A megvalósult kamaszvágyak világában
Beszélgetés Balázs Ádám filmzeneszerzővel
Balázs
Ádám (A kép forrása: MNO)
Nem
véletlenül adtam ezt a címet beszélgetésünknek; szinte hihetetlen, hogy
valakinek az elképzelései oly módon valósuljanak meg, mint ha az a bizonyos
mesebeli Jó tündér teljesítené a kívánságát. Ugyanakkor korántsem csupán arról
van szó, hogy valakinek akadálymentesített pálya jutott, amelyen elérkezik
álmai világába. Sőt! Hiszen ugyanilyen joggal azt a címet is választhattam
volna, hogy „a tudatosság dicsérete” – de ez talán figyelemfelkeltőbb. És
a történet nagyon is rászolgál a figyelemre. Nem „mintapélda”, amit
mechanikusan lehet követni, de tanulságai kinek-kinek megerősítésül
szolgálhatnak, hogy merjen tenni álmai megvalósításaiért.
Balázs
Árpád (SzentesInfo)
F.K.:
Zenész-körökben annakidején lehetett tudni: Balázs Árpád zeneszerzőnek fia
született. A baráti kör és az ismerősök szélesebb koncentrikus köre
tudhatott arról, hogy felcseperedve, angol szakos diplomával a zsebében
Amerikába „ment”. Aztán egyszer csak kiderült: filmzeneszerzőként
jelentős sikereket aratott.
Nem akarom
felmondani az életrajzodat, csak egyetlen dátumot választanék beszélgetésünk
kiindulópontjául: 2008-at, amikor a Park City Film Music Festival keretében
„taroltál”: Az elefántkirály aranymedált kapott, rövidfilm kategóriában az
idehaza azóta is ismeretlen „Singers” ezüstöt, a dokumentumfilm kategóriában
pedig a „My Name Is Alan” bronzmedált.
Milyen
út vezetett idáig? Egyáltalán, honnan az elkötelezettség a filmzene mellett?
B.Á.:
Mindig szerettem a filmeket, gyakran jártam moziba. A filmnézés közös élmény
lehetőségét is kínálja, de gyakran jártam egyedül is moziba – az igazi
befogadói élmény szempontjából ez eredményesebb. Nemcsak „popcorn”-filmeket
néztem, hanem művészfilmeket is, híres rendezők jelentős
alkotásait. Ezek között nagy számban szerepeltek amerikai művészfilmek.
Korán foglalkoztatni kezdett a zene dramaturgiai hatása, elgondolkoztatott,
hogy mi az a többlet, amit adni képes. Azt vettem észre, hogy elkezdtem
analizálni a filmeket, próbáltam megkeresni azokat a pontokat, ahol valami fontos
történik dramaturgiailag. Tehát, a filmnézés-élmény tudatosodásával a
filmzene-hallgatásom is tudatosodott.
F.K.: A
zeneszerző fia tehát elhatározta, hogy folytatja is apja mesterségét,
ugyanakkor új csapáson halad, egy konkrét műfajra specializálódva. Mindehhez
milyen iskolai háttér járult?
B.Á.:
Szüleim úgy tartották, s én is egyetértettem velük abban, hogy jó, ha „több
lábon áll” az ember. Az amerikai filmek iránti érdeklődéssel egybevágóan,
a gimnázium után angol szakon végeztem el az egyetemet (bölcsészdiplomámmal
civilben angoltanár lennék), s azzal párhuzamosan iratkoztam be a konziba
(Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola), Kocsár Miklóshoz zeneszerzést
tanulni. Különleges osztályunkba három zeneszerző fia járt, Darvas Bence
és ifj. Malek Miklós volt az osztálytársam.
F.K.: De
akkor itt nem filmzeneszerzést tanultál…
B.Á.:
Filmzenét csak Amerikában tanultam, az ottani trendeknek, zenei gondolkozásnak,
esztétikának megfelelően. Ott nagy jelentőséget tulajdonítanak a
„zenei hőmérséklet”-nek, ez fontos tapasztalat volt.
Mindez
biztos alapokra épült nálam, mert Kocsár Miklóstól sokat tanulhattunk. Érdekes
feladatokat adott, például, amikor három hangból kellett valamit komponálni.
Ennek hasznát vettem a filmzeneszerzés speciális feladatai során.
F.K.: Több
interjúból tudom: biztos karriert hagytál itt (már egy évig tanítottál az
egyetemen), amikor fejest ugrottál az ismeretlenbe. Az már-már filmes történet,
hogy a magyar értelmiségi fiatalember önerőből áll meg a saját lábán
az idegen környezetben, mígnem hamarosan álmai birodalmában találja magát. Az
pedig megint csak meseszerű mozzanat, hogy hirtelen ötlettől
vezérelve kiteszel cédulát a hirdetőtáblára, hogy filmzeneszerzést
vállalsz…
B.Á.: A
magyar értelmiségi – ma is, de főképp akkortájt, az ezredfordulót
követő években – burokban él, kevesen vállalkoznak fizikai munkára, tehát
olyan életpályára, ahol könyvekből meg nem szerezhető
(élet)tapasztalatokra lehet szert tenni. A kiszolgálás, az együttműködés
ezáltal gazdagabb értelmet nyer, újfajta emberi kapcsolat-lehetőségek
villannak fel.
F.K.:
Először Amerikában komponáltál filmzenét, nem is kevés sikerrel, az
amerikai filmek által elvárt kritériumoknak megfelelően. Miután ismét
idehaza telepedtél le (immár új családoddal), csakhamar megtaláltad helyed a hazai
filmgyártás világában is. Mennyiben más az amerikai és az európai
filmzene-nyelv? Jelentett-e problémát az „átállás”?
B.Á.: Át
kellett magam kalibrálni, hogy idomuljak az európai filmes nyelvhez.
Hollywoodban mások a konvenciók. Az amerikai filmekben általában sokkal nagyobb
teret kap a zene, szinte állandóan szól. Az európai (s benne a hazai) filmekben
nem folyamatos a zene jelenléte, viszont ennek megfelelően, hatása
koncentráltabb kell, hogy legyen – s a csendnek is megvan a maga fontos
dramaturgiai funkciója.
F.K.:
Végignézve filmzenéid hosszú listáját, feltűnik a műfaji
változatosság, s az egyes filmek konkrét ismerete nélkül is feltűnő a
stiláris sokrétűség. Úgy látszik, ez nálatok „családi vonás”; édesapád
műjegyzékében is egészen szélsőséges műfajú, stílusú művek
sorjáznak, amelyeket a szakmai tudáson kívül a közérthetőség (mondhatni, a
szerethetőség) hoz közös nevezőre.
B.Á.: Az
„alkalmazott zenék” korántsem lebecsülendőek, kihívást jelentenek minden
alkalommal. Talán épp azért „nyitottabbak”, mert hol a színházi, hol a filmes
dramaturgiát kell követni. A filmzeneszerző egy csapat része - szerencsére
sikerült idehaza kapcsolatba kerülnöm a szakma „krémjével”.
F.K.:
Régebben a filmzeneszerzéstől megannyi gyakorlati szempont vette el az
alkotói kedvet; a pontos terjedelmi korlátok (karakterisztikus zene akár nagyon
rövid snitthez) másrészt a kivitelezés, a hangszalag-vágások kényszere. A
digitális világban mindez másképp működik, több szempontból is kitágultak
a határok.
B.Á.:
Korábban még inkább egyszemélyes munka volt a filmzeneszerzés, amikor a
szerző volt felelős valamennyi részmozzanatért, beleértve a
szólamkották kinyomtatását. Ma már vannak „kiadható” feladatok, én is 6-8
emberrel dolgozom egy-egy filmnél. A digitális zeneszerzés nagy előnye,
hogy a zeneszerző a világ bármely részén élhet és dolgozhat, a technika
jóvoltából nem szükséges mindig a helyszínen lennie. Persze, amikor már olyan
stábbal dolgozik, akikkel akár félszavakból is megértik egymást.
F.K.:
Megannyi technikai probléma megoldását annakidején saját magadnak kellett
kikísérletezni – most viszont Te már három éve tanítasz a Liszt Ferenc
Zeneművészeti Egyetemen alkalmazott (digitális) zeneszerzést, éppen a
filmzeneszerzés iránt érdeklődőknek.
B.Á.: A
zeneszerzés tanszak vezetője, Fekete Gyula zeneszerző kért fel erre a
munkára, ahol a BA-hallgatókat vezetem be a computerrel való zeneszerzés
világába. Ez a program közös a Filmművészeti Főiskolával.
A
mostani filmzenés trendek egyébként nemigen segítik a zeneszerzőt:
kiengedték a palackból a digitális zeneszerzés rossz szellemét – a technika
lehetőségei, a határidő szorításában, leszoktathatják az
igényes-átgondolt munkáról a szerzőt. Fontosnak tartom, hogy a filmhez
való megfelelés mellett magunk által is vállalható, igényes munkát adjunk ki a
kezünkből.
F.K.: A
filmzenei szakmának lételeme a sokszínűség. Gondolom, mint minden, úgy ez
is csak részben tanítható, a többire a gyakorlatban kerül sor.
B.Á.: Fontos,
hogy a zeneszerző beilleszkedjék a filmes stábba – könnyebb a helyzete,
amikor a rendező zeneileg képzett vagy legalábbis fogékony. Az pedig, hogy
profi-e már valaki, azon dől el, hogy tud-e nagy nyomás alatt is
minőségi teljesítményt nyújtani, amikor a film igényeit kiszolgálva
rendszeresen újragondolás(ok)ra van szükség – ráadásul mindezt a határidő
szorításában. Akinek ez sikerül, meg tud felelni a kihívásoknak, elmondhatja
magáról, hogy filmzenei alkat.
Mindenki
(2015) - Rövidfilm, magyar, oscar, díjas - Videa
vagy
Mindenki:
itt megnézheti az Oscar-győztes magyar filmet (videó ...)
F.K.: A
2008-as év után a pálya következő csúcspontja az idei év, amikor két olyan
film nyert gyors egymásutánban rangos díjat, amelyekhez Te írtad a zenét:
Enyedi Ildikó rendezésében a Testről és lélekről a berlini Arany Medve
díjat kapta, Deák Kristóf rövidfilmjét (Mindenki) pedig Oscar-díjra
érdemesítették. Ezek tehát nem filmzenei-díjak, hanem az összprodukcióké. De
éppen ilyen esetekben tűnik aktuálisnak az a mondás, hogy „a filmzene
akkor jó, amikor nem lehet észrevenni”. Egyetértesz-e, immár személyes és
kollektív sikerek birtokában, az ilyesfajta megközelítéssel?
B.Á.:
Feltétlenül.
F.K.:
Zenész-körökben azonban ez az „észrevétlen” teljesítmény korántsem marad
észrevétlen – fokozott mértékben vonatkozik ez a „Mindenki”-re, amely témájában
is a zenei élettel (zenepedagógiával) kapcsolatos, tényszerűen és
allegorikusan is. És külön értékelendő szép gesztusnak tartom, hogy épp
édesapád egyik legnépszerűbb kórusművét, a Bodzavirágot is beemelted
ebbe a filmbe, eljuttatva a kóruskompozíciót a mozi nézők széles seregéhez
– és remélhetőleg visszajuttatva azokhoz az énekkarokhoz, akiknek
repertoárján még nem szerepelt.
Vállalkozó
kedv és intenzív munkabírás minőségi produktumokért! – ehhez az
életreszóló projekthez kívánok további hosszú folytatást a mesésen induló és
folytatódó pályához!
Fittler Katalin
Bonusz: