Parlando: 2008/3., 24-27 p.
Ábrahám Mariann interjúja Czermann Cecíliával,
a 40 éves Dunakeszi Farkas Ferenc Művészeti Iskola igazgatójával
(JÖVŐ-KÉP VI/5)
Ábrahám Mariann: Cziffra
György nyilatkozatát rendkívülinek tartom. Neki soha nem volt szüksége
semmiféle zeneiskolai képzésre, mégis pontosan tudta, mennyire lényeges ez.
Véleménye nyomatékosítja a zeneiskolákban folyó munka minőségének
fontosságát.
Czermann Cecília: Igen. A legsokoldalúbban az alapfokon tanító tanárok módszertani és pszichológiai tudását kell megalapozni, kiművelni, mert a művészetoktatásban a kisgyerekekkel nem lehet sablonosan foglalkozni, csak egyénre szabottan szabad tanítani őket. A középfoknak is akkor van könnyű dolga, ha a zeneiskolában megfelelő alapképzést kap a növendék. Tehát mindenekelőtt jól képzett tanárokra van szükség.
Á.M.: A minősítéssel
kapcsolatosan kérdezném a véleményedet.
CZ.C.: Úgy gondolom, hogy az iskolák minősítésének kezdeményezése fontos és szükséges volt, mert sok mindent rendbe kellett tenni. Az alap ötletet nagyon jónak tartom. A legkisebb faluban is joga van egy gyereknek ahhoz, hogy minőségi oktatásban vegyen részt, vagyis szakképzett tanár tanítsa, legyenek meg az eszközök, hangszerek és törvényesen működjenek az iskolák. A minősítő eljárásra viszont nagyon kevés idő állt rendelkezésre. Nem lehet több mint 800 iskolát felelősséggel átvilágítani néhány hónap alatt. Több időt kellett volna szánni az alapos előkészítésre, a szakértők felkészítésére. Ebből adódtak problémák főleg az előminősítés során. Az előminősítés kimondottan a dokumentumok ellenőrzésére szorítkozott, ami alapján, úgy gondolom, a szakmai munkát nem lehet elbírálni. Számomra érthetetlen módon aránytalanul nagy hangsúly került a helyi tantervekre, ami nem azonos a pedagógiai programmal, hanem annak egy része. Én úgy gondolom, hogy a szakemberek által kidolgozott, a minisztérium által kiadott tanterv jó. Ahhoz lehet igazodni és lehet eltérni tőle, mindig az adott gyerek, csoport képességeinek megfelelően.
Ezért van helye a naplóban az éves tervezett anyagnak, amely egyértelműen „gyerekre szabott” kell, hogy legyen. A gyakorlat is azt mutatja, hogy a helyi tantervek „kézről-kézre” járnak az iskolák között, akkor pedig sok értelme nincs.
A minősítő eljárás második szakaszában már valóban a szakmai, pedagógiai munka került előtérbe, de iskolaszinten egy-egy óralátogatás egy alkalommal megint csak nem alkalmas a minőségi munka elbírálására. Persze lehet az eredményesség egyik mérési lehetősége a növendékek versenyeredményei, szakiskolákba sikeresen felvételizők száma, de, úgy gondolom, alapfokon nem ez kell, hogy elsődleges legyen. Zeneszerető, a művészeteket felnőttként is kedvelő, értő fiatalokat kell nevelnünk. Erre valóban a legjobb eszköz a művészetoktatás! De hogyan lehet ezt mérni? Talán újra kellene gondolni a minősítési szempontsort az elmúlt év tapasztalatai alapján és olyan mérési technikákat összeállítani, ami valóban a szakmai-pedagógiai munka mérésére szolgál.
A magyar művészetoktatás teljes átvilágítása azonban felszínre hozta talán az egyik legégetőbb problémát is, a tanárképzés múltját és jelenét. A minősítés megkövetelte minden szakon a szakképzett pedagógus alkalmazását. Csakhogy azt is tudomásul kell venni, hogy nem volt és a mai napig sincs minden szakon képzés vagy néhány szakon (pl. gitár) csak nagyon alacsony számban. Különbséget kellene tenni azok között a pedagógusok között, akik önhibájukon kívül nem tudták a szakképesítést megszerezni, és azok között, akik még 2007-ben is megkezdhették volna tanulmányaikat a törvény szerint, de nem tették.
A másik probléma a szakképzett pedagógusok területi eloszlása. Itt Pest környékén sokkal könnyebb találni szakképzett pedagógust, mint az ország távolabbi helyein. Így sok helyen a gyerekek választási lehetősége korlátozott. Ismert tény, hogy a fiatal, szakképzett pedagógus nem szívesen megy el egy kisebb településre tanítani. Nem tud megélni a fizetéséből. Nincs már szolgálati lakás, nem tud egzisztenciát teremteni, stb. Ezért különösen meg kellene becsülni azokat a tanárokat, akik évtizedek óta tanítanak kiválóan szakképesítés nélkül ezeken a helyeken. Ne kelljen elhagyniuk a pályát, legyen lehetőségük módszertani képzésben részt venniük. Örülök, hogy a főiskolák partnerek ebben, de a két féléves képzés 520.000,- Ft-os költségét soknak tartom. Az iskolák ezt nem tudják kigazdálkodni, a pedagógusfizetésből pedig ezt nem lehet finanszírozni.
A minősítésnek úgy gondolom többek között az is célja volt, hogy azok az iskolák, amelyek nem felelnek meg a törvényességnek, a minősítési kritériumoknak, ne működhessenek tovább és a felszabadult források kerüljenek elosztásra a minősült, illetve kiválóan minősült iskolák között. Komoly problémát jelent ugyanis, hogy évek óta nem változik a normatíva összege a zeneművészeti ágon és komoly normatíva csökkentés volt a többi művészeti ág esetében. 2005-ben mikor zeneiskolánk más művészeti ágakkal is bővült, a normatíva összege 69.000, -Ft volt. Ebből lehetett eszközt fejleszteni, szakképzett tanárt találni. Három év alatt ez az összeg 40.000,- Ft-ra csökkent. Nem tudni, hogy azok az iskolák, amelyek annak idején nyereségvágyból hoztak létre művészeti iskolát és az ország szinte minden részén működtettek kihelyezett tagozatokat, kiestek-e a rendszerből vagy esetleg csak „átalakultak”. Sok önkormányzat már nem tudja biztosítani a működéshez szükséges forrásokat a nem növekvő normatíván felül. A Dunakeszi Farkas Ferenc Zeneiskolának az elmúlt negyven év alatt jó kapcsolata volt az önkormányzattal. Önálló épületünk van, a minősítő bizottság kiemelte, hogy eszközben, hangszer tekintetében minden szakon nagyon jól el vagyunk látva, szakképzett pedagógusaink vannak. Ide több mint 500 gyerek jár, látszik, hogy igény van a városban a művészetoktatásra. Mégis az önkormányzatunk egyre nehezebben tudja működtetni iskolánkat. Közösen próbáljuk keresni a megoldási lehetőségeket, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Ebben a tanévben 10 millió forinttal kellett csökkentenem az iskola költségvetését. Felmerült annak a lehetősége is, hogy „leadnak” a megyének.
Én a minősítéstől feltétlenül azt vártam, hogy a minősült iskolák, de a kiválóan minősült iskolák mindenképpen magasabb összegű normatívában részesülnek majd. Nem értem, miért kell a normatívához pályázati úton jutni.
Véleményem szerint sokban segítené az iskolák minőségi munkáját a szaktanácsadói rendszer, a pedagógiai intézetek visszaállítása. Kezdő pedagógus koromban ötévenként végig ellenőrizték az iskolákat. Ez tulajdonképpen ezt a minősítést fedte le. A szaktanácsadók a szakma kiválóságai, mindenki által elismert pedagógusok voltak. Ezt most is csak így szabadna csinálni. Versenyek előtt, vagy a B tagozatosok külön meghallgatására pénzért ugyan hívhat az igazgató ma is szakmai tanácsadót, de a költségvetés ezt nem nagyon engedi meg. Nálunk volt régebben a zongoristáknak megyei szinten munkaközössége, tudtunk egymásról. Ez is nagyon hiányzik.
Á.M.: A tavalyi Kodály Zoltán
emlékév tapasztalatait hogyan értékeled?
CZ.C.: Én úgy érzékelem, hogy rengeteg előadás hangzott el, melyben a kodályi örökséget vitatták meg, de valójában nem történt semmi, nem hozott igazán változást. Valóban meg kellene újítani az énekórák tartalmát, de nem úgy, mint ahogy egyes irányzatok egyre erőteljesebben hangoztatják, hogy nem kell erőltetni a népdalok éneklését, amikor nem érdekli a gyerekeket, hanem be kell vezetni a könnyűzene tanítását az énekórákon. Ha most a keményen jelentkező financiális problémák miatt a művészeti iskolák is csökkenni fognak, akkor mi marad? Hol lehet a gyerekeknek a művészetekkel kapcsolata? Nekem meggyőződésem, hogy ez a nagy feszültség, stressz, ami látható az embereken, benne van a gyerekekben is. Ha nincs hely, mód, ahol a feszültségét levezetheti egy gyerek, akkor agresszív lesz. Ilyen stressz-életérzés levezetésében óriási jelentősége van a művészetoktatásnak! Alkalmas lenne erre az énekóra is, ha nem elsősorban a számonkérés, osztályzás lenne a tartalma, hanem egy olyan óra, ahol a gyerekek lazíthatnak és feltöltődhetnek a zene által. Természetesen nagyon sok kiváló énektanár van, nagyon sok kiváló kórus működik. De talán még több kellene.
Nincsenek könnyű helyzetben ma sem az énektanárok, sem a zenetanárok. Amikor én gyerek voltam, nem volt más különórám, csak a zongora, és egy nyelvóra. A mai gyerekeknek nincs szabadidejük. Itt például szinkronúszásra, lovaglásra, számítástechnikára, valamilyen nyelvórára járnak, sokan japán meg kínai sportot is tanulnak és van, aki mindezt egyszerre! Az iskolában is egyre több délutáni elfoglaltságuk van. A gyerekek annyira le vannak kötve, hogy nincs is lehetőségük gyakorolni. Úgy gondolom, fel kell hívnunk a szülők figyelmét a zene fontosságára, a művészet szerepére az ember életében. A hangszertanulásban a gyerek „alkot” mégpedig olyan magasrendű módon, ami a többi tevékenységben nincs benne. Egy ember attól fejlődik, ha az intellektusát fejlesztjük, neki kell gondolkodni és nem csak passzívan befogadni.
Mostanában egyre több tudományos cikk jelenik meg, amelyek kutatásokra hivatkozva bizonyítják a zenetanulásban rejlő, kreatív képességek megszerzésének lehetőségét, amitől a zenét tanuló fiatal a munkaerőpiacon is jobban el tud helyezkedni. Rajtunk, tanárokon múlik, hogy meggyőző erővel képviseljük mindezt a felsőbb fórumok előtt. Bízom abban, hogy a fennállásának 40 éves jubileumát ünneplő, kiváló minősítést elért dunakeszi Farkas Ferenc Művészeti Iskolában még nagyon sok diákkal ismertethetjük meg a zenetanulás szépségeit.
Köszönöm a beszélgetést.
Ábrahám
Mariann