„EGYENKÉNT ÉPÍTEM BELE A KÓRUSOM TAGJAIT A ZENÉBE”
Mohayné Katanics Mária
(Baja, 1929 - Budapest 2017)
Mohayné Katanics Mária (Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem)
Baján töltötted a
gyermekkorodat. Hogyan kerültél a zene közelébe?
Gyerekkoromat leginkább Bartók: Tavasz[1] című kórusműve jellemezhetné. Mintha akkor örökké tavasz lett volna, és a mi kis városunk, Baja legszebb utcájában, a Szent Antal utcában a gesztenyefák örökké virágoztak volna. Boldog kisgyerek voltam, de azt bizony nem is tudom, hogy hol lepett meg a zene először. Úgy mesélték, előbb énekeltem, mint beszéltem. Anyai nagyszüleim zenélő emberek voltak, halvány emlékeim vannak zongorázó, éneklő családtagokról. Jóval később meghatottan ismertem föl egy-egy szálkás írással másolt Schubert, Schumann kottafüzetben nagyanyám keze vonását. De tulajdonképpen anyám zongorázása teremtette meg számomra az első és egységes zenevilágot. A kertbe kihallatszó dallamokat ösztönösen szívtam magamba. Chopin, Liszt, Grieg, Mendelssohn jól megfértek a 30-as évek elejének kupléival, sanzonjaival. És ha a gangon át beóvakodtam a lakásba és befészkeltem magam a nagy fekete zongora alá, nekem egyazon gyönyörűség tartott fogva, bármit is hallottam. Mindegy volt, hogy a kottatartón a testes és salátává játszott Beethoven-szonáták kötete van, vagy éppen Rózsavölgyi[2] esedékes Karácsonyi albuma.
Harmadik elemista voltam, amikor a nagytestvéreim után engem is beírattak Ilonka nénihez, Recska Ilona államilag engedélyezett zeneiskolájába, zongorát tanulni. Dehogyis tudtam akkor, hogy Ilonka néni Kovács Sándor növendéke volt valaha, szenvedélyes pedagógus lénye, alázata a zeneművek iránt, tanítási metódusa, a legnagyobbak közé emelte őt. Bizony, a napi gyakorlás nem sok örömet adott, s távolról sem gondoltam volna, hogy tíz év múltán Bach fúgái, Bartók Román táncok[3] sorozata, vagy Kodály Székely keservese[4] szólal meg majd a kezem közül. Ugyanabban az évben más is elkezdődött. 1937-ben került városunkba egy égő lelkű és lobogó temperamentumú fiatal karnagy, Bálint Ferenc, aki friss diplomával a zsebében, nagy hittel és tudással pezsdítette fel a bajai diákság énekes életét. Fújtuk lelkesen két szólamban: A juhásznak jól van dolga, meg a Lúd lába a tálba, lúd lába a tálba dallamait – elemisták, polgáristák. Majd később a két tanítóképző, fiúgimnázium, kereskedelmi, kertészképző, mind együtt énekelte: Forr a világ bús tengëre, ó magyar!…[5] benne voltunk nyakig az Éneklő Ifjúság[6] mozgalomban. Büszkeség dagasztotta önérzetünket, hogy a mi iskolánk nagylányai nyerték meg az országos népdalversenyt. 1942 májusában felutaztunk Budapestre, hogy a nagyok kórusában a Pünkösdölő[7] szólóját énekeljük. Az orgona előtt álltunk a Zeneakadémián és fújtuk: én kicsike vagyok, nagyot nem szólhatok..., a középerkélyen Kodálynak képekről ismert szakállas arca néhány pillanatra elevenné vált. A koncert végén pedig a nézőtéren állt, magasan feltornyozott dobogón a körkánont vezénylő karnagy, Bárdos tanár úr. Úgy éreztem, az aranytrombiták egész az égig röpítenek. Évek múlva, 1948. február 22-én iskolánk Bárdos-estet rendezett Baján. Akkor már Gajdán Olga nővér volt a tanárunk, karnagyunk, s nekem öt éven át osztályfőnököm is. Vasfegyelmet, pedantériát, erős akaratot kívánt tőlünk. Szép énekléshez hajlékony, jó hangot, kecsességet, bájt, ha az volt a zenében, harsogást, erőt, ha az kellett. Egyszóval mindent, ami egy 200 főnyi leánykórusból 1943 és 1948 között kihozható lehetett. Szebb ajándékot nem kaphattunk, mint hogy Bárdos eljött hozzánk, próbált velünk, elégedett, sőt meghatott volt, és a koncerten elvezényelte a Magos a rutafát[8]. Az iskolai karének órák előtt szólampróbát tartottunk néhányan, akiket Olga nővér megbízott ezzel. Eredményes, hasznos munka volt ez, persze sok izgalommal fűszerezve. De természetes közegünk, életformánk volt a kóruséneklés. És ha az akkori osztálytársakkal összejövünk, még ma is, évtizedek múltán is megszólalnak a Cantuale[9] kötet darabjai.
Hanglemezeket is hallgattunk, amikor megalakult az úgynevezett Humanista Baráti Közösség. A városháza nagytermében gyűltünk össze, 1945-46 tájékán kezdődött ez, és értő vezetéssel jutottunk el a Varázsfuvoláig[10], Mozart Requiemjéig[11] és az utolsó Beethoven-vonósnégyesekig. Itt gyászoltuk Bartókot, itt tartottunk évfordulót 1946 szeptemberében, és itt koncertezett 1947-ben Dániel Ernő zongoraművész. Amíg játszott, az alatt eldőlt további életem: muzsikus leszek.
De volt még egy indítás. Kalocsán koncertezett a Budapesti Kórus, alig pár méternyire ültem a kórustól. A vegyes kar hangja, a Jézus és a kufárok[12] elementáris ereje, a Bárdos Libera me[13] lélegzetelállító hatása szinte az önkívületbe vitt. Azt hiszem őrültnek néztem volna azt, aki akkor azt mondja nekem, hogy harminc év múlva a Magyar Rádió énekkara előtt állok, és vezénylem ezt a motettát.
Hogyan alakult a pályád, hogy
ez mégis megtörténhetett?
1948 nyarán jelentkeztem a Zeneakadémiára. Szeptemberben volt a felvételi, hogy nyáron még lehessen készülni rá. Ősszel már zeneakadémista voltam, s az akkor csaknem kötelező szokásként én is igyekeztem, hogy az akadémiai házi énekléseken kívül még két kórusba járhassak. Így kerültem egyrészt a Budapesti Kórusba[14], amit akkor már Forrai Miklós vezetett, majd feljártam a Várba, a Mátyás templom kórusába, Bárdos tanár úrhoz is. Akkor már változtak az idők, így aki jelentkezett, attól először azt kérdezte: nem lesz ebből magának baja? Ha valaki erre elbizonytalanodott, annak azt mondta, inkább ne jöjjön, vigyázzon! Hétkor kezdődött a próba, de ő már negyed órával előbb ott volt, mi viszont gyakran elkéstünk, mert kerülő utakon mentünk fel a Várba a Zeneakadémiáról. Onnan is különböző időpontokban, különböző kijáratokon indultunk, mert figyeltek bennünket. A Várban egyrészt a klasszikus nagyzenekari misékkel ismerkedtem meg, másrészt tanulhattam, leshettem Bárdos páratlan a cappella művészetét. Mindent tudott. Beéneklés, hangképzés nem volt, gyakorlásul gregoriánt énekeltünk. Az volt a legtökéletesebb hangképzés. Simulékony lett mindenki hangja, ráadásul megtanultuk közben a vasárnapi propriumot[15]. Soha nem volt szólampróba, hely se lett volna erre az egyetlen próbateremben. Szólamonként, de együtt tanultuk a darabokat, és Bárdos énekelt mindegyik szólammal, ha kellett. Rengeteget tanultunk tőle, mint karvezetőtől is. Minden latin és német szöveget elmondott magyarul is. Nem fordított, hanem a magyar megfelelőjét mondta. Vezénylés előtt és a próbáin sem használt soha hangvillát. Megszerezte magának az abszolút hallást úgy, hogy sokáig hangvillával járkált, amíg megjegyezte az abszolút á hangot, aztán a többit. Vallotta, hogy az a cappella műveket jobb egy fél hanggal lejjebb gyakoroltatni az eredetinél, mert aztán az előadáson az esetleg megfáradt hangmagasság kap egy félhangos emelést, és fényesebben szól.
A főiskolán ugyan összhangzattant tanított, négy éven át hetente kétszer volt óránk vele, de nem múlt el egyetlen órája sem, amikor ne utalt volna arra, mi lesz a sorsunk, a dolgunk később. Minden órán a jövendő iskolánkat emlegette, ahol tanítani fogunk. Soha nem tanította saját magát, annyi sok harmóniai és prozódiai példa közé még véletlenül sem kerültek a saját művei. Tőle tanultuk azt a bizonyos három T-t, vagyis, ha a Tanár szereti a Tantárgyát, és a tanár szereti a Tanítványait, akkor a tanítvány meg fogja szeretni a tantárgyat. Ez nagyon biztató, jóleső érzés volt, hogy van valaki, aki a saját tantárgyán keresztül készít fel bennünket a magunk jövendő életére. Szakmai, emberi kapcsolatunk később is megmaradt. Egyszer összeszámoltam: én összesen 32 évig „jártam Bárdoshoz”.
Kikre emlékezel még szívesen a tanáraid közül?
A Zeneakadémián a középiskolai énektanárképző-karvezető szakon 1952-ben diplomáztam. Tanáraim közül meg kell említenem – betűrendben felsorolva őket: Ádám Jenőt, Bartha Dénest, Bárdos Lajost, Gát Józsefet, Harmath Artúrt, Horusitzky Zoltánt, Járdányi Pált, Kodály Zoltánt, Szervánszky Endrét, Szőnyi Erzsébetet, Vásárhelyi Zoltánt és Werner Alajost. A politika akkor erősen beleszólt a tanításba. Werner Alajos, Lojzi atya, gregoriánt tanított az egyházzenei szakon, reverendában járt, hosszú fehér haja volt. Ő volt a Lélek a magunk között Szentháromságnak nevezett társulatban, ahol Harmath Artúr volt az Atya és Bárdos a Fiú. Amikor 1950-ben megszüntették az egyházzenei tanszakot, ő hangképző tanárként maradhatott, mert nagyon szép hangja volt. Vendéghallgatóként jártam az óráira, akárcsak Gárdonyi Zoltánhoz, és Szabolcsi Bencéhez.
Kodály a Kisteremben tanított népzenét. Nagyon meg voltunk illetődve tőle. A két széksor között volt egy asztal, annál ült, és olyan halkan beszélt, hogy egyre közelebb kellett húznunk a székeket, hogy halljunk valamit. Ha észrevette, hogy valaki nem figyel, nagyon megszégyenítette. Felküldte a színpadra, hogy ott énekeljen el valamit. Nem volt ez szép dolog, de igaza volt. Úgy figyeltünk ezek után, hogy szinte csak félig ültünk a széken.
Amikor megtudtuk, hogy a következő évben már nem tanít, a legélelmesebb barátnőimmel bementünk hozzá, és kértük, hogy adjon valami lehetőséget a további tanulásra. Így történt, hogy Tóth Margit, Hegyi Erzsi és én minden szombaton felmentünk Kodályhoz. Emma asszony még élt, ő hozta mindig a süteményt. Kodály rendszerint leintette: majd ha van miért, majd ha már dolgoztak, akkor lehet enni, addig nem! Szólamkottából énekeltünk, eleinte nem is tudtuk, hogy mit. Később derült ki, hogy a Triciniumok[16] voltak. Akkor vált gyanússá a dolog, amikor az egyik alkalommal Járdányi is megjelent, ő rakta össze ugyanis a sorrendet a kiadáshoz. Kodály nagyon szigorú volt, de jólelkű. Hármunk közül én voltam az alt, és egyszer egy alsó G-t nem tudtam kiénekelni már harmadszorra sem. Elbőgtem magam. Kodály ott állt mellettem és átölelte a vállam: Na, mi baj van, Mari? Rám nézett a kakas? Arra gondoltam, hogy ez a pillanat nem fog kiesni az idő rostáján, mert én ezt őrzöm örökké. Néha zongorázta is az énekelnivalót, máskor francia darabokat hozott, bonyolult szolfézs-gyakorlatokat. Hetente jártunk hozzá, és sokszor elhatároztuk, hogy le kellene írni minden mozzanatát ezeknek a próbáknak, de nem tettük meg; azt hittük, nem felejtünk el semmit. Később, már tanárként is követte a munkámat. Véleményét kérve tapasztalhattam, mennyire engedékeny műveinek előadási tempóját illetően. Kérdéseket is tettem fel neki, például azt: szabad-e kisiskolásokkal népdalszöveget dallam nélkül ritmizáltatni? - Nagyon is! – hagyta jóvá. Aki valami nem tiszta, nem egyenes dolgot cselekedett a szeme láttára, vagy a füle hallatára, azt nagyon nem szerette. Ezt sokan keménységnek tartották, pedig ennek mindig meg volt az oka. Én a tanítás, a tanárság mindenekfölött való fontosságának tudatát tanultam tőle.
Utolsó évemben, mint hospitáló növendék,
Andor Ilona vonzáskörébe kerültem. A lelkület, a zenélési mód, ismerős
volt, hiszen ő is Bárdos-növendék volt valaha, akárcsak két bajai tanárom,
Bálint
Szóba kerültek Kodály
előadásain gyűjtő-útjainak élményei, eseményei?
Nem, de egyszer írnom kellett erről valami dolgozatot, és beleírtam, hogy szívesen hallottunk volna arról, milyenek voltak a gyűjtő-utak. Megnézte a dolgozatomat, majd azzal adta vissza, hogy romantikus lélekre vall. Lett aztán részem nekem is gyűjtési élményekben, mert a Zeneakadémia elvégzése után két évig csak ezt csináltam. Népzenekutató akartam lenni akkor minden áron. A korszakra jellemző súlyos, igazságtalan döntés következtében, egy sikeres felvételi után, mást vettek fel helyettem az akkoriban induló, hőn vágyott zenetudományi szakra. Mikor Lajtha László erről tudomást szerzett, lemondott további zeneakadémiai óráiról, mondván, ahol törvénytelenség és jogtalanság uralkodik, azzal az intézménnyel ő nem vállal közösséget. Ez 1952-ben történt. Nem ismertem őt még akkor, tehát részéről ez a gesztus – amely egyébként nagy port vert fel a Zeneakadémián – egy ismeretlen személyt ért méltánytalanság elítélését jelentette. Számára ez az elhallgattatás és mellőzöttség korszakának kezdete volt, s ha a Zeneakadémián nem is találkozhattunk, úgy alakult a pályám, hogy életem egy rövid szakaszában mellette dolgozhattam.
A diplomázás után az MTA Népzenekutató Csoportjához kerültem. Szerdánként járt be Kodály, egyszer csak szóltak, hogy Katanics Máriát kéri a Kodály tanár úr. Kezem-lábam reszketett. Bementem, Kodály kezet nyújtott: Maga az, aki olyan nagy port vert fel a Zeneakadémián? Elállt a lélegzetem, vajon honnan tudja? Hogy került ez Kodályhoz? Ezután meg kellett mutatnom neki a lejegyzéseimet. Nem sokkal később már kijárhattam a Néprajzi Múzeumba lejegyzés tanulni – Lajthától. A Könyves Kálmán körúti[17] tornyos, romantikus épület földszinti, jobb oldali szárnyában volt a „szentély”, ahol a lemezjátszó, cédulák, kották, támlapok[18] nagy tudományos rendben, kívülálló számára érthetetlen összevisszaságban sorakoztak. Itt találkoztam Rajeczky Benjamin tanár úrral, majd Tóth Margittal, aki titokban a ciszterci rend[19] női ágának tagja volt. Az a szoba valahogyan egy kis sziget lett az egyre zorduló politikai és művészeti életben. Lassítható lemezjátszó: ez volt a munkaeszközünk. Lassított, ezért mélyített, a paraszténekesek hangján úgy kacskaringóztak a cifrázatok, mint a szőlőindák. Hallod, kislányom? –hangzott a biztató, néha sürgető kérdés. Laci bácsi mellettem ült, s amíg szólt a dallam, csontos, kemény ujjakkal kopogtatta a ritmust. Hajszálfinom különbségeket érzékeltetett, hol a vállamon, hol a térdemen verve a triolákat, kvintolákat. Szomorúan hallottam később, mikor gúnyolták Lajtha „emeletes törtjeit”, amelyekkel a különleges ritmikai jelenségeket jegyezte le, én pedig éreztem, tudtam, hogy igaza van. A sűrűn teleírt kottakép igaz képet mutatott. Ezt mondta: népdal, fiam: nincs. Csak az van, ahogyan valahol, valaki, valamit, valamilyen módon megszólaltatott. Ez pedig pillanatkép, fotográfia. És ezeket a pillanatokat tudta ő zseniálisan rögzíteni. A múzeumi munkán túl a gyűjtőút volt az igazi élmény. Sokat utaztunk, mindig vonaton. Nem kapott állami kocsit a gyűjtőútjaihoz, holott a minisztérium már jegyezte az un. Lajtha-csoportot. És nem vitt óriási orsós magnót sem. Vitte az érzékszerveit, ösztöneit, kitűnő, tévedhetetlen hallását, gyors kottaíró készségét, emberi kapcsolataiban is szuggesztív rábeszélő képességét. Ámultam azon az empátián, ahogyan az emberekkel bánt. Feltétlen tisztelet volt benne mások iránt, ugyanakkor éreztette, hogy amit ő akar, azt feltétlenül teljesíteni kell. Ura volt a helyzetnek mindig, mindenütt. Soha nem volt gőgős, vagy rátarti. Egyszer diákos huncutsággal mesélte, hogy egyszer egy minisztériumi hatalmasság egyre csak „lajtha elvtársnak” szólította, mire ő csendesen kioktatta: mondja csak nyugodtan: professzor úr… Sopronba különösen szívesen járt. Egyszer elvitt egy felfedezőútra. Vacsora közben is a zenészeket hallgatta, egy vadászkutya szenvedélyével fülelt, szinte szimatolt. Már egyik előző útján is felfigyelt az egyik éttermi cimbalmosra és együttesére. Hallod? Ez az öreg cimbalmos nem úgy tartja az ütőket, ez nem úgy veri a húrokat, mint aki kísér. Te, ez biztosan szólista volt. Szólista módon kíséri a többit. Különösen izgatták a fríg dallamok, fríg zárlatok. A zene szünetében aztán beszélgetett velük, újra meg újra eljátszatta velük az érdekesebb részeket. Igaza lett: Tendl Pál fiatalabb korában Erdélyben volt szólócimbalmos. Akkor fia, a prímás és még ketten játszottak a bandában. Lajtha nagyon megszerette őket. Ők is ragaszkodtak az „igazgató úrhoz”. Életre szóló élmény volt az esti Sopront vele végigbandukolni. Nem voltak még kivilágított terek, csak szürkeség, homály, kihalt belváros, orrunk előtt a vasfüggöny. Sokat beszélt, utcákon át. Sokat tanultam tőle. Engem talán ott csapott meg először, fiatalon, az európai szellem áramlata. Ezt is neki köszönhetem! Nem mindig mentünk együtt, volt, hogy elküldött „portyázni”. Fel kellett derítenem a terepet, máskor, máshol, például a Hernád mentén néhány faluban. Ez megbízatás, de kitüntetés is volt egyben. Sok érdekes kalandban volt részem.
Mikor gyűjtöttem, a paraszt nénik, bácsik gyakran mondták a dalra: kicsit szentes, nem baj? Persze, hiszen akkoriban akár baj is lehetett volna belőle. Egyszer az egyikük azt mondta: énekelek, de jó hosszú lesz! És rákezdte: A pünkösdnek jeles napján… Hihetetlen élmény volt!
Sajnálod, hogy mégsem
népzenekutató lettél?
Ezt a kérdést még soha nem tettem fel magamnak. Szerettem a népzenegyűjtést, a lejegyzést is, még egy lassítós magnóm is volt, amit kölcsön kaptam a Magyar Tudományos Akadémiáról. Lajtha csalódott volt, amikor elhagytam a népzenét és elmentem tanítani a Cinkotai Tanítóképzőbe[20]. Nagyon lelkes tanár volt, legendák keringtek a Nemzeti Zenede valamikori csodáiról, de az ő álláspontja nem egyezett a „zenét mindenkinek” kodályi elveivel. Lajtha szerint a tehetséges gyerekeket kell tanítani, de azokat aztán nagyon. Mikor azonban elmondtam neki kezdő karvezetői élményeimet, megbékélt velem, sőt, hamarosan újabb fontos feladatot kaptam, nem is akármilyet. A Budapesti Francia Intézet szervezésében kellett bemutatni francia szerzők kórusműveit. Laci bácsi hozta a kottacsomót: Szedj össze, kislányom tizenkét énekest, aztán majd jövök, hallgatlak, segítelek titeket. Otthonra hívtam a lányokat: Köves Aranka, Bajai Éva, Dezsényi Magdi, Forrai Kati, Gábor Éva, Gábor Artemisz, Hegyi Erzsi, Kistétényi Melinda, Szabó Helga, Scharf Anikó, Tóth Margit – talán teljes a névsor. Mivel közel laktunk Lajtháékhoz, Laci bácsi feljárt a próbákra, javította a hangzást, a helyes kiejtést, igazította a tempót, dinamikát magyarázott, énekelt, ágált, játszott, és nekem kellett mindezt koncertképessé tenni. A hangverseny az Egyetemi Színpadon[21], az egykori Piarista kápolnában volt. Ez a néhány hetes „zenecsinálás”, mely megmutatta nekünk Lajtha áradó zeneiségét, felért bármilyen zenei stúdiummal. Egy nemes lélek, egy rangos, és becsületére oly sokat adó, idősödő mester természetes gesztusával fordult a fiatal emberek felé. Egy vagyok azok közül, akik részesültünk szeretetében, amely fantasztikus tettekben nyilvánult meg. A furcsa, szeszélyes, néha egyenesen goromba ember végtelen szívjóságának, humorérzékének éppúgy tanúi voltunk, mint európai mértékű műveltségének. Boldog vagyok, hogy életem egy pici szakaszában mellette lehettem.
Hogyan alakult a tanári
pályád ezután?
Az első igazi állásom a Cinkotai Tanítóképzőben volt. Ekkorra kiderült, hogy nekem ezt kell csinálnom. Akkor már merész voltam, belevágtam sok mindenbe. Lengyel Lászlót[22], Rutafát[23] tanítottam, rádiófelvételünk volt. Kodály 75. születésnapi koncertjén előadtuk a Harangszót[24], amiért Molnár Antaltól kaptam igen elismerő, dicsérő sorokat. Máig is örülök neki.
A Szilágyi Erzsébet Gimnázium[25] énektanári tisztjét Kodály óhajára és javaslatára vállaltam Sztojanovits Adrienne végleges nyugalomba vonulása után, 1959-ben. A hatvanas évek végére már 6-7 párhuzamos osztály volt évenként, magas osztálylétszámokkal, és mindenkivel hetente egyszer találkoztam. Emellett osztályozni kellett, ami szinte lehetetlen volt. A középiskolai tanítást időközben felcseréltem az ének-zene tagozatos általános iskolai tanítással. Fejcsóváló értetlenségek kísérték ezt a lépésemet, sokan valami titkolt kényszernek, lefelé lépésnek tekintették, pedig pusztán az érdeklődés, a kíváncsiság, a kipróbálás vágya, ha tetszik, belső kényszer vitt a kisgyerekek közé. És nem bántam meg. Úgy érzem, a gyerekek megérzik a szakmai fölkészültséget, és ez biztonságot ad nekik. Másrészt szeretik és igénylik a rendet és a szigort, feltéve, ha ez szeretettel, és leginkább humorral párosul – akkor nyert ügyünk van. A Marczibányi téri ének-zeneiben huszonkét gyerek volt egy osztályban és hetente négy vagy öt óra. Ez rögtön meghatározta a minőséget. Fontos volt az éneklés mindenki számára. Eleinte kézimunkával a kezükben jöttek a karének órára, de erről hamar leszoktattam őket. Két hét múlva már nagyon fegyelmezettek voltak, egy pisszenés, egy félrefordulás sem volt. Tizenhárom évig tanítottam itt. Az utolsó karénekpróbán végigénekeltünk tizenegy Kodály-kórusművet, és én fölvettem magnóra. Azóta, ha valakinek megmutatom, alig hiszi, hogy 11-14 éves gyerekek és nem nagylányok éneklik. Ötvenöt éves koromban nyugdíjba küldtek. Ezt követően a Zsámbéki Tanítóképzőben, majd az ELTE Főiskolai Karán, végül a Zeneakadémia Főiskolai Karán tanítottam. Ez utóbbit szerettem a legjobban. Nem karvezetést, hanem zenét tanítottam, és azt, amit akartam. Sokat készültem az órákra, nagyon sok zenét hallgattunk, énekeltünk. Hetvennyolc éves koromig dolgoztam.
Melyik iskolatípus, melyik
korosztály állt hozzád legközelebb?
Az ének-zenei általános iskolában lehetett a legeredményesebben tanítani, bár a kicsiket megnyerni nem volt könnyű. Legalább egy évbe tellett, de aztán kitartott tizenhárom évig. Előtte gimnazistákat tanítottam, később főiskolásokat, de a felnőttekkel is mindig volt kapcsolatom. Érdeklődésem középpontjában iskolai munkám során is a kórusmunka állt, de természetesen emellett egyéb pedagógiai módszertani munkákban is részt vettem. Fontosnak tartottam azt a gyakorlat-vezetői tanári pozíciót, amelyet huszonöt éven át töltöttem be a Zeneművészeti Főiskola megbízásából. Már a Szilágyiban is jártak hozzám hallgatók gyakorló tanításra, aztán a Marczibányi téren is. Itthon és külföldön továbbképző tanfolyamokat tartottam, Bartók és Kodály műelemzéseket írtam a Tankönyvkiadó felkérésére.
Lehetett látni, hogy a
hallgatók közül ki lesz jó tanár?
Ezt nem lehet látni. Ezt az élet hozza, megérzés is kell hozzá. Nem is gondoltam rá soha, ki jó és ki rossz tanár. Rozgonyi Éváról sem az maradt meg bennem, hogy fantasztikusan jó tanár, hanem az, hogy észak-magyarországi tájszólását hál’ Istennek máig megőrizte.
Arról beszéltünk már, hogy
karvezetést tanítottál, de a karvezetői munkádról még alig esett szó,
pedig 2009-ben volt ötven éve, hogy megalapítottad a Szilágyi Erzsébet
Nőikart. Hogy kezdődött?
Miután a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumba kerültem, 1959 őszén, az első Erzsébet-napi koncert lázában, mámorában határoztuk el a lelkes, ragyogó lányhaddal egy kisebb kórus létrehozását. Így született meg a kamarakórus, a Kamara, a későbbi Szilágyi Erzsébet Nőikar. Énekelnivaló volt bőven, s lehetőség is akadt. A kerületi ünnepségeken énekeltünk, meg másutt is, kapóra jöttek az iskolai idegen nyelvű klubestek is. Már az első hónapokban kellett finnül, franciául meg olaszul is énekelnünk. De boldogok voltunk. Fiatalok, lelkesek, egymást és a szép zenét szeretők, csak daloltunk a maliciózus öregekről, de ezt is csak Maio[26] bűbájos kórusdalában. Mindig sok dolgunk volt, mindig sokat énekeltünk, s mindig sokat nevettünk. Ki hitte volna az induláskor, hogy másfél év múlva a debreceni nemzetközi zsűri átminősít bennünket ifjúsági kórusból nőikari kategóriába, s hogy 1964-től fogva az országos minősítéseken mindig a legmagasabb kategóriába soroltatunk. Elképzelhető volt-e akkor, hogy 1964-ben, első önálló hangversenyünkre Kodály bejön a koncert után a kórustagok közé, nevető arccal hagyja magát karéjba keríteni a vidám leányhadtól, hogy az évek, évtizedek múltán kiállított fotókon, albumokban ott lehessünk vele megörökítve? Tudhattuk-e, hogy ugyanabban az évben Bécsben énekelünk, hogy az első Pécsi Kamarakórus fesztiválon részt veszünk, s onnantól kezdve huszonkét éven át kétévenként mindig a legnagyobb örömmel és izgalommal térünk oda vissza? Számíthattunk-e már akkor a két tucat külföldi útra, amelynek a fele nemzetközi verseny volt, a hat első díjra és a Grand Prix-re? Negyven év alatt több mint ezer koncert, rádió-, tv-felvételek, utazások, versenyek, ez adja a mérhető eredményt.
Úgy tudom, sok muzsikus
került ki a kórusból. Könnyen tanultatok?
Nem, a közvéleménnyel ellentétben nem tanultunk könnyen, bizony alaposan megküzdöttünk minden hangért, hangközért, frázisért, hangszínért. Nagyszerű volt, hogy több mint tíz éven át Farkas Ilonka operaénekesnő volt hangképző mestere a kórusnak. Tudása, hangja, végtelen türelme és alapossága nagymértékben hozzájárult, hogy a kezdeti kamaszhangokból lassan-lassan nőikari hangzás kerekedjék. És hogy a kórus teherbíró képessége, illetve éneklőképessége elérje alkalmanként a napi 5-6 órányi igénybevételt, ha éppen úgy fordult az úti program. Hogy mit énekelünk a legszívesebben, és miből mennyit? Szinte kezdettől azonos az arány. Körülbelül egyharmad részben Bartók, Kodály, Bárdos, egyharmad részben reneszánsz vagy még korábbi zene, kódexdallamok, gregorián - nemcsak most, hanem negyven évvel ezelőtt is -, egyharmad részben pedig kortárs zene. Ritkán énekelünk hangszerkíséretes művet, de ha igen, azok éveken át kedvenceink közé számítanak. Néhány Schubert-nőikar zongorával, meg Bartók Falun[27], nem beszélve Britten Ceremony[28]-járól hárfakísérettel, vagy Lajtha Magnificatja[29] orgonával. Egyetlen zenekari darabunk volt, Pergolesi Stabat mater[30]-e. Lajtha Magnificatját még fiatalon, a bemutatón énekeltem, aztán hosszú idő múlva Lajtha özvegye kérésére a párizsi Le Duc kiadó átadta nekünk az előadás jogát. Elhangzott a mű Colmarban, az Isenheimi oltár közelében, és a világ egyik leggyönyörűbb gótikus katedrálisában, Strassbourgban. Énekeltük persze itthon, Pécsett, budapesti koncerten, és a rádiófelvételre a Pesti Ferences templom karzatán került sor, Gergely Ferenc orgonálásával. A Britten-műről TV-felvétel készült a zsámbéki templom romjai között.
Vannak művek, amelyeket
a Szilágyi Erzsébet Női kar mutatott be?
Boldogok
és büszkék voltunk – és vagyunk – a Szilágyi női karral, hogy ha a
zeneszerzők olykor-olykor ajánlással, dedikálással látták el
műveiket. Koszewiskitől Varsóban kaptuk meg
1974-ben az azóta már szinte slágerré vált Dal és tánc című művét,
hosszú, kedves ajánlással. Bárdos Lajos az Ave maris stella[31]-t írta át nekünk vegyeskarról
nőikarra, s ott a dedikáció a Ne félj[32]
című Bárdos-művön is. Pertis Jenő Balladája[33],
Meg lehet fogalmazni, melyek
a karnagyi munka legfontosabb részei?
A lényeg, hogy a megszólaló zene előtt már érezzem, tudjam, minek kell történnie. Azt a zenét hallom, ami van, és azt a zenét kell csinálnom, ami lesz, ami majd hallatszik. Tehát előre kell gondolkodnom. Mint karnagy, egyenként építem bele a kórusom tagjait a zenébe, mégis egy nagy egészet kell alkotniuk.
Csaknem egy évtizede már,
hogy nem tartasz rendszeresen próbát a kórusoddal. Szeretnél még vezényelni?
Szeretnék!
Nemrégiben voltam egy kórus 30 éves jubileumi koncertjén, ahol a karnagy
felkérésére Bárdostól a Magos a rutafát dirigáltam. Hallgattam a kórust, és
amikor Verdi Laudi alla Vergine Marie[37]
c. művét énekelték, úgy éreztem, hogy ezt nekem is el kell dirigálnom.
Húsz perc múlva én kerültem sorra a Rutafával, felálltam a pódiumra, és azt
mondtam a közönségnek: életemben talán
utoljára vezényelhetek Verdit. Nem készültem erre, nem is próbáltuk
előtte. Megadtam a hangot, és olyan dirigálás volt, hogy az életem
csúcspontjának éreztem. Tapsolni akartak utána, de felemeltem a kezem és azt
mondtam: Ez a Szűzanyáé volt, most
jön a magyar népdal. Utána lehet tapsolni!
Boldog voltam, lélekben repültem. Remélem, megértette a kórus karnagya is.
(Részlet dr. Fehér
Anikó: Muzsika a katedrán. Beszélgetés 25 magyar zenepedagógussal
c interjúkötetéből. Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem,
Budapest, 2011., 133-146 oldal.)
A kötet szerzője,
dr. Fehér Anikó karnagy az MMA MMKI tudományos munkatársa.