„LEÜTÉS”

„Álzárlat” – korábban ezt a címet adtam ennek a Kocsis-portrét újabb benyomásokkal kiegészítendő Kódának, de az élet változtatásra kényszerített. Még nagyon friss a fájdalom, így szertelenül csak emlékfoszlányokat tudok előhívni.

Jellemző, hogy a világhírű művészt szinte mindenki így emlegeti: A Zoli, és ez nem tiszteletlenség, inkább annak a jele, hogy a szokásos kötöttségek, hivatalosságok őt kevéssé érdekelték. Ezer példát sorolhatnék, hogy számára a zenei vonatkozásokon kívül a hétköznapi gesztusokban is szinte minden másodlagos volt. Ami nem jelenti azt, hogy ne követte volna a mindennapokat, hiszen mindenről tudott, a szó legteljesebb értelmében. És ha a zenei és nem csak zenei események úgy kívánták, felemelte a szavát. Más kérdés, sajnos még ő sem talált mindig partnerekre.

Amikor átvette az Állami Hangversenyzenekar, a mai Nemzeti Filharmonikusok elődjének vezetését, megígérte – és ezt a felajánlást mindkét oldalról magam hitelesíthetem –, hogy azt belátható időn belül a világ legjobbjai közé emeli. Teljesítette, mint mérhetetlenül sok mindent zenei életünkben. És nem csak zenei területen: már életében ikonná vált, sok mindenben igazodhattunk hozzá.

Számtalan színnel, mozaikkal gazdagíthatjuk a portrét – és remélem, ezt kollégáim majd megteszik utánam. Vajon miért nem hallgattak jobban intő szavára, és miért nem vezették be máig a napi művészet-, benne hangsúllyal a zene oktatását? Zoli munkája oroszlánrészét a zenekarépítés, zenei életünk szolgálata adta. Sok minden más mellett aktívan tevékenykedett a Széchenyi Akadémia életében is. Most még magasabb társaságba került, a halhatatlanokéba…

Engedtessék meg, hogy végül nagy szavak helyett felidézzem azt a pillanatot, amikor távoztáról értesültem. A világ egyik legpompázatosabb helyére, a Hạ Long-öbölbe vezetett a sors. Lágyan ringó hajóról csodáltam a leírhatatlant: körös-körül angyali béke, nyugalom – ez maga a végtelen szépség, térben és időben. És egyszer csak jelez a telefonom: sms, nem egy, hanem egyszerre több, ugyanazzal a hírrel – így értesültem a visszavonhatatlanról. Micsoda kontraszt! A legszebb látvány és a legfájóbb érzések ütköznek – a Nagy Rendező akaratából. Számomra csak a Szüleimtől való végső búcsúhoz mérhető… Köszönet a Jóistennek, hogy egy közöttünk élt zseniális művészember életének része, követője, sőt a magam lehetőségeivel „faggatója”, krónikása lehettem – negyvenhat éven keresztül!

Budapest, 2016. november 19-én, a zeneakadémiai búcsúztatás napján

Juhász Előd