HIÁNYPÓTLÓ!

Jávorszky Béla Szilárd:

Sebő 70 (CD-melléklettel)

2017. február 10-én töltötte be a hetvenet az énekelt versek egyik úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik elindítója, Sebő Ferenc. A Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, dalszerző és népzenekutató sokszínű életét és szerteágazó munkásságát mutatja be
ez a monográfia, melyben legközelebbi alkotótársai – Éri Péter, Gryllus Dániel, Halmos Béla, Perger László, Sebestyén Márta és Szomjas György – is megszólalnak.

Miként a szerző írja a kötet előszavában: „Sebő Ferenc az elmúlt bő négy évtizedben voltaképpen nem tett mást, mint egyrészt visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, másrészt társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni. (...) Tevékenységének fő hajtóereje éppen abban rejlett, hogy amibe belekapott, az egyből a megfelelő közegbe került. Ahol aztán magától erjedt tovább. Legyen szó énekelt versről, 25. Színházról, népzenei újjászületésről, táncházmozgalomról.”

Sebő Ferenc első versmegzenésítéseit a hatvanas évek végén műegyemistaként írta, és azok egy részét 1969-ben Berek Kati beépítette az Egyetemi Színpadon adott József Attila-műsorába. Az ő meghívására került aztán – zeneszerzőként, előadóként, zenei vezetőként – a 25. Színházba. Sebő nem csupán megzenésítette és elénekelte Weöres Sándor vagy Nagy László verseit, de később együtt is dolgozott e költőkkel.

Sebő – a Sebő együttes koncertjei, illetve a rádió- és televíziós szereplések mellett – 1973 és 1980 között a Bartók Béla táncegyüttes zenei vezetője volt. Timár Sándorral együtt – Martin György intenciója szerint – indították be a néptánckedvelő fiatalok klubjait, elsőként 1973 tavaszán a Fővárosi Művelődési Ház körtermében. Később két Sebő-klubot is alapítottak: a zártkörű, műegyetemi R-klubot, és a tágabb érdeklődésű közönséget vonzó zuglói Kassák-klubot.

A fekete-fehér fotókkal gazdagon illusztrált, szakszerű, de olvasmányos stílusban megírt monográfia CD-mellékletén Sebő Ferenc eddig publikálatlan népzenei gyűjtéseiből hallható válogatás.

Szerzőről:

Jávorszky Béla Szilárd (1965) a hazai és nemzetközi populáris zene évtizedeit bemutató hiánypótló műfajtörténeti könyvek szerzője/társszerzője.

Kossuth Kiadó

3600 Ft

Részletek a könyvből:

Felütés

Miként Sebő Ferenc a hetvenes évek elején nyilatkozta: „Az a parasztfolklór, amelyre az én versekre kitalált zenéim épülnek, valamikor a falusi közösségben minden ember számára kifejezési formákat, kereteket adott. Mi ezeket szeretnénk megtanulni, és egy olyan városi népzenét teremteni, amely a városi közösségben, a városi fiatalok számára teremti meg ugyanezt a lehetőséget”. És az énekelt versek úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója az azóta eltelt bő négy évtizedben voltaképpen nem tett mást, mint egyrészt visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, másrészt társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni.

Sokan hitték, a népzenei revival és a táncházmozgalom sikere abban rejlett, hogy Sebőék mindent aprólékosan kitaláltak előre. Hogy mikor, mit, milyen tempóban tegyenek. S lám, milyen ügyesen kifundálták, hogy mindezt ennyire hatékonyan szét tudták terjeszteni térben és időben. Pedig hát, kis túlzással, a legelején pusztán belekaptak. Mire az egész meglódult magától. Ők meg csak szaladtak vele.

Sebő Ferenc tevékenységének fő hajtóereje éppen abban rejlett, hogy amibe belekapott, az egyből a megfelelő közegbe került. Ahol aztán magától erjedt tovább. Legyen szó énekelt versről, 25. Színházról, népzenei újjászületésről, táncházmozgalomról. Nem öncélú szellemi kalandokat kergetett, hanem közösségteremtő ügyekre lelt, és a körülötte csillogó szemek folytonosan biztatták, hogy érdemes. Meg rögvest csatlakoztak hozzá a társak. És ez az egyre növekvő csapat is szükségeltetett ahhoz, hogy sikeresen áttörhessék a gátat.

Vélhetően azért is maradt a népzenei revival és az abból kinövő táncházmozgalom ennyire virulens, mert az öntevékenység hajtotta előre. Akik beleszédültek, azok nagyon akarták. És nem sajnálták beletolni az energiát. Pedig ha jobban belegondolunk, az elmúlt negyvenvalahány évben minden az ellen hatott, hogy sikeres legyen. Hisz a kezdetektől értékközpontú volt, amatőr lelkesedéssel teli, rengeteg munkát és tudományos elmélyülést igénylő, kevés anyagi elismeréssel járó tevékenység. Mégis.

Sebő Ferenc mára a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, brácsás, dalszerző, népzenekutató, zsűrielnök és egyetemi tanár. Roppant sokszínű életét és szerteágazó munkásságát mutatja be ez a monográfia.

(…)

A születés

Sebő Ferenc azon kevesek közé tartozik, akinek születése körülményeit is jól megőrizte az emlékezet. édesapja a kilencvenes évek végén így elevenítette fel az 1947. februári eseményeket.

„Klári nemsokára beköltözött a kórházba. Ott külön szobát kapott, melyet egy nagyobb termen keresztül lehetett megközelíteni, legalább húsz szülésbe készülő, hörgő, kiáltozó nő között áthaladva. Idővel megszoktam, mint ahogy a szülésre készülő hölgyek is megszoktak engem. mindenesetre megviselt a sóhajok és kínlódások szobájának látványa. El is határoztam, hogy legközelebbi életemben sem leszek nő. nem sok idő volt hátra a megjósolt szülésig. Egyszer aztán a napi látogatás alkalmával éppen arra értem oda, hogy Klárit olyan görcsös rángás fogta el, mint amit a gerjeni orvos már előre sejtett. Rohantam az ügyeletes orvosért, aki egy injekcióval feloldotta az enklampsziának nevezett görcsös állapotot. Ha nincs ez az azonnali segítség, akkor nemcsak az anya került volna veszélybe, hanem a magzat is. Engem roppant idegesség fogott el, pláne akkor, amikor kérdeztem, hogy hol lakik a professzor, aki megígérte a feleségem biztonságos szülését, de senki nem akarta megmondani. kirohantam a kórházból, megálltam a portásnál és tőle is a professzor címét kérdeztem, de ő sem volt hajlandó kiadni. Úgy begurultam, hogy beugrottam »hivatalába«, megragadtam a gallérját, és megígértem neki, hogy ha nem mondja meg a címet, azonnal megfojtom. Amikor látta, hogy nem tréfálok, kinyögte végre a címet. Odafutottam hát, hogy azonnal a kórházba cipeljem. Éppen ebédelt, s nemigen akaródzott neki felállni, de amikor fenyegetőleg felé hajoltam, s meglátta az ijedt képemet, azonnal vette kabátját és követte rohanó lépteimet. az utolsó pillanatban érkezett, mert Klári már önkívületi állapotban volt.

A folyosón vártam a további fejleményeket. egyszer csak kinyílt a nagyterem ajtaja, kilépett rajta a feleségem, akár egy alvajáró, és a folyosó végén lévő ajtón keresztül belépett a szülőszobába. Mint később kiderült, erre a dologra egyáltalán nem emlékezett, sőt arra sem, hogy hogyan szülte meg a fiát. Isteni segítség volt számára, hogy a szülési fájdalmakat elkerülte.”

(…)

Énekelt versek

Az 1972-es első budapesti táncházig persze még hosszú út vezetett: mindenekelőtt meg kellett ismerkednie későbbi társával, a „gitáros fiúval”, a hamarosan kibontakozó népzenei revival mozgalom prímás pionírjával. Halmos Béla (1946–2013) a hatos tankör tagja volt, Sebő a hármasba járt, de mindketten a műegyetemi szimfonikus zenekarban húzták: Béla brácsázott, ő pedig csellózott.

Sebő Ferenc: „Nem emlékszem pontosan, Bélával mikor találkoztunk először – nyilván a műegyetemi zenekarban veregettük meg egymás vállát. Egy évvel idősebb volt nálam, de mivel a szemem miatt alkalmatlannak minősítettek a katonai szolgálatra, őt viszont előfelvételisként berántották egy évre, évfolyamtársak lettünk. A seregben a fiúk már eléggé összeverődtek, így csak később kerültem hozzá közelebb. Aztán a sors úgy hozta, hogy harmadévben, 1967 őszén a Bercsényi utcai kollégiumban szobatársak lettünk. Ott mélyült el a barátság. Éjszakákon keresztül bölcselkedtünk a világ nagy dolgairól, tágítottuk egymás tudatát. Béla akkoriban már komoly szinten gitározott, szorgalmasan tanulta a klasszikus stílust. Miközben én alapvetően csak a gimnáziumi társaimtól eltanult slágereket meg német népdalokat tudtam pengetni a gitáron.” (20: A szerző interjúja, 2013)

No meg persze saját József Attila-versmegzenésítéseit. S miként előszeretettel szokta mondogatni, az egész gitározósdiba pusztán azért csapott bele, mert a csajokat így könnyebben lehetett megkörnyékezni. Legalábbis így hitte. De amíg ők ott a kollégiumi szobákban megteremtették a remek hangulatot és szórakoztatták a társaságot, a legjobb csajokat elvitték mások.

Az első énekelt verseket amúgy néha hármasban is előadták,mellettük Béla későbbi felesége, Gyenes Katalin fuvolázott. Ám a barátok visszaemlékezései szerint Gyenes hiába volt jó muzsikus, befelé élő lelki alkata és családanyai szerepe nem tette lehetővé az előadó-művészeti pályát. Így ezek a dalok a szélesebb nyilvánosság előtt már a Sebő–Halmos (más olvasatban Halmos–Sebő) duó előadásában váltak ismertté.

De addig még történt egy fontos mozzanat: 1969 végén már a diplomára készülődtek, amikor a Bercsényi Kollégiumban Berek Kati (1930) tartott József Attila-előadást. Sebő Ferencet a diáktársai tuszkolták elő, hogy „nézze, művésznő, itt van ez a srác, aki valamiért Beatles- és Rolling Stones-dalok helyett József Attilát énekel!” E kultúrtörténeti jelentőségű találkozó alkalmával az akkor már országos hírű színésznőnek annyira megtetszettek Sebő versmegzenésítései, hogy elhatározta, rögvest beszerkeszti azokat aktuális József Attila-műsorába. Hogy mikor álltak ki először a pódiumra, arról nem maradt fenn dokumentum, de az biztos, hogy 1970. március 8-án az Egyetemi Színpadon már egymást váltogatták: Berek Kati szavalt, Sebőék énekeltek. Majd hat nappal később ugyanott az Elérhetetlen föld címmel rendezett, kilenc költő verseit bemutató költészeti esten a kilenc színész mellett ők is szerepeltek. E szokatlan párosításnak aztán hamar híre ment. És innentől együtt járták az országot.

Miként Berek Kati írta visszaemlékezésében: (21: Berek Katalin: Tájkép magammal, 2004, 152. old.) „Valakinek mindig meg kellett tennie az első lépéseket. Én voltam az, aki faltörő kosként mentem a magam útján. Én voltam az első, aki újfajta önálló estet csináltam. Én voltam az első, aki magyar költőket mutattam be. Én voltam az első, aki muzsikusokkal együtt csináltam önálló estet. Sebő Feriékkel kiálltam a színpadra, és mondtuk József Attilát. Utána pár hónap múlva mindenki megzenésített verseket adott elő, ez a divat azóta is tart.”

(…)

Röpülj, páva! ’69

Aztán 1969 nyarán Sebőék balatoni nyaralójában a Tiszán innen, Dunán túl című füzetkéből elővettek néhány számukra kedves népdalt (Haj, Csík, Gyergyó meg Háromszék; Abolhási kertek alatt; Addig, babám, szerettelek), és nekiláttak gitárakkordokat pakolgatni alájuk. Majd nem sokra rá Halmos Béla a gyulai házuk udvarán álló „pottyantósban”, a praktikus méretre szabdalt újságpapírok között rábukkant a Röpülj, páva! felhívására. E filmbe illő jelenet után pedig szólóban és Sebő Ferenccel duóban is benevezett a társadalommozgósító hatású televíziós „felszabadulási népdalversenyre”.

Sebő Ferenc: „A közhiedelemmel ellentétben Béla ezt a döntést nem velem együtt, hanem egymaga hozta meg. Neki akkorra a magyarlapádi dalokból már összeállt egy önálló, szép blokkja, kettőnknek pedig – az egyetemi fellépések eredményeként – egy hagyományosabb nemzetiségi műsorunk, román, cigány, magyar és szlovák dalokkal. Mikor Béla odahaza, Gyulán a kerti helyiségben ülve a Röpülj, páva! felhívásra rábukkant, nem tudott telefonon elérni, így egymaga eldöntötte, hogy ezt a lehetőséget nem szabad kihagynunk. Majd elhatározását levélben tudatta velem. A Röpülj, pává!-n duóban egyből kiestünk, Béla szólóban a döntőig jutott, a március 29-i nemzetközi gálaműsorra viszont mindkettőnket meghívtak. Sőt nemcsak a televízióban szerepeltünk, hanem a produkciót a nyár folyamán több vidéki városban és a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon is bemutatták. Úgyhogy amikor a Felszállott a pává-ban legutóbb láttam, mennyire megviselte a versenyzőket, hogy kiestek, mondtam is nekik vigasztalásként: »lám, egykoron én sem jutottam tovább, ma viszont én vagyok a zsűrielnök«.”

1970 őszén a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a népdalvetélkedő néhány felvételét kislemezen is megjelentette. Az egyenként 15 forintért árult egyenborítós négy korongon többek között az ecsédi asszonyok, a kiskunfélegyházi citeraegyüttes, a XIV. kerületi kamarakórus, Ferencz Éva, Faragó Laura és Halmos Béla szerepelt.

A zsűriben mindazonáltal komoly vitát kavart, hogy szabad-e a népdalokat gitárral kísérni. S bár Sebőék is érezték, hogy a kettő nem feltétlenül illik egymáshoz, számukra e hangszer választása mégis evidensnek tűnt, hisz abban az időben szinte minden fiatal zenész keze gitárt pengetett. Miközben a repertoárjukban szereplő, idehaza akkortájt még ismeretlen erdélyi népdalokat – hangzó forráshoz nem jutván – kénytelen-kelletlen kottából keltették életre.

Sebő Ferenc: „A gitárkíséret erős próbatétel elé állított bennünket. Nagyon kevés népdalt lehetett ily módon lekísérni, hiszen azok a régi stílusú dallamok, amelyek megtetszettek nekünk, nem az újabb kori ízlést tükröző akkordfelbontásból keletkeztek, ezért nem is lehetett alájuk könnyen harmóniákat rakni. Lázasan kerestük az újabb és újabb dallamokat. Ki kellett lépnünk a Tiszán innen, Dunán túl című népszerűsítő népdalfüzetecske keretei közül. A Patria-felvételek néhány darabjához hozzájutva egy új világ nyílt ki előttünk. Akkor valahogy megértettem, hogy ezekhez a dallamokhoz nem kell akkordokat keresgélni, ezek magukban vagy esetleg egy tartott dudabasszussal aláhúzva szólalnak meg a legjobban. (…) Mikor megkértem Bélát, hogy énekelje velem a dalt egyetlen tartott hangon, még nem tudtam, hogy zeneileg a legnehezebb feladatot bíztam rá. Nemcsak a tisztaságra kellett ügyelnie, hanem arra is, hogy én a szövegek erdejében merre kalandozok el az éneklés folyamán. A hangszeres kíséretben is megpróbáltam egyfajta dudaszerű hangzásra törekedni, nem is sejtve, hogy ezzel a zenetörténet kezdeti lépéseit ismétlem meg önkéntelenül.”

Éri Péter: „Amikor Halmos Béla és Sebő Ferenc felbukkantak a Röpülj, páva! vetélkedőn, friss hangokat hoztak az addigi népzenei életbe. Ráadásul a fiatal generációból. Bár a köztünk lévő hét év korkülönbség sokáig meghatározta az együttműködésünket, akkor én is úgy érezhettem, szinte a saját nemzedékem szólalt meg általuk. Mindezt otthon, a családban azonnal értékén kezeltük. Érdekes módon nevelőapámnak, Martin Györgynek még az is tetszett, hogy Béla és Feri gitáron kísérte magát, mert ennek olyan üzenete is volt, hogy ezáltal a fiatal generáció birtokba veszi a népzenét.”

Halmos Béla az egy nappal korábban felvett, de a Magyar Televízióban 1970. augusztus 20-án sugárzott döntőbeli szerepléséért egyhetes keletnémet körutat és egy táskarádiót nyert, ennél azonban nagyságrenddel fontosabb, hogy a Röpülj, páva! a számára – és a gálaműsorra magával vitt Sebő Ferenc számára – meghozta az országos ismertséget. Majd ismerősi körben utánakérdeztek, és egy idő után világossá vált számukra, ha eredeti népzenét akarnak hallani, annak a hetvenes évek elejének Budapestjén egyetlen módja van: elsétálni a néptánckutató Martin György (1932–1983) lakására.