„Azért jöttem a világra,
hogy adjak…”
Dr. Fehér Anikó* beszélgetése dr.
Solymosi Tari Emőke zenetörténésszel,
az MMA Művészetelméleti
Tagozat vezetőjével
Solymosi Tari Emőke (Balogh
Róbert felvétele)
A magyarországi zenei ismeretterjesztés királynője.
Két legjelentősebb zenei oktatási intézményünk tanára. Földes Imre
zenetörténész, több generáció meghatározó mestere őt választotta
utódjának. Tanteremben és színpadon egyaránt szívvel-lélekkel és nem utolsó
sorban hatalmas tudással terjeszti a jó hírt: a zene szép! Akik Solymosi Tari
Emőke szavai nyomán sem hisznek ebben, valóban elveszettek – már ami a
muzsikát illeti. Beszélgetésünk nem az első és nem az utolsó, ezért a
tegeződés. A titkot szerettem volna megfejteni. Ha ez nem is sikerült teljesen,
de talán valamivel közelebb jutottam hozzá…
Egyetemi
oktatóként szívesen osztod meg a közösségi oldalon életed eseményeit és szakmai
sikereidet. Úgy látom, ezt a tanítványok örömmel fogadják.
Főként a
Zuglói Filharmónia általam szerkesztett és vezetett műsorairól szoktam
írni és képeket feltenni. Örömmel osztom meg a sikereinket, és persze jólesik,
hogy erre sokan felfigyelnek. Rengeteg programunk van. Például márciusban húsz
koncertet fogok vezetni: tizennyolcat gyerekeknek a Zuglói Zeneházban, és két
nagy koncertet a Pesti Vigadóban. Ezek tematikáját mindig én találom ki, és én
is szerkesztem. Valamennyi igen különleges lesz. A Felfedezőúton sorozatcímű gyerekkoncertjeinkre (ezeket
most 8 nap alatt hatezer gyerek látja majd) most olyasmit találtam ki, amire
eddig hangversenyen nemigen lehetett példa sehol… Ám
hiába van a mi eseményeinken mindig teltház és vastaps, hiába a sok
elismerő visszajelzés a közönség részéről, gyakran úgy érzem, a zenei
szakma kevéssé vesz tudomást róluk. Kevés újságíró, zenei szakember fordul meg
az előadásokon. Talán nem is tudják, hogy mi ezt milyen odaadással
csináljuk. A Pastorale-sorozatban
az eltelt húsz év alatt 220 nagysikerű előadásunk volt. Tizenöt
operát vagy annak keresztmetszetét mutattuk be. Az első „mesélős”
operaelőadásaink még az Operaház vezetőségét is odavonzották. A Pastorale-koncertek
családoknak szóló délutáni előadások, amelyek minden korosztálynak élményt
nyújtanak. Lehetséges, hogy a média számára csak az esti koncert számít, ami
alapvetően hozzáértő közönségnek szól? Mi közönséget szeretnénk
nevelni, igényes, magas színvonalú produkciókkal, igazi élményt és sok új
ismeretet adva. Ismerek olyan családokat, ahonnan a gyerekek már felnőttek,
kirepültek, de a szülők, nagyszülők továbbra is járnak a
koncertjeinkre. Tehát nagyszámú felnőtt közönségünk is van. Különlegesek a
műsoraink, hiszen a zene és a tánc mellett sok a vizuális illusztráció, a
vetítés, én sok mindet elmesélek, beszélgetek a művészekkel, tehát a
közönség sok pluszt is kap a zeneművek és a táncprodukciók mellé. Ezek
tehát inkább összművészeti előadások. A
hagyományos esti hangversenyeken ilyesmi ritkán van. Ráadásul a zenekarunk
Magyar Örökség díjas Nemzeti Ifjúsági Zenekar, javarészt profi zenészekkel, bár
vannak közöttük zeneakadémisták is. Korábban ez egy amatőr gimnáziumi,
majd egy ifjúsági zenekar volt, de ma már a Zuglói Filharmónia – Szent István
Király Szimfonikus Zenekar a hazai hangversenyélet fontos szereplője.
Zongora szakon végezted el először
a Zeneakadémia tanárképzőjét. Valóban zongoratanár szerettél volna lenni?
Kisgyerekként
hol karmester akartam lenni, hol csembaló művész. Úgy kezdődött, hogy
a szép nagy ebédlőnkben állt egy zongora. Anyukám és a nagymamám is zongoráztak.
Nem volt hivatásos zenész a családban, de teljesen természetes volt, hogy
zongorázni tudni kell. Hamar kiderült, hogy jó hallásom van, és már pici
gyerekként rengeteget énekeltem. Szüleim visszaemlékezése szerint föl-alá
jártam az udvaron, és teli torokból daloltam a magam kedvére. Aztán elkezdtem
pötyögni a zongorán. Az is természetes volt, hogy a szüleim ének-zene tagozatos
általános iskolába írattak, már csak azért is, mert az jóval magasabb
színvonalú volt, mint a „normál” iskola.
A kőbányai Pataky (ma Szent László) tér 1. szám alatti általános
iskola igen nívós volt, kiváló tanárokkal. Legendás énektanárunk volt: Andrássy
Erzsébet. Az osztályommal megnyertük az Éneklő Rajok országos versenyét,
ez óriási élmény volt. (Pár éve volt egy osztálytalálkozónk, és több mint három
évtized után is el tudtuk énekelni azokat a dalokat, amiket a versenyen
énekeltünk.) Hamarosan elkezdtem zongorázni a zeneiskolában. A második
zongoratanárom Sztojanovits Katalin kitűnő
tanár volt, a híres énektanár, karnagy, Sztojanovits Adrienne rokona. Később a csodálatos szellemiségű
Tusa Erzsébet tanítványa lehettem a Főiskolán, akinek intellektuálisan
talán még többet köszönhetek, mint a zongoratechnikában. Ő mutatta meg
nekem a művészetek közötti kapcsolatokat, az azonos szerkezeti elveket. És
ő javasolt engem 21 évesen egy francia ösztöndíjra, Párizsba. Az ott
eltöltött egy hónap teljesen megváltoztatta a gondolkodásmódomat, a
világlátásomat. Hambalkó Edit is nagyszerű
zongoratanárom volt, nála diplomáztam. De akinek legtöbbet köszönhetek, az
Földes Imre zenetörténész. Sziporkázó, lendületes, magával ragadó, rendkívül
tág szellemi panorámát nyitó előadásai egyszerűen lenyűgöztek.
Mindig az első sorban ültem a zenetörténet óráin, és arról ábrándoztam, hogy
egyszer én is ezt szeretném csinálni, mégpedig ugyanolyan magas színvonalon,
ugyanolyan hatással, mint ő. Zenei ismeretterjesztést is tanultam
tőle, ami szintén óriási élmény volt. Aztán elvégeztem a Zeneakadémia
zenetudományi szakát, ezt is kitüntetéssel, ahogy a zongora szakot is. Ezt
egyébként nem azonnal a zongora szak után végeztem el, mert csak minden második
évben indult a szak. A közbülső évben az Interkoncert
Zenei Versenyek és Fesztiválok irodáján dolgoztam francia nyelvű zenei
munkatársként, Klenjánszky Tamás irányítása alatt.
Mindeközben elkészítettem a 70 oldalas felvételi dolgozatomat Debussy Pelléas és Mélisande
című operájának szimbolikus lélekábrázolásáról. Ha nem vonzódtam volna
ennyire a zenéhez, bizonyára pszichológus lettem volna. Emlékszem, nyolcadikos
koromban egy kicsit töprengtem is, mi legyen, melyiket válasszam… Nagy örömömre
a kisebbik fiam, aki már diplomát szerzett gazdasági informatikából, nemrég
rájött, hogy valójában a pszichológia a hivatása, és most ezt tanulja az ELTÉ-n.
A zenetudományi
szak vezetője, Kroó György is nagy hatással volt
rám. Sohasem fogom elfelejteni, ahogyan például Beethovenről, vagy a
romantikus zeneesztétikáról beszélt, és igyekszem az ő lelkesedését
továbbadni a saját tanítványaimnak. Ő aktívan irányította a pályám alakulását
azzal, hogy még diák koromban (1988-ban) engem
ajánlott az Esti Hírlaphoz
kritikusnak, Fodor Lajos mellé, Bernáth László rovatvezetése alatt. Néhány év
kritikaírás után interjúkat kezdtem készíteni a Népszabadságnak és más lapoknak, a legnagyobb muzsikusokkal.
Beszélgettem például Sebők Györggyel (ez a Gramofonban jelent meg), akit szellemi „nagyapámnak” is nevezhetek,
elvégre ő tanította a tanárnőmet, Sztojanovits
Katalint. De interjút készítettem például Yehudi Menuhinnal
(ami a Parlandóban
volt olvasható), Claudio Abbadóval, Kocsis Zoltánnal, Perényi Miklóssal, Schiff Andrással, Tokody Ilonával
is, és még rengeteg nagy sztárral. Ezekben az években több száz írásom jelent
meg, elismerték a munkámat, rengeteg sikerélményem volt, élveztem ezt a munkát,
de közben nagyon vágytam a tanításra is. Úgy éreztem, tanárnak születtem, és ha
van küldetésem, azt csak akkor tudom teljesíteni, ha taníthatok.
Hogyan kerültél a Szent István Király
Zeneművészeti Szakközépiskolába?
Az
iskola akkori igazgatójával, Záborszky Kálmán
karmesterrel készítettem egy interjút. Mivel akkor már erősen dörömbölt
bennem a taníthatnék, a végén megkérdeztem tőle, ki a Szent István Konzi zeneirodalom tanára. Miután megmondta, megkérdeztem:
És jól tanít…? Neki nyilván feltűnt a puhatolózásom,
és hamarosan felhívott telefonon, hogy szeptembertől jó lenne, ha náluk
tanítanék... Ennek már több mint két évtizede. Néhány
évvel később, valamikor a 2001-es év folyamán felhívott Földes tanár úr,
hogy sürgősen menjek el a lakására, mert valami fontosat akar nekem
mondani. Leültetett, és különösebb bevezető nélkül közölte, hogy
körülnézett a fiatal zenetörténet tanárok között és úgy döntött, hogy én leszek
az utódja. Egyáltalán nem merült fel az a kérdés, hogy én ehhez mit szólok… A meglepetéstől alig tudtam megszólalni. Óriási
megtiszteltetésnek éreztem, hogy mellettem döntött, no és persze váratlanul
beteljesült a régi álmom. Akkor a tanár úrnak, aki rendkívül tudatos ember, még
három éve volt a nyugdíjig. Az első évben egy csoportot tanítottam, a
másik két csoport óráján pedig hallgattam a tanár urat. A következő évben
két évfolyamot tanítottam, és egy évfolyam óráján figyeltem. Tehát fokozatosan
adta át nekem a tanítást. Később is kaptam tőle egy megtisztelő
meghívást: a TIT József Attila Szabadegyetemen immár hat éve közösen tartunk
egy nagyszabású zenetörténet sorozatot.
Színpadi műsorvezetéseiden ugyanazt
érzem, amit Földes tanár úrnál: színészi teljesítményt nyújtasz annak
érdekében, hogy a hallgató minél mélyebben megértse a muzsika lényegét. Nem a
szokványos értelemben vagy tanár.
Dukay
Barnabás mondta egyszer egy interjúban, hogy a tanárnak showman-nek
kell lennie. Ez nagyon megmaradt bennem. És tényleg: egy izgalmas tanóra a
legjobb értelemben vett „showműsor”. Számomra
fontos, hogy lebilincselőek legyenek az óráim, hogy felkeltsem az
érdeklődést az iránt, amiről beszélek, amit bemutatok, és hogy
mindeközben valamiféle pozitív energiát sugározzak, ahogyan ezt Földes tanár úr
is tette. Az ő órái is „színházi előadások” voltak, és persze közben
nagymértékben formálták a hallgatóság világszemléletét. Én magam is igyekszem
gazdagon illusztrálni a mondanivalómat, sok mindent kivetítek. Szerencsére a
Zeneakadémián minden technikai lehetőség megvan ahhoz, hogy az ember
lekösse a hallgatói figyelmét. Akkor vagyok boldog, ha egy tanóra után hasonlót
érzek, mint egy színpadi koncert levezetése után. Mindkettő
ismeretterjesztés oly módon, hogy közben a művészetnek akarunk megágyazni,
a művészet befogadását akarjuk segíteni. Véleményem szerint a jó tanár
nemcsak szakember, hanem művész is egyben. Meggyőződésem, hogy a
tanári munkához elengedhetetlen a művészi tehetség. Ezt nem lehet teljesen
megtanulni, kell hozzá valamilyen született adottság.
Katarzist
kell kiváltani a hallgatóban…
Így
van. Fontos, hogy maradandó nyomokat hagyjunk a ránk bízott diákokban. Rengeteg
szép köszönő levelet kapok az egykori tanítványaimtól, ami igazán szívmelengető.
A hallgatóimtól kapott hivatalos, internetes anonim értékelések eredménye is
mindig kiemelkedően magas volt. Emlékszem, mennyire büszke voltam, hogy az
első ilyenen a következetességre 100 %-ot kaptam, annak ellenére, hogy
magasak a követelmények nálam, és bizony sokszor adok rosszabb jegyeket
is. Viszont tény, hogy
dolgozatjavításkor sohasem nézem meg, ki írta a dolgozatot.
Kétféle korosztályt tanítasz,
középiskolásokat és egyetemistákat. Lényegében ugyanazt: zenetörténetet. Mi a
fő különbség a kétfajta munka között?
A konzis tantárgy neve zeneirodalom. Itt kevesebb műre
koncentrálunk, de jobban elmélyülünk a részletekben. Igaz, alapvetően itt
is kronológiai sorrendben haladunk. Megfigyeljük a jellemző
stílusjegyeket, megtanuljunk a legfontosabb formákat. Itt tehát alapozás
történik. A Zeneakadémián zenetörténetet tanítok. Ennek keretében a nagy összefüggéseket
is meg kell tanítani és felmutatni a történelemmel, a társművészetekkel, a
filozófiával, a vallással való kapcsolatot. De mindkét szinten a legfontosabb,
hogy a diákok élményt kapjanak, megszeressék a zeneirodalom remekműveit.
Vagyis nem csak a bal agyféltekét kell fejleszteni, nemcsak ahhoz kell szólni,
hanem a jobb agyféltekéhez is.
Lajtha László művészete mikor
fogott meg?
A zenetudományi
tanszakon több tanárom is javasolta, hogy foglalkozzam Lajthával, talán azért
is, mert tudták, hogy valamennyire megtanultam franciául, és Lajtha kutatásában
ez elengedhetetlen. Szőllősy András
zeneszerző mutatott be Lajtha özvegyének, Rózsi néninek, aki azonnal
befogadott a családba, mint egy új unokát. Sokat mesélt nekem az
életükről, Lajtha műveiről. Rózsi néni
A Lajtha házaspár (a Lajtha-hagyatékból)
fiatalon
színésznőnek készült, így aztán fantasztikusan élvezetes volt hallgatni,
ahogy visszaemlékezett. Megható volt látni azt is, hogy évtizedekkel a férje
halála után még mindig szerelmes rajongással tudott róla beszélni. Ezeket a
beszélgetéseket felvettem magnóra, és később a Két világ közt című könyvemben meg is jelentettem. Igen
olvasmányosak. Rózsi néni kisebb felada-
tokkal is
megbízott, és nem sokkal később már cikkeket írtam, előadásokat
tartottam Lajtháról. Rózsi néni halála után Lajtha László unokahúga, dr. Lajtha
Ildikó közgazdász lett a jogörökös. Ő rendszeresen biztatott, hogy
kutassam a hagyatékot. Ha egy ideig nem tudtam vele foglalkozni, felhívott
telefonon, és sürgetően kérdezte, mikor folytatom a munkát. Ezt az állandó
kapacitálást utólag köszönöm neki. Az eredmény eddig öt könyv, rengeteg
előadás, tanulmány, cikk.
Bátran
kimondhatjuk, hogy tudásod Lajtháról egyedülálló. Helyén van Lajtha értékelése
ebben az országban?
Még mindig nincs a helyén. Bár sok-sok pozitívumról lehet beszámolni. Már a
legtöbb műve megjelent CD-n, és például nemsokára végre színpadon is
bemutatják a Capriccio című
balettjét, amit 1944-ben írt. A kék kalap
című vígoperát is több évtizedes késéssel mutatták be. Sajnos nagy a
lemaradás.
Mi lehet ennek az oka?
Egyrészt Lajtha
zenéje nagyon nehéz. Megtanulása rengeteg gyakorlást, próbát igényel. Csak
akkor igazán hatásos, ha nagyon sok munkát tesznek bele az előadók. Ilyen
szempontból nem túlzottan hálás. Igaz, ha valóban magas színvonalú az
interpretáció, a közönséget mindig nagyon megfogja Lajtha zenéje. Másrészt
Lajtha Bartók és Kodály után egy évtizeddel született, kicsit az ő
árnyékukban volt mindig. Nehéz élete volt, az I. világháborús frontszolgálat
miatt négy év teljesen kiesett a művészi karrierjéből. Amikorra ezt
kiheverte és kezdett igazán felfelé ívelni a pályája, jött a II. világháború,
nem sokkal utána pedig a kommunista hatalomátvétel. Miután a kommunista
ideológiát Lajtha nem tudta elfogadni, és nyugati kapcsolatai miatt amúgy is
gyanússá vált, ebben az időszakban a rendszer ellenségének számított, és
művei előadását leginkább csak hűséges tanítványai, Ferencsik
János és Tátrai Vilmos szorgalmazták.
Lajtha 1945-től a Magyar Rádió
zeneigazgatója volt, ebbéli minőségében – talán túlzott szerénységből
– letiltotta saját művei előadását a rádióban. Az a véleményem, hogy
ez az állapot aztán valahogyan rögzült...
Talán igen. Nem
sokkal Lajtha Rádióbéli zeneigazgatósága után jött a kommunista éra, amikor
Lajtha nem kívánatos zeneszerzővé lett. Erdélyi Zsuzsannától tudjuk, hogy
1951-ben emigrálni akart, de nem kapott emigrációs útlevelet. Viszont kapott
egy Kossuth-díjat, amit gyorsan szét is osztott a kommunista rendszer kárvallottjai
között, és lehetőséget adtak neki, hogy népzenegyűjtő csoportot
alapíthasson. De a levelei egyértelműen bizonyítják, hogy ő
elsősorban mindig zeneszerzőnek tartotta magát. Fontosnak érezte a
népzenegyűjtést, ez is egyfajta szerelem volt számára, és
felbecsülhetetlen tudományos érték, amit ezen a téren létrehozott. De azért azt
nem képzelte, hogy 60 éves korában havonta 8-10 napot kell majd vidéken
töltenie, rendkívül rossz körülmények között, rengeteg időt áldozva a
gyűjtésre és a lejegyzésre. Elsősorban az alkotásnak szeretett volna
élni. Igaz, annak ellenére, hogy a népzenegyűjtés nagyon lefoglalta, a
legtermékenyebb zeneszerzői időszaka mégis éppen ez az utolsó másfél
évtized volt.
Nemzetközi szervezetekben is képviseled
a magyar zeneoktatást. Hogyan találkoztál az ISME-vel
(International Society for Music Education)?
A Psalmus Humanus Művészetpedagógiai Egyesület vezetője, a
kiváló zenepedagógus, K. Udvari Katalin révén. Ő kért meg, hogy 2002-ben a
norvégiai Bergenben tartsak előadást angolul a munkájukról. Nehéz feladat
volt, de elvállaltam. A lényege a Kodály-koncepció mai módszertanának
ismertetése volt. Rengeteg kiváló pedagógus dolgozik az Egyesületen belül
országszerte, akik mind Kodály koncepciója alapján, de a XX-XXI. század kihívásainak megfelelően tanítják a zenét és a
társművészeteket. Később Malajziában, Kuala Lumpurban is bemutattam a
programot az ISME-konferencián, és az UNESCO
konferenciáin is, Vilniusban 2005-ben, majd Lisszabonban 2006-ban. A Brit
Kodály Akadémia által szervezett konferencián is tarthattam előadást Leicesterben. Még újságíró koromban recenziót kellett írnom
Kodály Visszatekintés címmel
megjelent összegyűjtött írásainak III. kötetéről. Akkor nagyon sokat
foglalkoztam Kodály filozófiájával, és alaposan beleástam magam ebbe a
kérdésbe. Az, amit a Psalmus Humanus
Művészetpedagógiai Egyesület képvisel, igen közel áll hozzám, és nagyra
értékelem ezeknek a pedagógusoknak a lelkesedését és önfeláldozó munkáját.
Ezért is jó újságírónak lenni! Annyi
minden elénk kerül…
Ez így van, én
is élveztem ennek a munkának a színességét. Kodály gondolatainak alapos
megismerése különösen nagy élmény volt számomra. A Zuglói Filharmónia Felfedezőúton és a Pastorale*
című sorozatai is kodályi
alapokra
épülnek. Mi hiszünk abban, hogy mindenkinek joga van az értékes
művészetekkel való megismerkedésre, hogy a személyisége ezáltal
is gazdagodhasson. És ennek a találkozásnak – ahogy Kodály is mondta – minél
korábban kell megtörténnie.
A Felfedezőúton című
sorozat 2016. novemberi programjának műsorlapja
A Felfedezőúton
című sorozatunkban minden évben rendezünk előadást az
5-től 10 éves és a 10-től 18 éves korosztálynak. Évente összesen
11-12 ezer körül van a gyerekek és diákok száma, akik ezeket az
előadásokat nagy lelkesedéssel megnézik. Természetesen ez számukra
ingyenes, és az óvodákból, iskolákból szervezetten hozzák a csoportokat a
Zeneházba. Az a célunk, hogy közel vigyük hozzájuk a klasszikus zenét, a
népzenét, a balettet, a néptáncot, a vetítéseken keresztül pedig a
társművészeteket. Tudomásul kell venni, hogy manapság az iskolai énekórák
nem töltik be a szerepüket, ezért valamilyen módon ezt a hiátust be kell
tölteni.
Vajon miért nem töltik be az énekórák a
szerepüket?
Mert általában
nem élményszerűek. Nem okoznak örömet. Igaz, erről felelősséggel
akkor nyilatkozhatnék, ha sok énekórát látogatnék. Szerencsére most több olyan
kezdeményezés is van, amely az élményközpontú, mozgással kombinált aktív
zenetanulást tűzi ki céljául. Ilyen például a Zeneakadémia által 2014-ben
indított mintaiskola program, aminek máris nagyszerű eredményei vannak. Én
sokat várok ettől, mint ahogy attól is, hogy az agykutatás által nyújtott
egzakt tudományos eredmények, amelyek bizonyítják a zenetanulás szerteágazó
pozitív hatásait, végre meggyőzik a döntéshozókat, és Magyarországon
mindenkinek, főként a gyerekeknek megadatik majd a zenével és a
társművészetekkel való élményszerzés lehetősége. Én hiszek abban,
hogy csak ezáltal lehetünk teljes emberek.
Ma
a Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja
vagy, a Művészetelméleti Tagozat vezetője. Mik az elképzeléseid ezzel
a munkával kapcsolatban?
Ez egy összművészeti Akadémia. A tagozatunknak
jelenleg tizenegy tagja van, minden művészeti ágnak van képviselője,
így egyfajta összekötő kapocs vagyunk a különböző művészeti
ágak, és persze a gyakorlat és az elmélet között. Konferenciákat tartunk,
könyveket adunk ki. Művészetpedagógiai konferenciánkra rekordszámú,
mintegy négyszáz látogató regisztrált, és akkora volt a huszonöt
előadásból álló konferencia sikere, hogy a hallgatóság kérte, rendszeresen
szervezzünk hasonlót. De rendeztünk konferenciát a magyar-francia kulturális
kapcsolatokról is, és tartottunk ülést Tamási Áron és Sütő András
emlékére. Kismonográfia sorozatunkban már megjelent az első három kötet.
Ezek között a legnagyobb visszhangot éppen a zenei tárgyú munka váltotta ki:
Simon Géza Gábor jazztörténész könyve, amely a XX. század első felének
magyar jazz-történetét mutatja be rendkívül színesen, a társművészetekkel
való összefüggésben. Ennek a kötetnek CD-melléklete is van, amely igazán
unikális felvételekkel örvendezteti meg az érdeklődőket. Nagy öröm,
hogy ezt a kötetet mi adhattuk ki. Keddi
kaleidoszkóp című pódiumbeszélgetés-sorozatunkkal igyekszünk a
művészeket közelebb vinni a közönséghez. A Vigadó Sinkovits
Kamaraszínpada, illetve Makovecz terme a helyszín, ahol
egy friss alkotást középpontba helyezve egy szakértő beszélget a
művésszel. A beszélgetések végén a közönség is szót kap, ők is
tehetnek fel kérdéseket. Ez a sorozatunk egyre népszerűbb. Ahogyan a
Művészeti Akadémia egésze, a mi tagozatunk is azt kívánja
elősegíteni, hogy a magyar és az egyetemes kultúra értékei
érvényesülhessenek, közkinccsé válhassanak, közelebb juthassanak a befogadó
közönséghez. A nyolc művészeti tagozat ezt az alkotói és előadói
oldalról, mi, a kilencedik, legújabb tagozat pedig az elméleti oldalról
közelítjük meg. Ösztöndíjakat adunk, kutatásokat ösztönzünk, tehát sokféle
tevékenységet végzünk. Örülök, hogy a tagozatom fontosnak tartja az
ismeretterjesztést is, hiszen hozzám a tudományos és oktatói munka mellett ez
is különösen közel áll.
Kobzos
Kiss Tamás felvétele
Én azt látom rajtad, hogy fontos neked,
hogy az emberek boldogok legyenek azáltal, hogy valamit megtudtak, megértettek.
Nemrég egy
rádióműsorban kértek meg arra, hogy mondjam el a számomra legmeghatározóbb
bibliai részletet. Én ezt választottam: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az
emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti
mennyei atyátokat.” (Mt 5,16). Kisgyermekkorom óta
abban a határozott hitben élek, hogy azért jöttem a világra, hogy adjak.
Boldogságot, élményt, örömet, szeretetet, kedvességet, tudást. Ez nemcsak a
Zeneakadémia katedráján vagy a Vigadó színpadán van így, hanem az egészen
hétköznapi helyzetekben is: ha mondjuk sorban állok a
piacon, és azt látom, hogy az eladó morcos, elhatározom, hogy jobb kedvre
derítem. És amikor sorra kerülök, olyan kedvesen szólok hozzá, hogy nem tud nem
visszamosolyogni. Ez a hozzáállás persze nem veszélytelen saját magamra nézve,
mivel folyton kifelé figyelek, és megfeledkezem arról, hogy nekem is fel
kellene töltődnöm. Mivel nagyon sok mindennel foglalkozom, rengeteg
idő és energia kell a sok-sok ügy apró részleteinek számontartására,
intézésére, de valahogy mindig sikerül elvégezni a teendőimet, ha már
közben hajnalodik is. A gyermekeim már felnőttek. Amikor ők vagy a
tanítványaim meglátogatnak, és ez szerencsére gyakran történik, az igazi
töltekezést jelent számomra, mint ahogyan az is, amikor a barátaimmal vagy a
szüleimmel lehetek. A legnagyobb töltekezés persze maga a zene. Szabályos
elvonási tünetek jelentkeznek nálam, ha esetleg nem tudok hangversenyre menni.
Az élő zenére általában mindig szakítok időt.
A
legtöbb Veled készült interjú nem is annyira Rólad, mint inkább a
munkahelyedről szól. Fontosabb például a Zuglói Filharmónia, mint Solymosi
Tari Emőke?
Én ott egy
csapat tagja vagyok. Igaz, hogy az említett sorozatokban én találom ki a
tematikát, én szerkesztem és vezetem a műsorokat, a személyiségemet adom
hozzájuk, tehát meghatározó a szerepem. De ennek az egésznek a hátterét Záborszky Kálmán, a művészeti vezető biztosítja,
és ugyan mire mennék, ha nem lenne ott a zenekar, ha nem lennének ott a
kitűnő karmesterek: Záborszky Kálmán
mellett Ménesi Gergely és Horváth Gábor, a remek szólisták, akiknek egy részét
mi neveltük ki, és a ragyogó táncosok és mestereik, akik a Magyar
Táncművészeti Egyetemről jönnek, és nagymértékben gazdagítják a mi
produkcióinkat. Ebben a munkában minden
résztvevőnek fontos szerepe van. A technikusnak vagy a világosítónak is
hibátlanul kell dolgoznia, hogy megszülethessen a varázslat.
Szeretnél-e valamit még kipróbálni? Mik
a terveid?
A tanítást és a
hangverseny-sorozatokat is szeretném folytatni, és fontos számomra a Magyar
Művészeti Akadémián végzett tevékenységem is. Élményt szeretnék adni a
közönségnek az előadások révén, melyek létrehozásában részt veszek. Bár
szép hosszú a publikációim listája (a Parlandóban is több mint negyven cikkem jelent meg), mégis
úgy érzem, sokkal többet kellene írnom. Nagy mennyiségű kutatási anyagom
van, amit még nem volt időm publikálni. Az biztos, hogy mindig lesz mit
csinálnom, unatkozni sosem fogok.
A szerző
Dr. Fehér Anikó karnagy, az MMA MMKI kutató
Készült az MMA –
Magyar Művészeti Akadémia támogatásával.
