez már a negyedik nagyobb váltás volt, hogy ide kijöttem.
Biztosan sokan kérdezték már: hogyan
jött a lehetőség a Bécsi Filharmonikusoknál?
Egyszerűen
megüresedett az állás, kiírták a próbajátékot, én jelentkeztem, és tekintettel
arra, hogy azért volt egy pár versenydíjam, illetve szólócsellista voltam az
Operaházban és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarában, így meghívtak
próbajátékra, és egy négyfordulós, két napig tartó felvételi után megkaptam az
állást.
Amikor bekerült az együttesbe mi jelentett
nehézséget számára? Miért Önre esett a választásuk?
Azért
választottak ki a sok csellista közül, mert azt mondták, hogy nem csak az
számít, hogy ki a legjobb. Itt arról van szó, hogy a próbajáték végén, aki
megkapja az állást, azért kapja meg, mert ő olyan módon zenél, olyan
hangzást kínál, amire úgy érzi a zenekar, hogy igen, ez beleillik a mi
hangzásvilágunkba. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez 100%-ig az, amit itt
csinálnak, csak az éppen aktuális versenyzők közül ő volt az, aki a
leginkább abba az irányba muzsikált, amit itt elvárnak. Amikor az ember ide
bekerül, akkor ez egy fejlődési folyamat kezdete. Akár a hangzást, akár a
zenei kifejezést tekintve az ember próbál beilleszkedni ebbe a csapatba, ami
nagy kihívás volt. Én egy bő félév után Újévi koncertet játszottam, aminek
nagy tradíciója van és ezt félév alatt nem igazán lehetett megtanulni. Egyrészről
vezetnem kellett a szólamot, másrészről nagyon figyelni arra, hogy mi is
itt a tradíció, mit is csinálnak. Ez mondjuk nem volt egyszerű.
Az
első produkciómmal nagyon nagy szerencsém volt, mert ott Bach-passiót
játszottunk és én előtte hosszú évekig az Orfeo
Zenekar tagjaként nagyon sokat játszottam barokk zenét, de jártam ki Jordi Savallhoz is
Spanyolországba, Barcelonába. Az a műsor olyan volt, hogy jobbat nem
találhattak volna ki nekem első produkcióként. Úgy éreztem magam, mint hal
a vízben. Érződött, hogy igen, itt ül valaki, aki tudja, hogy mit csinál.
Lehet, hogyha a nagy szimfonikus repertoárból ástak volna elő valami furcsaságot,
akkor kellemetlenebbül éreztem volna magam.
Vagy kortárs zenét…
A
kortárssal nincs bajom, mert a kortársnak kisebb a tradíciója. Itt az a kérdés,
hogy beül az ember egy zenekarba és rögtön vezetni kell. Hogyha lett volna egy
műsor, aminek bécsi tradíciója van és nagyzenekari – bár Bécsben a
Haydn-Mozart tradíciót megtanultam, – azzal lehet, hogy problémám lett volna abban
az értelemben, hogy hogyan tudok úgy vezetni, hogy közben ne lépjek senkinek
sem a lábujjára. De Bachnál nagyon jól kiismertem magam a barokkhoz
fűződő múltam miatt, így nagyon jól sikerült.
Említette a zenekar egyedi
hangzásvilágát. Hogyan tudná megfogalmazni, mi jellemző a Bécsi Filharmonikusokra
ebből a szempontból?
Pont ez
a nehézsége. Ha ezt meg lehetne fogalmazni, akkor egyszer valaki megfogalmazná,
és aztán ezt mindenki szépen otthon elolvasná, megtanulná, eljönne a
próbajátékra és nagyon jók lennének az esélyei. Ezt nagyon nehéz megfogalmazni.
Ez egy kombináció, ami egyrészről intenzitás, másrészről egy
könnyedség a hangban. Egy olyan hang, ami nem erőszakos, de mégis mindig
ott van. Ha valaki jár a koncertjeinkre, érzi, hogy miközben a vonósok megpróbálnak
egy kerek és semmiképp nem éles hangot produkálni, van egy olyan törekvés, hogy
teljesen mindegy, hogy milyen zenekari részlet van, hány fúvós, rezes játszik,
a vonósok mégis hallatszódnak. Ennek megvan a maga technikája, hogy hogyan
lehet egy viszonylag nagy és telt hangot megteremteni anélkül, hogy az ember
átmenne durvába. Ugyanakkor itt persze nem csak hangzásról, hanem zenei megoldásokról
is szó van, hogy egy átvezetés hogyan működik, miként tud mindez együtt
lenni. Ezek azok, amiket csak akkor lehet igazán megtanulni, ha itt bent ül az
ember.
Hogyan fogadták magyarként az
zenekarban? Mi jellemző a Bécsi Filharmonikusok összetételére?
Nincs
annak jelentősége, hogy magyar, lengyel vagy ausztrál. Ez a zenekar egy
nemzetközi társulat. Ma már Magyarországon is van néhány külföldi zenész egy
zenekarban, de csak elvétve. Itt a bécsiek és az osztrákok abszolút
kisebbségben vannak. Tehát ez egy nemzetközi nagyzenekar, ugyanúgy, mint bárhol
a világon. Ha megnézünk egy amszterdami Concertgebouwt
vagy a Berlini Filharmonikusokat, netán a Bayerischen Rundfunkot,
az összes nagyzenekarban, ahol igazán jó minőségre vágynak, ott nemzetközi
társaság jön össze. Nálunk is egész Európa jelen van: svájciak, németek,
belgák, franciák, oroszok, lengyelek, csehek, románok, magyarok. Igazság
szerint nem számít, hogy honnan jön az ember. Az számít, hogy hogyan játszik.
Magyarországról ki játszik még a zenekarban?
Többen
vagyunk. Közvetlen kollegáim Nagy Róbert, a második szólócsellista és Somodari Péter, a harmadik szólócsellista. Van egy bécsi
születésű, de magyar származású csellista is, Bornemisza Csaba. Rácz Ödön
a szólóbőgős, Kovács Tibor szlovákiai magyar, a másodhegedűben
játszik. Vannak külsősök – egy hárfás és egy bőgős, – akik
rendszeresen dolgoznak velünk.
Miben látja a különbséget budapesti és
bécsi élete között?
18 éve
élek Bécsben. Ez még nem az életem fele, de a tudatos életemnek a fele. Én, mint
zenész, és mint dolgozó ember, a biztonságot és a kiszámolhatóságot látom
Bécsben. Az rettentően ráül az emberre, ha ez nincs meg. Azt nem tudom,
hogy pontosan ugyanennyit keresek-e mostantól nyugdíjazásig, de hogy van
állásom, azt tudom. És ha ezen keretek között
normálisan tervezek, akkor az működni fog. Itt teljesen normális dolog az,
hogy az ember hitelre csinál egy csomó mindent. Mert azt mondom, hogy jó, hát
még nincs meg rá a pénz, de tudom, hogy meg lesz. Tíz év múlva meg lesz. Miért
kellene megvárni a tíz évet, amíg összegyűjtöm és majd akkor megkapni azt,
amit szeretnék. Meg lehet csinálni, mert itt az ember megbízik abban, hogy
működik és nincs létbizonytalanság.
A Magyar
Rádió Szimfonikus Zenekarában 1996-98 között voltam tag, és már akkor időről
időre úgy mentünk be, hogy elég nyúzott arcokat látott az ember, mert a
Reggeli krónikában már megint azt mondták, hogy a rádió vezetősége azon
gondolkodik, hogy - anyagi okok miatt – szélnek kellene ereszteni a zenekart.
Én onnan ’98-ban eljöttem, de ez 20 éve semmit nem változott. Ez olyan, mintha egy társkapcsolatban én
időről időre elmondom a feleségemnek, hogy: „Hát én nem tudom,
hogy milyen ez a kapcsolat, hogy kéne-e ebben maradni, vagy nem, vagy hát a fene tudja…” Aztán utána azt mondom neki, hogy: „Hát végül
is jó ez, oké, csináljuk tovább!” És megint eltelik fél év, minden jó, és akkor
megint: „Hát nem is tudom, vannak itt gondok.” Amit Magyarországon
időről időre tapasztalok, hogy az emberek türelmetlenek,
rosszkedvűek, morcosak, udvariatlanok. Bécsben, azt hiszem, hogy sokkal
könnyebben belefér egy mosoly, hogy az ember kicsit visszalép, és azt mondja, „Tessék, menjél, nem gond!” Nincs az az érzés, hogy ha nem
törekszem, nem csinálom, akkor biztos, hogy lemaradok és mehetek segélyért.
Mikor
kiköltöztem, hónapokig nem használtam az autómat, mert működik a város.
Bécs – az élhetőség tekintetében – a világranglistán hol első, hol második.
Az infrastruktúra és a kultúra, ami egy fővároshoz tartozik, az itt
kiváló. Most már van három operaház, rengeteg színház, koncertterem, minden,
ami kell. És ettől ez egy nagyon élhető város.
Magyarországra
már csak kirándulni járnak a családdal?
Amennyire
én látom, Magyarországon a koncertszervezés úgy működik, hogy ha valakivel
összefut az ember valahol, akkor azt észben tartják. Ha jön egy
koncertlehetőség, akkor eszükbe jut, hogy hát az X-szel én múlt héten
találkoztam, hívjuk fel őt. Pontosan tudom, hogy akkor tudnék sokkal
aktívabb lenni Magyarországon, hogyha egy évben legalább tízszer elmennék egy
koncertre, egy premierre. Amik persze jó koncertek, meg jó premierek, tehát nem
csak pofavizitről szól a dolog. Ott lennék: megérkeznék egy órával a
koncert előtt, sétálgatnék, beszélgetnék a szünetben, utána elmennék egy
sörre, majd visszajönnék Bécsbe. Ha ezt csinálnám havonta egy évig, biztos,
hogy sokkal több koncertem lenne, mert akkor megint benne lennék a köztudatban.
Amikor eljöttem, volt egy bizonyos karrierem és sokan ismertek. Azóta beláttam,
hogy ennek már rég vége. Azóta felnőtt egy komplett zenész generáció,
akiknek fogalmuk sincs róla, hogy én ki vagyok. Most már azt kell mondanom,
hogy lehet, hogy Japánban jobban ismernek, mint Magyarországon, mert ott
rendszeresen vannak koncertjeim és fellépéseim, írnak rólam és a
lemezeimről az újságban, tehát ott benne vagyok a vérkeringésben.
Időről időre, mikor Magyarországon vagyok, ha találkozok
valakivel, mindig elmondom, hogy jönnék, szívesen csinálnám. Többre
egyszerűen nincs időm és energiám. Azt nem tudom felvállalni, hogy
évente tízszer átszaladok egy koncertre meg egy premierre.
Gondolkoztam, hogy megkérdezem, hogy
hogyan telik egy átlagos napja, de szerintem olyan nincs.
Minden
nap más. Operapróbák, operaelőadások, filharmonikus zenekari próbák,
koncertek, turnék. Közben a kamarazene produkciókhoz a felkészülés, a próbák, a
gyakorlás, tehát nincs két azonos nap.
Ennyi feladat mellett belefér a tanítás
az életébe?
Hivatalos
státuszban nem vagyok semelyik iskolában. Van egy-két privát növendékem, de
maximum egy-kettő. Többet nem szoktam felvállalni, mert nem fér bele
időbe.
Ha saját, vagy a Bécsi Filharmonikusok
naptárát nézi, mennyire lát előre, mennyire van teli a határidőnaplója?
Majdnem
napra készen látom az előadásokat 2017. szeptember közepéig, de egy dolgot
beírtam 2019 májusára is, mert el akarom játszani. Az időpontok lassan
megtelnek 2018 októberéig.
Itt a karácsony, jön az év vége, ami
egyben a bécsi Újévi koncert közeledtét is jelenti. A Bécsi Filharmonikusok
éves programjában milyen súllyal van jelen az Újévi koncert?
Az Újévi
koncert nagyon nagy szervezést jelent, egy nagyon komoly fellépése a
zenekarnak, hiszen mégiscsak 50 millióan látják élőben. Ez a háttérben történik.
Számunkra nem mondom azt, hogy ugyanolyan koncert, mint a december eleji meg a
január végi, de nincsen nagyon nagy különbség. Erre is fel kell készülni, ez is
hozzátartozik a munkához. Nálunk, szólócsellistáknál általában minden harmadik
évben kerül valakire a sor, tehát háromévente játszok az újévi koncerten. Az
első Újévi koncert persze nagyon különleges volt, aztán ehhez is hozzá
szokik az ember. Az én első Újévi koncertemet Lorin Maazel
vezényelte.
Szokták mondani, hogy Strauss zenéje a
klasszikus zenén belül könnyedebb. Ez azt is jelenti, hogy könnyű
eljátszani ezeket a műveket?
Nagyon
nagy koncentráció egy újévi koncert: sok rövid kis darab egymás után, rengeteg
hibázási lehetőséggel. Ha leülünk eljátszani egy Brahms-, Beethoven-, vagy
Mozart-szimfóniát, ami harminc-negyven perc, akkor ott van három-négy hely,
ahol koncentrálni kell. Egy átmenet, vagy „vigyázz, ott vissza kell ugrani”
vagy valami ilyesmi. Az Újévi koncerten fél percenként, percenként jönnek a
helyek, amikre nagyon oda kell figyelni: visszaismétel, nem ismétel vissza,
visszaugrik a darab elejére, amikor visszaugrott van-e ismétlés, stb. Attól
függ, hogy milyen a darab. Nagyon észnél kell lenni. És azért is észnél kell
lenni, mert mégiscsak ott van élőben a tévében,
ott az ember nem szívesen húz bele a szünetbe.
Ki, mikor, hogyan és mi alapján dönti
el, hogy ki vezényelje az újévi koncertet?
A
zenekar vezetősége, a gazdasági igazgató és az elnök dönt. Mivel ők
aktív zenekari tagok, vagyis játszanak velünk – nem annyit, mint mi, de azért a
nagyobb részét – ők pontosan tudják és hallják – akár csak itt a büfében,
ahogy beszélgetnek a kollégák, hogy ki az, akit szívesen látunk, ki az, akivel
esetleg problémáink vannak, és arra reagálva hívják meg a karmestereket a
következő szezonra.
A műsor-összeállításba van
beleszólása a zenekarnak, vagy az a karmester privilégiuma?
Ez egy
közös munka. Egy program összeállítása az mindig háromtényezős: van a
zenekar, a karmester és a koncertszervező. Ha mi vagyunk a koncertszervezők
– nekünk van egy saját bérleti sorozatunk, – akkor a zenekar meg a
koncertszervező ugyanaz, tehát akkor két embernek kell megegyeznie, hogy
mi legyen a műsor. De ha turnéra megyünk és játszunk a Carnegie Hallban,
akkor meg kell beszélni, hogy nekik mi illik a programjukba. Nem lehet, hogy
ők vendégül látták pl. a chicagóiakat és két nappal előttünk ugyanazt
a műsort eljátsszák véletlenül. A karmesternek is adunk egy irányt, hogy
arra gondoltunk, hogy esetleg ilyet, olyat, amolyat…
aztán ő javaslatot ad. Ez megegyezés kérdése.
Az újévi koncerteken vannak
vissza-visszatérő művek. Ezek esetében tud újat (radikálisan újat)
mondani egy karmester?
Radikálisan
talán nem, de tud. Az interpretációnak mindig van helye és nem csak helye van,
hanem igény is van rá. Nem igazán szeretünk olyan karmesterekkel dolgozni, akik
semmitmondóan valamit vezényelnek, aztán majd mi eljátsszuk, ahogy szoktuk.
Ezzel az „ahogy szoktuk”-kal az a baj, hogy én el tudom
játszani, ahogy én szoktam, meg a kollégám is eljátssza, ahogy ő szokta,
de az nem feltétlenül ugyanaz, és akkor rögtön nem működik a produkció.
Egy karmesternek meg kell mutatnia az irányt.
Ki volt a karmesterek közül, aki a
legnagyobb változást hozta?
Nagy
valószínűség szerint Nikolaus Harnoncourt volt az, aki az Újévi koncertek
keretein belül a leginkább változtatott a hagyományon, de minden karmester
hozza a saját személyiségét. Mi ismerjük ezeket az embereket, akikkel
dolgozunk, és ahogy Zubin Mehta dolgozik vagy Lorin Maazel dolgozott, Riccardo Muti, azokat mind tudjuk. Az egyik majd ilyen irányba fog
menni, a másik olyan irányba, tehát igazán nagy meglepetés nincs a dologban.
Most érdekes lesz, hogy hogyan fog működni Gustavo
Dudamellel, mert ő először csinál ilyen programot.
Megmondom őszintén épp
Harnoncourt-t szerettem volna kiprovokálni, mert ő személyes kedvencem.
Milyennek látta ön – a pályája elején szintén csellistaként induló –
karmestert?
Én
dolgoztam Harnoncourt-ral rendszeresen, de nem
mindenben vettem részt, amit ő csinált. Az Újévi koncerteket pl. nem
játszottam vele. Egy fantasztikus koponya volt, akinek ugyanakkor meg volt az a
hátránya, hogy nem igazán karmesternek készült és hiába töltötte el a szakmai
életének a nagyobbik felét karmesterként, ő azért sosem lett az a fajta
karmester, aki kiáll, elkezd vezényelni és rögtön mindent tudunk, hogy mit kell
csinálni. Megkaptuk tőle a kottát, amit részletesen jelölt és megkaptuk az
instrukciókat szövegben. Az ő próbáin nagyon sok volt a beszéd,
jelentősen kevesebb a zene, mint egy olyan karmesterén, aki valóban
karmesternek tanult, készült föl és lett világhírű. A zeneiségükről
nem akarok beszélni, mert mind fantasztikus koponyák és zenészek, de ahogy
Lorin Maazel, Zubin Mehta,
Christian Thielemann vezényel, és Herbert von
Karajan, ami az ő vezénylésükben, mint információ átjön a zenészek felé,
az egészen más szinten van, mint ahogy pl. Harnoncourt vezényelt. Tehát Harnoncourt-nál meg kellett beszélni, hogy mit akar, aztán
elvezényelte, és akkor a kettőből össze lehetett valamit rakni. A
végeredmény lehet ugyanolyan jó, csak az odavezető út volt különböző.
Nekem nem tetszik a zenei biznisz, amely szerint a világ nem igazán fogadja el
azt, ha valaki specialista. Tehát egy idő után belekényszerítik az
embereket abba, hogy mindenkinek mindent kell tudni. Mikor Harnoncourt
elkezdett Denevért meg Aidát vezényelni, az szerintem nem igazán
volt szerencsés döntés. De ezt sokan mások is megcsinálták, pl. John Eliot Gardiner vezényelt Víg özvegyet. Ezeket
félrelépéseknek tartom, ezek szerintem nem a karmestereknek az igényei meg az
ötletei, hanem a lemezcégek meg az ügynökségek azok, akik belelökik őket
egy ilyen helyzetbe. Ha az ember egy igazán jó Aidát akar hallgatni,
akkor másfelé keresget. De lehet, hogy ez csak személyes ízlés. A zenekaron
belül sincs olyan karmester, akit mindenki szeretne. 150-en vagyunk, a
vélemények mindenkiről megoszlanak. A vezetőség megpróbálja a többség
véleményét követni, mert akkor tudunk jól dolgozni, ha olyan emberekkel
dolgozunk, akiket a többség szeret és elfogad.
Egyszer
Orosházára utaztunk rokonokhoz autóval és Harnoncourt Walzer
revolution c. lemezét tettem be. Mamám, aki nem
zeneértő, a hátsó ülésről egyszer csak – egy Joseph Lanner-darab közben – megjegyezte, hogy ez biztosan az
Újévi koncert felvétele…
Valahogy
ha meghallunk egy ilyen zenét egyből asszociálunk
Ausztriára és Bécsre. Mitől ízig-vérig bécsi ez a muzsika?
A
valcer-ritmus. Abban a pillanatban, hogy ezt az ember elkezdi magyarázni, hogy
a kettő az hamar jön, a három meg későn, akkor az egész tönkremegy.
Az biztos, hogy nem egyenletes egy-két-há’. Tehát a
bécsi zene nem konkrétumokról szól, hanem hangulatról. Te most kijöttél három
napra Bécsbe. Hazamész, és minden, amit föl lehet sorolni: hogy ott volt az
Operaház és az milyen szép volt, az mind jó, de ha megmarad egy érzet a
városról, ami nem arról szól, hogy az a ház milyen szép volt, azon a karácsonyi
vásáron milyen szép piros lámpák voltak, hanem a város egészéről marad
meg. Ez az az érzet, ami benne van a valcerben. Ha elkezdem valakinek magyarázgatni,
hogy játszd a kettőt hamarabb, a hármat később, akkor nagyon
odafigyel, de az egész csak sántítani fog és nem lesz belőle valcer. Mert
ennek úgy kell mennie, hogy szinte föl se tűnjön, hogy ez így van jól. Ezt
tényleg csak akkor lehet csinálni, ha itt és benne ül az ember. Ugyanakkor
arról is szó van, hogy ez olyan, mint egy tégely, amit lehet ide-oda tologatni:
a szinte észrevehetetlenül hamarabb jövő kettőtől a másik
végletig. És a két szélsőség között rengeteg lehetőség van. Ez attól
függ, hogy milyen zene jön hozzá, milyen dinamika. Ez most ismétlése a témának,
vagy első eljátszása, stb. ez mind összeadódik. Nem véletlenül van az,
hogy ezt itt a bécsiek el tudják játszani és aztán az egyéb országokban, ha
ezzel próbálkoznak, akkor az ember azt mondja, hogy hát igen, valcer, valcer,
de azért nem az igazi. Ehhez kell a bécsi életérzés.
Varga Tamás
gordonkaművész (1969)
Tanulmányai:
1983-1987:
Bartók Béla Konzervatórium (Kertész Ottó)
1987-1992: Liszt
Ferenc Zeneművészeti Főiskola - gordonkaművész
(Mező
László, Rados Ferenc, Kurtág György)
1989: Tel-Aviv-i Rubin Akadémia
Nemzetközi
gordonka- és kamarazenei versenyeken nyert jelentősebb díjai:
1989: Prágai
Tavasz Nemzetközi Gordonkaverseny V. díj és Martinu
különdíj;
1990: Duinoi Nemzetközi Gordonkaverseny II. díj
és Caltanisetta Kamarazenei Verseny II. díj (Haffner-trió)
1992: Pretoria Unisa Trannsenet Nemzetközi Gordonkaverseny
II. díj
és Kortárs
Mű Legjobb Előadója különdíj
1993: a banffi Kamarazenei Fesztivál ösztöndíjasa
Főbb
munkahelyei:
1994-1998:
Magyar Állami Operaház, szólamvezető csellista
1996-1998:
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara, szólócsellista
1998- : Bécsi Staatsoper Zenekara, szólócsellista
2001- : Bécsi
Filharmonikusok, szólócsellista
Varga Tamás a 2017-es Újévi koncerten szólót játszik:
ifj. Johann Strauss: Indigo és a
negyven rabló - Ezeregy éjszaka - keringő Op. 346.
(Neujahrskonzert
2017, Vezényel: Gustavo Dudamel):
https://www.youtube.com/watch?
Ez pedig Bach csellószvitjeinek egy részlete 2010-ből:
Johann Sebastian Bach:
G-dúr csellószvit No. 1., Gigue (2010)
https://www.youtube.com/watch?