Tóthpál
József*
„Ah, hol vagy magyarok
tündöklő csillaga?”
Kodály
Zoltán és a magyarság sorskérdései
Régi
kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a
haza fényre derűl!
(Kölcsey: Huszt-részlet)
Varga Imre: Kodály Zoltán
Kodály
Zoltán személye – időben és térben – oly közel van még hozzánk, s oly
magasan emelkedik fölénk, hogy hatalmas alakját nem láthatjuk igazán és
tisztán. Legfeljebb, ha annyit mondhatunk: életműve, művészete a
megváltás igézetét és utópiáját hordozván – a magyar és az európai valóság
horizontján – az Örökkévalóság csillagai között ragyog… S ha majd elmúlik
minden itt e Földön: ezoterikus zene-csillaggá lényegül Szókratész, Platón,
Arisztotelész és Augustinus univerzumában.
Művészetének fogantatását keresve, kutatva – magyarságának tudatos
megvallása, a magyarsághoz való tarozását kifejező és tanúsító
megtestesülése mindenképpen Galántához köthető: „Lehettem volna
zeneszerző a klasszikus mesterektől tanulva is, s talán európai
hírű akkor is, ha sose találkoztam volna Galántával. De
magyar zeneszerző, magyar zene szerzője nem lehettem volna soha a
házunkban megforduló s élő szolgáló leányok nélkül, akiknek danája
először döbbentett rá: amit ők dalolnak, az a mi ismeretlen, történelmünk során
tőlünk elidegenített, de most újra megtalált saját zenei anyanyelvünk: az
igazi klasszikus magyar zene világa…” – mondja 1943-ban a Galántai dalos
ünnepen, hangsúlyozván azt is, hogy: „Én egy egész országot, egy egész
birodalmat találtam itt Galántán. Ez a tenger éneklő fiú és leány a
mi szebb és igazabb jövőnk, a mi magyarabb magyarságunk. A magyar lélek és
kultúra záloga.”
Mindezt
különösen azért szükséges előrebocsátanunk, mert Kodály maga is érteni és
megfejteni véli és akarja életének rejtélyét: „Mi lehetett a hajtóerő,
amely minden akadály ellenére máig egyenes úton hol röpítette, hol vonszolta
ennek az életnek szekerét? Egy reménytelen, viszonzatlan, viszonozhatatlan
szerelem. A néphez, melynek ezeréves látható története, és talán még jobban
nyelvében, dalában élő több ezeréves láthatatlan élete ellenállhatatlanul
vonz magához vérségi kötelék nélkül is…” – írja a Visszatekintés című prózai írásgyűjtemény
előszavában. A „vérségi kötelék nélkül” – nyilvánvalóan azt jelenti, amint
ezt Kodály 1965-ben egyik nyilatkozatában megfogalmazta: ősei apai ágon
flamand takácsok voltak, akik valamikor a hugenotta időkben Brüggéből Brno környékére, majd Magyarországra települtek
át, anyai ágon pedig a családi hagyomány szerint lengyel nemesek voltak az
ősök, akik az ország egyik felosztása után költöztek át
Dél-Magyarországra.
Kodály
zeneszerzői pályájának – hazai szerepvállalásának – alakulását a családi
vonatkozásokon túl nagyon sokféle tényező befolyásolta.
Érdemes itt
megemlíteni egy érdekes – bár elemeiben egymástól független, mégis sajátos
összefüggést. 1886-ban Hubay Jenő – Liszt Ferenc tanácsa ellenére: „Ne
menjen a Lajtán túlra!” – ott hagyja jól jövedelmező
brüsszeli stallumát, és Trefort Ágost kultuszminiszter hívására elfoglalja a
budapesti Zeneakadémia
hegedűtanszékét, – húsz évvel később, Kodály 1906-ban Riedl
Frigyes irodalomprofesszor, doktori
vizsgájának „cenzora” buzdítására, hogy „maradjon itthon, ne menjen külföldre”
– természetesnek tartja, hogy honi földön szolgálja egy „félbemaradt nép”
kultúrájának érdekeit: „Mosolyogtam magamban, annyira feleslegesnek éreztem,
annyira nem gondoltam rá, hogy valaha is külföldre szakadjak..” –
olvashatjuk ugyancsak a Visszatekintés előszavában.
Pedig Ady Endre ebben az időben riasztó hangokat hallat: „Menekülj,
menekülj innen” – kiáltja a Vér és arany kötetének
egyik versében (1907). Mondván és értelmezvén: „Sósabbak itt a könnyek / S a
fájdalmak is mások. / Ezerszer Messiások / A magyar
Messiások.” Bár akkor még nem tapasztalhatta: „mit ér az ember, ha magyar”:
Kodály itthon marad, s vállalja a küzdést – mint tudjuk – egy egész életen át.
Teljes tudatossággal építi pályáját, s általa, annak meghatározó alkotó
részeként az új magyar zenekultúrát, – nem a tegnapot, hanem a holnapot
érkezett fölépíteni. Olyan új magyar műzene létrehozásán fáradozik
Bartókkal együttműködésben, amely magában hordozza népi s nemzeti
gyökereit, mégis európai.
Nem szeretnék semmit belemagyarázni a két zeneszerző, Hubay
Jenő és Kodály Zoltán elhatározásának indítékaiba, de
szembetűnő, hogy a 19. század végén és a 20.század elején – a
kiegyezést követően és a millennium utáni esztendőkben – feltétlenül
léteznie kellett egy olyan különös szellemi erőnek, kulturális
atmoszférának, erkölcsi kihívásnak, amely magyar honba vonzotta Hubayt, Kodályt
pedig itthon tartotta – s ami mindkettőjükre vonatkozóan igaz: „vérségi
kötelék nélkül” is. Vélhetően ez a vonzerő a remény és a hit
lehetett abban, hogy egy a „magyar ugar” világát meghaladó élhetőbb és
boldogabb Magyarország megvalósítható. Igaz ez akkor is, ha egyébként nem sok
olyan dolog lehetett, amiben egyet értettek volna egymással. Mindenek
előtt a néphagyományhoz való viszonyukban és ebből
következően zeneszerzői felfogásukban különböznek egymástól: míg
Hubay a népi romantika útját járva – az európai posztromantika áramlásával
érkezik a magyar zenekultúrába, Kodályt a néphagyomány hiteles folytatójának
tekinthetjük: „Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy hallhatóvá tegyem
népem hangját. Ezért kellett mindig azon fáradoznom, hogy felkutassam a népi
dalokat és dallamokat, és hogy megpróbáljak azok szellemében tovább dolgozni.”
Ha Kodály
Zoltán életének fundamentumát nézzük, a magyarság sorskérdéseivel való
azonosulásának összetevőit vizsgáljuk, azt látjuk, nagyon sok oldalról
építkezik. A néphagyomány megismerése, a népdalgyűjtés a Felvidéken,
Erdélyben és más tájakon művészetének „eredeti tőkefelhalmozását”
jelenti, miközben mindent megtanul, amit a korszak ismert hazai és európai
mestereitől művészetként és tudományként megtanulni érdemes. Járja az
országot és járja Európát: „1914-ig minden nyarat külföldön töltöttem. Azután
13 évig egyet sem.” Elmélyül a magyar zenekultúra – a középkor, a verbunkos
korszak és a romantika korának – értékeinek tanulmányozásában, de a nyugati
zenekultúra új hajtásaira is odafigyel: többek között R. Wagnerre, akinek
művészetét elismeréssel, de tőle idegen
színpadi pátosznak minősíti; Richard Straussra, akit „egynapos
forradalmárnak”, elsősorban technikai
újítónak nevez; továbbá Cl. Debussyre, akinek művészete – Kodály
értékítélete szerint – a szabadság és
szépség útja felé vezet, s ez hat saját zeneszerzői szemléletére is.
Ami a
társadalmi-kulturális viszonyokat illeti, hazai vonatkozásban jól ismert, hogy
a huszadik század első évtizedeinek új szellemiségét elsősorban az
1908-ban meginduló Nyugat című folyóirat köré csoportosult írók elszánása,
különösen pedig Ady Endre költészete határozza meg, amely a maga valóságában
akarja bemutatni a hazát, a népet, a nyomort, a szerelmet, a hitet – a „magyar
ugar” világát, helyreállítani, újrateremteni az igazlátás és igazmondás
becsületét. Miközben a „nótás-kedvű” Magyarország politikai
intelligenciája nagyon sokszor „magyarkodva” éli a maga megszokott életét. Elegendő
itt és most – úgy hiszem – Móricz Zsigmond vagy Krúdy Gyula regényeire,
novelláira utalnunk… Az első világháború utáni trianoni sokk természetesen
csak erősítette a „nemzethalál” vízióját a megmaradt országban.
Ebben a
sajátos magyar világban kellett Kodálynak megértenie és megtalálnia a maga
útját, és elfogadtatnia küldetésének céljait. A cél pedig – mint már az
előbbiekben érintettük – a magyar zenekultúra megteremtése: a zenekultúra
által pedig öntudatra ébreszteni, öntudatában megerősíteni a magyarságot.
Nemzeti önismeret nélkül ugyanis nem lehet kitűzni és elérni nemzeti
célokat. Rendkívüli adománya, áldása sorsának, hogy ebben a küzdelemben –
Bartókban hűséges barátra és társra talált, s olyan tanítványok és azok
tanítványai követték, és követik ma is az úton, akik képesek folytatni a
missziót. Mert a küzdelemnek még nincs vége…
Nem lehet
feladatom, hogy Kodály életművének valamennyi állomását feltárjam és
elemezzem, vagy, hogy műveinek sorát egyenként számba vegyem. Az talán
viszonylag könnyen belátható, hogy műveinek döntő többsége a
magyarság sorskérdéseihez kapcsolódik. A legizgalmasabb kérdések egyike az,
ahogyan Kodály kitör a magányból – és a néphagyományból feltörő
népdal-feldolgozásokon s a romantikus életérzésből születő
műdalokon át, amelyeket Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel, Csokonai,
Kölcsey, Ady Endre, Balázs Béla verseire komponált, továbbá hangszeres
művein, az I. és a II. vonósnégyesen, a Csellószonátán – majd a
Triószerenádon át eljut a nemzeti közösséghez. A döntő fordulatot ezen az
úton, Kodály zeneszerzői pályáján a Psalmus
Hungaricus, a Magyar Zsoltár
jelenti, melyben a szerző sorsa beteljesedik: a magyarság és Kodály
sorsazonossága véglegessé, szétszakíthatatlanná válik. A Psalmus Hungaricusszal
kapcsolatban számos értekezés, tudományos dolgozat és esszé íródott. Közülük is
talán a legismertebb Tóth Aladár tanulmánya, amely a Pesti Napló 1923. november
20-i számában jelent meg, a legnagyobb szabású tudományos értékű Bónis
Ferenc Kodály Magyar Zsoltárának
születése című értekezése, amely a szerző Hódolat Bartóknak és Kodálynak kötetében (1992) olvasható. A
legérzékenyebb elemzések egyike pedig a Psalmus Hungaricusról Szabolcsi
Bencétől származik, akinek 1924-ben írt rövid tanulmányában egyebek között
a következőket olvashatjuk: „Mint a XVI. század számos magyar verse, ez a
zsoltár is tele van az üldözött költő keserű önvallomásával, és
robusztus, izzóerejű, gazdag nyelve ennek a csodálatos ígéretekkel teljes,
vívódó magyar századnak irodalmában is külön helyre állítja. Nem véletlen, hogy
ez a zaklatott életű század annyira mélyére
hatolt a magyar sors lényegének – és nem véletlen, hogy Kodály épp ebben a
korban találja meg legnagyobb alkotásának szövegét.” Szabolcsi Bence a történelmi analógiát érzi fontosnak,
Tóth Aladár egy 1942-ben megjelent tanulmányában a társadalmi vonatkozásokat emeli ki: „A
magányos próféta hangja összecsendült a magára hagyott nép hangjával…A Psalmus
Hungaricusban éppen a hangoknak ez a szimbolikus összetalálkozása nyitotta meg
Kodály művészetének új perspektíváját. Az a töretlen emberség – melyet
eddig magányos embersorsok magányos utakon idéztek – most egyszerre az utak és
sorsok összetalálkozásának víziójában, mint valami nagy beteljesedés
bontakozott ki. ” Kodály zenéjének esztétikai
sajátosságait tekintve, a fentiekkel összhangban a népdalok világa, a
pentatónia és a középkori zsoltáros dallamok összeölelkezésének tanúi lehetünk
– a magyarság sorsszerű katarzisában. Filozófiai
megközelítésben pedig azt látjuk, hogy a Psalmus Hungaricusban a doxológia – a keresztény istendicséret fohásza a nemzeti
azonosulás érzéseivel párosul. Egyedülálló
pillanat ez a magyar zene történetében: amikor a nemzeti eszme és a keresztény
hitvallás művészi szimbiózisában – transzcendentálisan egyesül a lélek.
Kodály Zoltán vezényli oratorikus
műveit
Kodály
minden további alkotásának hátterében a Psalmus
Hungaricus áll. Megkezdődik a magyar népdalok világának beáramlása – műzenévé= művészetté válása, pontosan úgy, ahogyan
ezt Bartók Béla A parasztzene hatása az újabb műzenére című
tanulmányában, 1931-ben az Új Idők lapjain megfogalmazta. A Háry
János – Garay János versei nyomán – a népmesék
mítoszából bukkan elő, hogy a népdalok csodáival – az álom
és a valóság szinesztéziájában - a népi képzelet, a humor és a történelmi
valóság sajátos fényében és fénytöréseiben meghódítsa a színpadot, s hogy
eszméltessen, mert mint Kodály 1926-ban Háry
János hőstettei című írásában olvashatjuk: „Minden magyar
álmodozó. A századok óta szomorú valóság elől kezdettől fogva az
illúziók világába menekül. Háry hazudozása azonban sokkal inkább álmodozás.
Vagyis költészet…” - majd hozzáteszi: „Nem állítom, hogy így van ez jól. Épp
ellenkezőleg: ebben gyökerezik sok nemzeti bűnünk, a múlt magyar
politikájának sok végzetes hibája. A műalkotásnak azonban nem az a
feladata, hogy oktasson, ítélkezzék, vagy meggyőzzön, csak az, hogy
ábrázoljon.”
Háry János
hazafias hitvallása - Kodályé; a mesehős mátkájának, Örzsének szerelmi
dalai – a magyarság népdalokba szőtt szerelmi lírájának felmagasztalását
hordozzák, utánozhatatlanul… Az Intermezzo
muzsikájának szövetében a verbunkos tánczene heves indulata a szerelmi népdal
melódiájával egyesül…
A Székely fonó legendás felvételének borítója
A
következő nagy mű a Székely
fonó, amely egy hatalmas és csodálatos népdalrapszódia, a népi szenvedély:
az öröm és a bánat balladás emanációja, melyben a magyarság sorsának drámája,
mint valami természeti törvény jelenik meg a maga élet-halál harcában –
tüneményesen – egy transzcendentális színpadon. Kodály a Székely fonóban tulajdonképpen meghatározhatatlan műfajú
zeneművet alkotott, melynek „szövegkönyvét nem egy ember írta, hanem a
nép. Helyét: a fonót a nép életkedve választotta. Idejét: a téli alkonyatot a
munka, mely elveszi a nappalt és a nyarat. A történetet is maga a népdal írta,
melyben minden megtörténik, ami a néppel megtörténhetik…” írja Németh László
1932-ban, a bemutatót követően. A Székelyekről
szólván – tágabb értelemben pedig a következőképpen fogalmaz: „A székelyek világát hegyek veszik körül, melyeket itt-ott
tör át egy hágó vagy folyó… Zene és szó, mint a székely folyók, egy zárt
katlanból tör elő… Az emberbarátok azt mondják, el kell tolni a Hargitát, mert
akadályozza a népek testvéri ölelkezését”. Kodály ebben a műben – már
túllép az álmodozó magyar, az álomlátó Háry János meséin, valóságos küzdelem
zajlik - a lélekben is - a megmaradásért, az Elmegyek, elmegyek expozíciójától az Én Istenem, add megérnem fináléjáig, mert érzi és tudja, hogy csak
a nemzetté vált közösség mentheti meg a magyarságot itt a Kárpát-medencében.
Alkotói
pályája egészét tekintve, a kórusművek kiemelkedő
jelentőségűek Kodály életművében. Egyrészt azért, mert a
kórusének szinte valamennyi műfajában és mű-nemében – a vokális
polifónia lehetőségeit kitágítva és kihasználva a Palestrinától és korától
számítható európai és magyar kórusművészetben szinte egyedülállóan
maradandó autonóm kóruskultúrát hozott létre, másrészt azért, mert nemzeti
létünk történetének, a magyarság lélektörténetének éthoszát
– az emberi élet teljességében emeli művészetébe. De profundis:
a magyar lélek mélységeiből hozza fel azokat az értékeket, amelyek
építőköveivé váltak és válhattak a huszadik század magyar és európai
kórusművészetének.
Kodály maga
is sajátos társadalmi szerepet tulajdonít a kóruséneklésnek. Idevonatkozóan a
harmincas évekből két megállapítását idézzük. Az egyik: „Ha egyrészt igaz
is, hogy fejlett karéneklés csak nagymértékben szolidáris társadalomban
lehetséges, másrészt kétségtelen, hogy a karéneklés fejleszti a társadalmi
szolidaritást.” A másik: „Azokban az országokban, ahol a karének virágzik, több
a tevékeny szeretet.” Németh László – Kodály szándékainak megítélésében továbbmegy,
és azt állítja: „A népzene feltárt mélységeiben ő
a bűvös ragasztóanyagot kereste, a kórusszerző alkotásaival az egész
magyar ifjúságot akarta egy milliós kórusként talpra állítani, a népet újra
egybeénekelni.”
Kodály
Zoltán kórusműveit – melyeknek számát Breuer János a Biciniumokat és a Triciniumokat nem számlálva – százharmincöt körül jelöli
meg – többféleképpen csoportosíthatjuk, és sokféle szempontból elemezhetjük. A
magam részéről én itt kizárólag a tartalom, a mondanivaló oldaláról
közelítek. Gyermekkaraival kapcsolatban azt tartom a legfontosabbnak, hogy azok
– a Villőtől a Pünkösdölőn, az Angyalok és pásztorokon, a
Lengyel Lászlón át a Vízkeresztig – a gyermeklélek teljes univerzumát – a maga
sokszínűségében, játékosságában, humorában – egyszerűségében és
bonyolultságában – megszólaltatják. A profán és a vallásos tartalom kézen fogva
járnak, a természeti és az egyházi ünnepek az élet világából emelkednek
kórusműveibe – a hit, a transzcendencia és a valós élet jelentésvilágának,
szimbólumrendszerének éthoszaként, az emberi világ
pozitív szemléletében.
Kodály és Toscanini
Budapesten (1930)
Nőikarainak szépsége és bája, érzékenysége és ezoterikus
szeretet-sugárzása szinte páratlan az európai kórusművészetben. Közülük is talán a Hegyi
éjszakák a legkülönösebb, ahol
a természet és a lélek találkozásának
transzcendenciává lényegülő metamorfózisa jelenik meg, ahol már nincsenek
mérhető arányok az éjszakák és hajnalok, az alkonyok és esték között, ahol
már megszűnik a hangok anyagisága, megszűnik a határ a lét és nem-lét
világa között, ahol a formák végleg elveszítik jelentőségüket, ahol
felsejlik és megzendül a menny, ahol eltűnik a tér és az idő…
Egyetlen dimenzió létezik: az út lélektől lélekig. A másik ilyen
csoda: a Négy olasz madrigál 3.
darabja, a Chi d’amore sente, amelyről tudjuk, hogy a világhírű
itáliai karmester, Arturo Toscanini leánya Budapesten
tartott esküvőjére íródott, melynek hangjaiban, harmóniáiban az égi és a
földi szerelem szimbiózisának éthosza szól, s bár a
madrigál szövege a XIV. századból, Giovanni Fiorentinotól
származik, Kodály zenéjében elveszíti időbeli és nemzeti jellegét, -
egyetemessé válik.
Férfikarainak döntő többsége hazafias ének, hazaszeretetének éthoszát zengi, s az sem véletlen, hogy szinte valamennyi a
harmincas évek második feléből és a negyvenes évek első feléből
való, abból az időből, amikor nemzeti létünk mind veszélyesebb
irányba fordul. A Husztban
Kölcsey szavaival azt kérdezi: „és mondd: Honfi, mit ér epedő kebel e
romok ormán? Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” A válasz: „Messze
jövendővel komolyan vess öszve jelenkort, Hass,
alkoss, gyarapíts! A haza fényre derül!” Az Isten
csodájában a pianissimo feszültségével mondja Petőfivel: „Isten
csodája, hogy még áll hazánk!”, hogy majd a mű utolsó frázisával
belekiáltsa a világba, hirdetvén: „Emberségünkből álljon fenn hazánk!” Nem
kevesebb ez, mint a több száz éven át végigvonuló jóslatokban megjelenő
„nemzethalál” víziójának visszautasítása. Amikor pedig minden invenciójával egy
új magyar jövő képét keresi, Ady Endre Fölszállott
a páva című versének szimbólumait rajzolja az égre: „Kényes büszke
pávák, napszédítő tollak, Hírrel hirdessétek, Másképpen lesz holnap!”
Nincs belenyugvás: „Várjuk már, várjuk az új magyar csodákat… Vagy lesz
értelmük a magyar igéknek, Vagy marad régiben a bús magyar élet…” A népért való
felelősség éthoszát emeli magasba
la-pentatonból dúros színezetbe: a vármegye házára fölszálló valóságos és
szimbolikus pávák képében.
Amikor a
továbbiakban vegyeskarairól szólunk, előbb
Kodály gondolatait kell megidéznünk: „Lesz-e elég művelt karvezetőnk,
aki látja, mi köthet egyedül minket Európához?” – kérdezi Excelsior című írásában, 1936-ban. A válasz: „A
kultúra közössége, amely minden nemzet nagy alkotóinak, a nagy alkotók nemes
anyagból, időálló formába öntött műveinek nálunk is állandó otthont
ad. Ezt a célt csak fejlett vegyeskari kultúrával
érhetjük el… Az élet teljességét hirdető művek az emberi hangok
teljességét igénylik.” Kodályt eme meggyőződése vezette - s ezt
többször megfogalmazta - egész életében: nemzeti létünk sorskérdéseinek s az
élet teljességének éthoszát hirdető
művészetbe emelésével – a Psalmus Hungaricus megírása után több mint
negyven vegyeskari művet alkotott. Közöttük olyanokat, mint a Székely keserves (1934), az Akik mindig
elkésnek (1934), a Liszt Ferenchez (1936), A magyarokhoz (1936), az Ének Szent
István királyhoz (1938), a Zrínyi szózata (1954), a Sík Sándor Te Deuma (1961), továbbá: a Mátrai képek (1931), a Jézus és a
kufárok (1934), a Szép könyörgés (1943),
A 150. Genfi zsoltár – és még sorolhatnánk.
Már a művek születésének
időpontja is figyelemre méltó, többnyire a magyar nemzet nehéz óráiban
fogantak. A Székely fonó kapcsán már
idéztem Németh László szavait, - a Székely keservest énekelvén vagy
hallgatván eszünkbe juthatnak az író által emlegetett katlanok, hiszen igaz
lehet, hogy Kodály jóvoltából „a katlanok perem-hegyeit áttörte a zene”, de ez
Trianon szomorúságát nem feledtetheti… Ady Endre Akik mindig elkésnek című versének
zenébe foglalása ugyancsak lázadás a sors ellen, amikor a kórusének
csúcspontján felkiált: „Meghalni se tudunk nyugodtan. Amikor
már megjön a halál, lelkünk vörösen lángra lobban…” Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című ódájával – a zeneköltő
halálának 50. évfordulóján – egyik oldalon „felszólítja” a zeneszerzőt:
„Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjainkban őseink is megmozduljanak…”, a
másik oldalon a magyarságot: „És a nemzet, mint egy férfi álljon, Érc karokkal
győzni a viszályon…” S a végén Kodály hite, hitvallása:„Van még lelke
Árpád nemzetének.” Ez a szenvedély – ha lehet, még erősebben szólal
meg az Ének Szent István királyhoz című
kórusművében, amikor kérdezve felkiált: „Ah, hol
vagy magyarok tündöklő csillaga?” A kórus középső részében kérleli:
„Nézz már István király bánkódó hazádra…” A mű
végén a forte pianóvá szelídül: „Egész Magyarország sír és panaszkodik… óhajt,
fohászkodik…” – Talán a legdrámaibb e műveknek
sorában a Zrínyi szózata, melyet a
magyar társadalom történetének egyik legsötétebb, legelviselhetetlenebb
korszakában írt Kodály, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy ráébressze a
magyarságot: van értelme a diktatúra elleni harcnak.
Zrínyi Miklósnak, a Szigeti
veszedelem című barokk-eposz
költőjének A török áfium ellen való orvosság című
prózai munkájának szövegéből válogatta össze szövegének minden mondatát.
Hadd idézzek közülük néhányat: „Én csaknem mintegy néma felkiáltok, ha
kiáltásommal elűzhetném ezt a dühös sárkányt,
kiáltván: Ne bántsd a magyart!”, „Sehol másutt
Magyarországot meg nem találjuk”, „Az mi nemes
szabadságunk az ég alatt sehol sincs, hanem Pannóniában…” – s végül: „Egy
nemzetnél sem vagyunk alábbvalók!”
Történetfilozófiai és esztétikai szempontból az említett művek a
mindennapi gondolkodás szintjéről szemlélve – megközelíthetetlen
magasságba emelkednek, más kórusművei, melyekről az alábbiakban
kívánok szólni – erkölcsi megközelítésben – újabb magaslatok meghódítását
jelentik.
Immanuel
Kant, német filozófus etikájának, A gyakorlati ész kritikája című
munkája zárszavában a következő mondatot olvashatjuk: „Kedélyemet két
dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal és tisztelettel, minél
gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az
erkölcsi törvény bennem.” Ha belegondolunk, a művészetek és a tudományok
története az igazság, a jóság és a szépség – az esztétikum és az éthosz szimbiózisának a története is egyben, hiszen az
emberi kultúra élete szinte kezdettől fogva éthosszal telített. Az éthosz magyar fordításban – mint ismeretes – erényt jelent.
Arisztotelész például kétféle erényt különböztet meg egymástól: erkölcsi és
észbeli erényeket, s hozzáteszi: mindkettő a jó cselekedet forrása. Ami
pedig a zenét illeti, azt mondja: „A zene gyönyört, az
erény pedig igaz örömöt, szeretetet és gyűlöletet ad: így világos, hogy
semmit sem kell annyira megszoknunk, mint azt, hogy helyesen ítéljünk, s
örüljünk a tisztességes erkölcsöknek és a nemes cselekedeteknek…”
Kodály
Zoltán művészetfelfogását és etikai nézeteit a Zeneakadémia évzáróján
1953-ban elmondott beszédének egy Robert Schumanntól származó idézete testesíti
meg legszemléletesebben: „Az erkölcs törvényei a művészetével azonosak.”
Schumann eme egyetlen mondatának sugárzásával Kodály egész életművét
átvilágíthatjuk. A csúcson – véleményem szerint – természetesen más
művekkel együtt – a Jézus és a
kufárok és a Sík Sándor Te Deuma című kórusműveket találjuk. A Jézus és a kufárokban örökérvényű
igazságokat vizionál az Újszövetség evangéliumainak szövegére. Már az indítás
maga klasszikus szinesztézia – a képiség és a zene
találkozásában: „Elközelge húsvét, és felméne Jézus Jeruzsálembe, a templomba. És ott találá ökrök, juhok, galambok árusait, és ott terpeszkedtek
a pénzváltók…” Mire Jézus „kötélből ostort fonván kihajtá
őket a templomból”, mondván: „Ne tegyétek atyám házát kereskedés házává”,
mert „írva vagyon, az én házam imádságnak háza, minden népek között, ti pedig
mivé tettétek? Rablók barlangjává!” Kodály e mondatokkal az örök emberinek, az
örök emberi léleknek üzen a zene éthoszával. Aki
pedig járt Jeruzsálemben, mint e sorok írója is, és ismeri Zakariás próféta
könyvének bekezdéseit, olvashatja: „Jeruzsálem igazság városának neveztetik, a
Seregek Urának hegye pedig szent hegynek…” – megértheti Kodálynak az utókor
számára szánt üzenetét: a művészet éthoszának
templomában – nem kívánatosak a kufárok.
Kodály a Budavári Te Deum születésétől
számítottan huszonöt év elteltével, 1961-ben írja meg érzelmileg talán a
legmegrázóbb hálaadó énekét a jeles pap-költő versére a Sík Sándor Te Deumát. „Téged Isten, dicsérlek, És hálát adok mindenért…” – férfihangokon, a tenor és a
basszus szólamok összecsengésével kezdődik az ének, majd a női
szólamok – a szoprán és az alt – bekapcsolódásával a teljesség hangján
folytatódik: „Hogy megvolt mindig a minennapim, És nem gyűjtöttem a másnapra valót.” Utána
sorra veszi az élet legnagyobb, legszebb ajándékait, amelyekért hálaéneket
mond; íme, néhány közülük: „Hála légyen. Hogy boldoggá tett minden, ami szép…
Hála légyen, hogy akik szerettek, szépen szerettek, és nem kellett nem szépen
szeretnem… Hála légyen. Hogy ember lehettem, amikor az emberek nem akartak emberek lenni…” A kórusmű a „Hála légyen, Uram, hála
légyen” fokozásával végül áhítatos pianissimóval zárul. Lehet-e ennél
csodálatosabb hálaadó ének?
A magyar
kultúra történetében évszázadokon át az irodalomé, s ezen belül a költészeté
volt a vezető szerep, a költészet volt az a progresszív szellemi erő,
amely a legérzékenyebben és legbátrabban fejezte ki a nemzeti érdekeket;
sokszor a költészet helyettesítette a politikát és a bölcseletet is. A XIX. század költői című
versében Petőfi úgy véli, az Isten „lángoszlopoknak” rendelé
a költőket, - „hogy ők vezessék a népet Kánaán felé.” Bartók Béla és
Kodály Zoltán megjelenésével azonban változik a helyzet; Bartók és Kodály –
Németh László kifejezésével élve: „tudós agya” képes volt a magyarságban
megtalálni Európát, európai rangra emelni a magyar zenekultúrát, s általa
megerősíteni nemzeti önismeretünket, – és a magyar költészet, a magyar
irodalom legjobbjainak társaiként vállalni a nehéz küldetést. Amikor 1965-ben a
bécsi egyetem a zeneszerző Kodály Zoltánt és az író Németh Lászlót
egyszerre tünteti ki a Herder-díjjal: szemléletes bizonyíték.
Galánta főutcája 1885-1892 között korabeli
képeslapon
Értekezésem
elején az 1943-as Galántai dalos ünnepen elmondott Kodály-beszédből
idéztem: „Én egy egész országot, egy egész birodalmat találtam itt Galántán…” –
Tény, hogy Kodály nemcsak bejárta ennek a birodalomnak különféle tájait,
vidékeit, falvait, hanem el is foglalta azokat a szó etikai és kulturális
értelmében. „Meghódította” Magyarországot: a Felvidéket, Erdélyt, a
Marosszéket, a Tiszántúlt, a Dunántúlt – és Európát… De mi történik velünk, mai
magyarokkal, akik gyökérszakadtan sodródunk a globalizáció zavaros világában?
Szabolcsi Bence az 1940-es évek elején A zene története hetedik
könyvének egyik fejezetében a következőket írja: „Magyarországnak, úgy
rémlik, mindig a maga válságos óráiban volt igazán szüksége a zenére. Nagy
zenei felocsúdásai mind ilyen megpróbáltatásos időszakokra esnek: a török
háborúk korára (Tinódi és a históriás ének), a múlt századi abszolutizmus
idejére (Erkel és a többi romantikusok) és a két világháború kitörése között
negyedszázadra (Bartók és Kodály). Minden ilyen fellobbanás korábban készül
elő, s végső kihunyása is továbbtart, - de tűz-magva
valamennyinek maga a politikai válság, a sors fordulója az élet
megpróbáltatása.”
Kérdezem
hát – napjaink erkölcsi megpróbáltatásai, szellemi, kulturális válságai
közepette különösen: – „Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga? Hol?”
Végül
Kodály Zoltán zenepedagógiai koncepciójáról szeretnék röviden szólni, amely
nemzeti nevelési rendszerünknek, a magyarság sorskérdéseinek meghatározó fundamentuma.
Kodály zenepedagógiai elgondolásai szorosan kötődnek zeneszerzői és
zenetudományi munkásságához. Abból a tényből indul ki, hogy „A zene múlhatatlan része a műveltségnek”, s hogy „A
lelki gazdagodás hatalmas forrásai erednek a zenéből. Azon kell lennünk –
mondja Kodály – hogy minél többek számára megnyíljanak… Az iskolában úgy
tanítani az éneket és a zenét, hogy ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen
a tanulónak, s egész életre beleoltsa a nemesebb zene szomját.” Rendkívül
időszerűnek vélem értelmezni a populáris zene jelenlegi vad
forgatagában a nemes zene fogalmát. Mintha a mai zenepedagógia adósa lenne
ennek tisztázásával. Az említett kodályi megközelítést egyébként a
neveléstudományban – mint ismeretes – élménypedagógiának nevezzük. Ami pedig a
módszertani kérdéseket illeti, nyilvánvaló, hogy minden edukációs folyamatnak
megvannak a maga sajátos módszerei. A Kodály-koncepció módszertanát
mindenekelőtt Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Szőnyi Erzsébet, Forrai
Katalin, Lukin László, Ugrin Gábor és Szabó Helga,
Kardos Pál dolgozta ki, s a következő nemzedék fejlesztette tovább. Úgy
hiszem, a Kodály-iskola – képességfejlesztő iskola, ha úgy tetszik:
pedagógiai Hungaricum.
Vámos László: A 80 éves Kodály
Befejezésül
– Kodály Zoltán egyik legszebb kórusműve, az Öregek című vers költőjének, Weöres Sándor A teljesség felé prózaverséből
idézek: „Aki a teljességet eléri, az örök mértékkel azonosul: ahogy a
tűznek nem erénye, hanem természete a világosság, éppúgy a teljességgel
azonosult lénynek nem erénye, hanem természete az örök mérték” – továbbá:
„Bontsd szét személyedet, beléd tódul a világ. Bontsd szét a személyeddé vált
világot és beléd tódul a teljesség”. Kodály Zoltán életműve: a teljesség maga.
(2007)