Wolhmuth Klaudia
filmje
„Remélem a nagy
klasszikusokat nem felejtjük el"
Beszélgetés Szilvássy László csellóművész-tanárral (Városmesék - City TV.
(2016)
Szilvássy László (Forrás: Grazioso Kamarazenekar)
SZILVÁSY LÁSZLÓ 80. SZÜLETÉSNAPJÁN*
Drága Laci bácsi, kedves Mindannyian! Az első szó mi lehetne más: KÖSZÖN JÜK! Köszönjük
Laci bácsinak és a sors kegyének, hogy itt lehetünk és
itt van velünk! És köszönjük Tóth Erzsinek hihetetlenül nagy szervező munkáját.
Ennek eredményeként majd egy tucat országból közel 100-an vagyunk itt. Ez
valószínűleg magyar csellista-rekord!
El kell mondjam, hogy most körülbelül annyira meg
vagyok illetődve, mint 1979 tavaszán, 14 éves fejjel, amikor ide, a Konziba felvételiztem. Akkor is úgy éreztem, most is, hogy
reménytelen feladat előtt állok. Akkor azért tűnt reménytelennek a dolog, mert mint
mondták minden idők egyik legerősebb mezőnye gyűlt itt össze. Több mint 20-an
voltunk felvételizők, köztük több nagyágyú sztártanároktól, szuper nehézségű
műsorral, szuper tudással, verseny-győzelmekkel, jó hangszerekkel, némelyikük
muzsikus szülőkkel, stb. Tekintve, hogy én mindezzel nem rendelkeztem, úgy
éreztem, tökéletesen esélytelen vagyok. Valami csoda folytán azonban mégis fölvettek,
mégpedig az elit alakulatba: Laci bácsi osztályába!
És bizony most is valami csodára lenne szükség ahhoz, hogy röviden méltassam
egy nagy muzsikus, Laci bácsi iskolateremtő tanári életművét. Ehhez igazából
monográfiát kellene írni. Azonban a Szilvásy-kutatás
– sajnos?, vagy hála Istennek? – egyelőre
gyerekcipőben jár. Így csak néhány gondolatot mondanék.
Először pár imponáló adat: több mint 50 évi tanári munka egy helyen, több mint
100 növendék, akiknek csaknem 90%-a muzsikus pályán működik, vagy működött,
amíg aktív volt. Laci bácsi tanári munkája tehát hihetetlenül magas színvonalú!
Hogy művészileg mit adtak nekünk a Nála töltött évek, arról ki-ki maga tudna
– bizonyára órákon át – mesélni, illetve kinek-kinek a játékából
tudnánk leszűrni, mik is a Szilvásy-iskola jellegzetességei.
Hadd soroljak fel pár dolgot, ami nekem fontos volt: erőlködés nélküli, nemes,
egészséges, őszinte csellóhang; sohasem magakellető virtuozitás; értelemes, világos, beszédes játék; érzelgősségtől,
ömlengéstől mentes, nemes költőiség, belső tűz.
Laci bácsi tréfásan egyszer Casals Pali bácsi unokaöccsének nevezte magát, lévén a nagy Cassadó növendéke, s ők ketten, Casals és Cassadó ugye afféle spanyol csellista-testvérpárt alkottak. És Laci bácsi valóban egyfajta spanyolos, mediterrán fényt és színeket hozott a Nagymező utcai, pici, földszinti terembe, ahol tanított.
Talán az is szimbolikus, hogy Helikon-t szív: a múzsák hegye is bizonyára
gyakran burkolózik ködbe Görögországban, amint mi is ihlető, múzsai ködbe
burkolóztunk a csellóórán.
Megemlítem Laci bácsi imponáló nyelvtudását. Emlékszem, ahogyan például az
olasz, német vagy francia tételfeliratokat, instrukciókat lefordította nekünk,
vagy még inkább rávezetett értelmükre. Azután a költői képek, melyekkel a zenei
gondolatokat megvilágította. Műveltsége, fantáziája, bölcsessége azt hiszem mindannyiunk
számára életre szóló példa.
Emlékszem, egyszer már ÁHZ-s kollégák voltunk egy lemezfelvétel szünetében az
egyik fiatal csellista egy technikailag nem nehéz, de kissé váratlan
harmóniákkal teli passzázst gyakorolt nagy-nagy buzgalommal, ám az nemigen
javult. Erre Laci bácsi némi malíciával, de inkább tréfásan odaszólt: nem
fizikai, szellemi munka!”
Finom humorára jellemző az az eset is, mikor egyszer jobbkezem
ujjait próbálta az ősmerevség állapotából életre kelteni. Amikor ez végre
sikerült, és a vonóm a levegőben valami, addig számomra ismeretlen irányban
megmozdult, látván arcomon az őszinte meglepetést, így szólt: Látod? Úgy mozog,
mint egy kínai evőpálcika. Ki tudja, mikor lesz rá szükség?
Végül az emberi melegségről, Laci bácsi szeretetéről kéne szólnom. Nem könnyű,
ahogyan szüleim szeretetét is nehezen tudnám szavakba foglalni. Voltak apró
jelek, mint a Misa mackó-jelvény, amit Moszkvából hozott az olimpia idején. S
máig érzem a szőlőcukor ízét, amit a zeneakadémiai felvételim előtt doppingszer
gyanánt dugott a számba.
De arról, hogy mi mindent kaptunk tőle emberileg, a legékesebben szól az, hogy ennyien itt vagyunk a világ minden részéből. S miért? Hogy
megköszönjük a nekünk adott, felbecsülhetetlen értékű útravalót, és elmondjuk:
Isten éltessen sokáig, Laci bácsi!
Máté Balázs