Jeles napi szokások és jeles időszakok énekei
A Vajdasági magyar népdalok V. kötetének megjelenésével teljessé lett a kiadványsorozat, amelyet Bodor Anikó álmodott meg, s amelynek első négy kötetét még ő maga állította össze 1997 és 2008 között[1]. Bodor Anikó halála után Paksa Katalin vette át az anyag gondozását és készítette el az addigiakhoz hasonló méretű és hasonlóan igen gazdag tartalmú befejező kötetet.
Népdalkiadványaink között kiemelkedő jelentőségű ez a sorozat. Vállalja és sikerrel megvalósítja a csaknem lehetetlent: hiteles és teljes képet ad egy igen nagy terület magyarságának népdalkincséről. A tudományos érdeklődésű olvasót bőséges adat- és háttéranyaggal látja el, a dalolni vágyót pedig könnyen áttekinthető, élményszerű olvasni-, tanulnivalóval. A nagyközönség e kötetekből – és hangzó mellékleteikből – ismerheti meg a vajdasági magyarok hagyományos zenéjét, az ott élők számára pedig e kötetek szolgálnak a legfőbb támasztékul saját dalkincsük továbbéltetéséhez. A gyűjtemény a Forum Könyvkiadó és a Thurzó Lajos Közművelődési Központ illetve a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet közös kiadásában jelent meg 2016-ban. Nagy öröm, hogy ez a hatalmas anyag az interneten is elérhető[2], sőt az előző kötetek újrakiadása is várható.
A Vajdaság történelme több tekintetben jelentősen eltér az Alföld északibb részeinek történelmétől. A terület a törökvilágot követő időszakban különösen soknemzetiségűvé lett, az ekkor idetelepülő magyarság pedig a történeti Magyarország legkülönbözőbb tájairól érkezett. Így a Vajdaság magyar népi kultúrája dunántúli, felföldi, alföldi és – az al-dunai székelyek révén – erdélyi hagyományokat is őriz. Az anyaországon kívüli létben, az elmúlt csaknem száz esztendőben, e gyökerek jelentősége természetesen csak nőtt. S lévén a vajdasági magyarság jellemzően római katolikus vallású, ünnepi alkalmaik sora és néhány jelentős búcsújáró helyük egyaránt kedvezett a jelen kötetben közölt sokrétű és izgalmas anyag további életének, változatokat is produkáló létezésének.
A vajdasági, énekléssel egybekötött kalendáriumi alkalmak a következők: újesztendő, vízkereszt, disznótor, farsang, nagyböjt, húsvét, aratás, Szent Anna nap, Havi Boldogasszony napja, Nagyboldogasszony napja, Kisasszony napja, advent, karácsony, Szent István nap, Szent János nap… az alkalmak döntő többsége a keresztény ünnepek köré szerveződik, a „szakrális évet” követi, ezért nem meglepő, hogy zenei világukban igen nagy szerepet játszik az egyházi népénekek folklorizációja. Sőt bizonyos népénekek a templomból kiszorulva már csak szokásdalként maradtak fenn… Profán alkalom mindössze a disznótor és a farsang, dallamaik zömmel el is válnak a többi szokásétól.[3]
A dallamanyag heterogén: népzenetörténeti szempontból is, az egyes dallamtípusok változatkörét tekintve is, a dallam és szokás összefüggésének szempontjából is. „A vajdasági naptári alkalmak és dallamaik kapcsolata rendkívül eltérő: egyrészt sok évszázadra visszamenően változatlan, másrészt rugalmasan megújuló még a 20. században is” – írja kötetünk szerzője.[4] Egyes esetekben szokás, szöveg és dallam szorosan összefüggnek, máskor lazább köztük a kapcsolat, s vannak olyan dallamok is, amelyek a legkülönbözőbb alkalmakkor fel-felbukkannak, az adott helyzetnek megfelelő szöveggel. Fontos a 20. századi „ad notam” – jelenség, amelynek során egészen újkeletű vallásos szövegek éltetnek tovább régi népének-dallamokat.
Könyvünk közli a Vajdaság teljes ismert jeles-napi énekanyagát. 1872 és 2013 közötti gyűjtések, negyvenhat gyűjtő adatait: a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetétől[5] és Kálmány Lajos munkáitól[6] kezdve Németh István és Juhász Gyula felvételeiig, mintegy 950 dallamot és szöveget. Utal a korábbi publikációkra, ám a munka elsődleges forrásai a hangzó felvételek. Az ezekhez tartozó kottaképek egységesen Paksa Katalin lejegyzései. Dallam nélkül álló szövegeket is találunk a kötetben, bizonyos esetekben a biztosan kikövetkeztethető dallamaikra való utalásokkal együtt. Az egyes szokások teljes – prózai illetve verselt – szöveganyagát is olvashatjuk.
Különösen gazdag hangzó melléklet tartozik a kötethez. Ennek megvalósításában Németh István működött közre, aki a vajdasági népzenei hangfelvétel-gyűjtemény gondozásával a kezdetektől fogva segítette Bodor Anikó munkáját. A korongról meghallgatható minden olyan felvétel, amely zenei, folklór- illetve technikai minősége révén hiteles képet és élményt nyújthat az érdeklődőnek. Ez 113 tétel: összesen 3,5 órányi hangzóanyag!
A kiváló vajdasági népzenekutató Bodor Anikó nemcsak szoros munkakapcsolatot, hanem kölcsönös megértéssel és megbecsüléssel teljes, őszinte barátságot is ápolt az MTA BTK Zenetudományi Intézete népzenei osztályának munkatársaival. E sorok írója kívülállóként illetve tanítványként úgy érzi: az ötödik kötet elkészülte csakis így történhetett, ahogyan történt. Paksa Katalin, a szóban forgó anyagnak legjobb ismerője, a kollégának, az elődöknek és a tartalomnak megadható legnagyobb tisztelettel – mondhatjuk: alázattal – végezte el feladatát. Ezzel pedig nemcsak méltó emléket állított Bodor Anikó munkásságának, hanem egyúttal követendő – ugyan nem könnyen követhető – mintát is adott a következő generációk hasonló vállalkozásai számára.
Hogy csak a témával legszorosabban összefüggő munkáit említsük: Paksa Katalin a Magyar Népzenei Antológia alföldi fejezetének[7], a sokak számára szintén alapvető Magyar népzenetörténet – tankönyvnek[8] és a Bálint Sándor tiszteletére készült, Karácsony, húsvét, pünkösd a magyar néphagyományban című összeállításnak[9] szerzője; a Zenetudományi Intézet népzenei archívuma szokás-rendjének gondozása évtizedek óta az ő feladatköréhez tartozik.
A szerző a Vajdasági magyar népdalok 5. kötetében, ahol csak lehetett, megtartotta a sorozat addigi jellemzőit, egyesítve azokat a másik kézenfekvő példának: a Magyar Népzene Tára második – a jeles napok anyagát tartalmazó – kötetének[10] elveivel. A bevezető tanulmány és annak szempontjai, a jegyzetek és mutatók rendje változatlan az előző vajdasági kötetekhez képest. A szokásanyag elrendezése pedig az említett Magyar Népzene Tára kötethez hasonlóan a naptári évet követi; s ahogyan ott is: az egyes szokásokat rövid bevezető tanulmány ismerteti, gyakran az adatközlők megjegyzéseiből, elbeszéléseiből is idézve.
A szokás-fejezetek belső osztását már az anyag zenei és tartalmi jellemzői határozzák meg. Az egyes adatok műfaj-megjelölése, ha van, az adatközlőktől származik; ahol ilyen nem hangzott el, ott a néprajzi szakirodalom terminusai jelennek meg. Paksa Katalin lejegyzései közepes részletességűek: a kottaképek könnyen áttekinthetőek, ám felhívják a figyelmet a jellemző díszítésekre és egyéb előadói sajátságokra. Így a hangzó anyaggal egybevetve a tudományos elemzést is segítik, s az amatőr érdeklődő számára is követhetők.
Bodor Anikónak, a vajdasági magyar művelődés munkásának nézőpontját e kötetben a – szintén „nem középiskolás fokon” tanító – tudósé váltja fel. A rövid kötet-bevezető tanulmány és az egyes szokások ismertetői különösen informatívak, „sűrűek”, mégis igen olvasmányosak. Segítségükkel a 21. századi olvasó könnyebben helyezkedik bele abba a mára csaknem teljesen letűnt világba, amellyel itt találkozik. Szép példa erre a Magyar Népzene Tára II. kötetéből átvett Kodály-idézet: „A jókívánság a civilizált embernek többnyire üres szó, a régi embernek szinte varázserejű érték lehetett, amit szívesen viszonzott tőle telhetően.”[11] A naptár rendje szerint haladva hírt kapunk olyan szokásokról is, mint a szentiváni tűzugrás, amelyhez a Vajdaságban dallamok nem tartoznak; vagy a májusfa-állítás, amelynek dallamanyaga a sorozat korábbi köteteiben található meg.
Az előző kötetek összevont adatközlései helyett itt az egyes dallamoknak a teljes magyar hagyományra vonatkozó „statisztikája” áll: történeti jellemzésük, elterjedtségi adataik, szöveg- és műfaji kapcsolataikra való utalások. A dallamtípusok azonosítását a Zenetudományi Intézetben használatos típusszámok, illetve a Dobszay László és Szendrei Janka által készített Típuskatalógusban[12] vagy a Magyar Népzene Tára típusköteteiben[13] használt jelzőszámok segítik.
Ami a tájnyelvet illeti: az elkötelezett népművelő Bodor Anikó több esetben szól erről. „A népdal elsősorban énekelt vers és nem fordítva… A tájszólás használata megfelelő közegben nem »szegénységi bizonyítvány«”. „A szövegeket lehetőség szerint helyi nyelvjárásban közöljük. Az esetleges visszatanuláskor azonban nem javasoljuk más nyelvjáráshoz tartozóknak, hogy – mondjuk – a kupuszinai népnyelvvel viaskodjanak. Viszont a kupuszinaiaktól zokon vesszük, ha saját tájnyelvüktől megfosztanak.” Paksa Katalin ezt az ügyet más eszközökkel szolgálja. Az addigi tájnyelvi közreadási szempontokat megtartva, sok-sok szöveg-idézetet közöl, s ahogy arról már szó esett: nemcsak a folklórszövegeket, hanem kommentárokat, szokás-leírásokat is. S figyelmeztet: „a tájnyelvi ejtés gyakran következetlen, és a dalokban általában halványabb, mint ugyanazon énekesek prózai elbeszélésében”.
A Vajdasági magyar népdalok 5. kötete: folklórkincsünk egy terjedelmes, sokrétű és igen értékes részének áttetszően tiszta, könnyen érthető feldolgozása. Egy darab jóleső rend e meglehetősen rendezetlen világunkban.
Erdélyi-Molnár Klára
(Magyar Tudományos Akadémia Bölcsésztudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet Népzene- és Néptánckutató Osztály és Archívum tudományos segédmunkatárs, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzene Tanszék óraadó tanár)
A „belehallgató” hangzó anyagának adatai (a gyűjtési és archívumi adatokat a kötetben találja meg az olvasó):
1. CD 008. Disznót vágtak itt (disznótoros köszöntő). Könyv: 22. sz.
2. CD 034. Mimi-mama, piros pünkösd napja (pünkösdölő). Könyv: 112. sz.
3. CD 079. Gyermek, gyermek, mondd meg nékem (katekizmusi ének kóringyáláskor). Könyv: 231. sz.
4. CD 049. Gábrijel indula követségbe (adventi ének). Könyv: 171. sz.
5. CD 022. Készül a mennyország (nagypénteki ének). Könyv: 79. sz.