DR. FAZEKAS ÁGNES*
Polgári
dalos mozgalom Magyarországon a 19. században
4. rész
Dalárünnepélyek
A negyedik országos Dalárünnepélyt Debrecen rendezte 1868-ban. Az ünnepségekre januártól kezdve készültek a szervezők és a március 18-án kelt felhívást az ország akkor létező valamennyi dalegyletéhez (114) elküldték. A dalünnepélyre több mint 60 kórus jelentkezett, 25 egylet pedig a versenyre is benevezett.
A nagyszámú jelentkezés miatt a fellépések sorrendjét nehezen tudták összeállítani a szervezők. A közös darabokat nem választották el a fellépő kórusok önálló műsorától, így néhány kórus eleve hátránnyal indult. A három közös darab közé nyolc-nyolc kórust osztottak be és húzással döntötték el, hogy ki, mikor szerepel. A célszerűtlen rendszer az énekeseknek és a zsűrinek is megnehezítette a dolgát.
A bizottság újabb és újabb tervekkel állt elő. Az összkar megírására Mosonyi Mihályt kérték fel, aki Komócsy József: Szentelt hantok című versére írt egy nagyszabású kórusművet. Új pályadíjat tűztek ki a legjobban előadott magyar kórusműért (a díjat a debreceni hölgykoszorú adományozta a nyertes kórusnak) és egyben indítványozták, hogy a versenyen legyen egy meghatározott mű, amelyet minden kórus előad. Ez lett volna a versenyeken az első kötelező darab, de a tervet akkor elvetették. A bevált gyakorlat az volt, hogy kötelező darabként a zsűri több művet is kijelölt, melyek közül a kórusok választhattak.
Az eseményre meghívták a Nemzeti Színház zenekarát (fedezve annak minden költségét), hogy egy nagyszabású díszhangversennyel kössék össze a dalünnepélyt. Sajnos a teljes zenekar színházi elfoglaltsága miatt nem tudott részt venni az eseményen, ezért csak néhány zenész utazott Debrecenbe.
A hangversenyen olyan kiváló művészek léptek fel, mint Reményi Ede
(1828-1898), aki mindig szívügyének tekintette a dalünnepélyeket, Plotényi Nándor (1844-1933) hegedűművész és Blaha
Lujza (1850-1926), a nemzet csalogánya. A rendezvényen részt vett Deák Ferenc
is. „Műirodalmi tekintetben,
történelmi följegyzésre méltó marad az is, hogy az irodalmunkban ma már
általában használt «karnagy» szó, neki köszönhető. Midőn Erkel Ferenc
a Kölcsey-hymnuszt megzenésité
és neki ajánlotta: Deák Ferenc Erkelhez intézett köszönő levelében
először használta ez elnevezést, mely azután köztudomásra jutván: azóta a
magyar műszavak egyik legtalálóbbját képezi”. (id. Ábrányi Kornél: Az
Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)
A rendezők mindent elkövettek, hogy az ünnepségek túlszárnyalják az aradi találkozót. Az előadásra külön dalcsarnok épült, amely 15.000 személy befogadására volt alkalmas. A hatalmas kiadások miatt komoly deficittel (7.000 Ft) zárták a rendezvényt.
A debreceni dalcsarnok 1868 (Munkácsy
Mihály ceruzarajza)
A dalünnepély most már a megszokott módon zajlott. Szeptember 18-án
vonattal érkeztek a kórusok Debrecenbe és az üdvözlő beszédek után
kibontott zászlókkal vonultak végig a dalosok a városon. Az utcákon nemzeti zászlókkal
díszítették fel az ablakokat és virágesővel köszöntötték az énekeseket. „Sok ezer nép jött be vidékről is, mely
nem győzött bámulni a sok zászlón és feltollazott úri népségen.” (id.
Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)
Ünnepélyes keretek között elhelyezték az egyletek zászlóit a városházán, majd az újabb és újabb köszöntők után kezdetét vette az esti hangverseny. Másnap a református templomban volt a közös művek próbája, ahol az Erkel vezette összkar már a próbán is nagyszerűen szerepelt. Este díszhangversenyt tartottak, ahol kizárólag magyar műveket adtak elő. A délutáni közgyűlésen elhatározták, hogy az akkor már évek óta megjelenő Zenészeti Lapok legyen az OMDE hivatalos közlönye, szerkesztője pedig továbbra is id. Ábrányi Kornél legyen.
A verseny másnap délelőtt 10 órakor kezdődött. Az első
díjat – a debreceni hölgyek által felajánlott díszserleget – a pécsiek nyerték,
második az esztergomi kórus, harmadik pedig az Aradi Dalárda volt. A negyedik
helyezést a pesti Nemzeti Dalkör kapta, s külön dicséretet kapott az aradi felgimnázium ifjúsági dalárdája. Valamennyien szívből
ünnepelték a fiatalokból álló kórust. „Megható
s fölemelő jelenet volt, midőn a kolozsvári dalkör, mint utolsó
versenyző kilépett annak daliás alaku s
festői öltözetü zászlótartójával a többi
egyletek zászlótartói kezet szorítottak, megölelték egymást az unió s testvériség jelképéül. Szűnni
nem akaró dörgő éljen követte e hazafias tüntető jelenetet. (id.
Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)
A debreceni találkozót követően a Millenniumi Ünnepségekig, 1896-ig a következő helyszíneken rendeztek dalárünnepélyt. Pest (1870), Nagyvárad (1872), Kolozsvár (1874) és Szeged (1876). Az 1878-as dalárünnepély a feszült politikai helyzet miatt elmaradt (Bosznia-Hercegovina megszállása). Ezt követően Kolozsvár (1880), Debrecen (1882), Miskolc (1884), Pécs (1886), Szeged (1889), Budapest (1892), Fiume (1894) és Budapest (1896) adtak otthont a találkozóknak.
A dalárünnepélyek most már a jól bevált módon zajlottak. A felhívást a Zenészeti Lapok közölte, s ugyanakkor pályázatot hirdettek az összkar megírására is. A nyertes karműveket a szervezők elküldték a résztvevő együtteseknek. Közben munkába léptek a szervezéssel foglalkozó különböző bizottságok: elszállásolási, fogadási, ünnepélyrendezési, pénzügyi szakbizottság. A kórusok a darabokat otthon, egyénileg megtanulták és utazásuk előtt számos hangversenyt adtak. Ezek a hangversenyek kettős célt szolgáltak. A dalárdák egyrészt a darabok előadását gyakorolták, másrészt a fellépések bevételéből finanszírozták az utazást.
A vonattársaságok különvonatokat biztosítottak a kórusok részére, hiszen egyszerre mintegy 1000-1200 dalos utazott. Az egyletek tagjai utazási kedvezményben részesültek és a hosszabb utak alkalmával egy-egy megállót is beiktattak. Ekkor az énekeseket ebéd várta, mert „az elnökség intézkedett, hogy ott a dalosok kifogástalan ételt, italt és jó kiszolgálást kapjanak”. (Magyar Dal és Zeneközlöny 1901.) A vendéglátók már az állomáson fogadták a kórusokat. Az ünnepi köszöntők után mindannyian a főtérre vonultak, majd megtörtént az elszállásolás. A kórustagok gyakran magánházaknál vagy a helyi dalegylet tagjainak lakásán szálltak meg, illetve fogadókban, iskolákban, tornacsarnokokban aludtak. Este hangverseny, majd fogadás volt, és akkor helyezték el a városházán az egyleti zászlókat is.
Másnap reggel 8 órakor kezdődtek a közös művek próbái. Miközben az elnökség közgyűlést tartott, az énekesek a műveket gyakorolták. Ebéd után ünnepi felvonulást tartottak. A kórusok a próbateremből átvonultak a hangverseny helyszínére és a díszes menetet zenekar kísérte. A versenyt követően díszhangverseny volt, melyen neves előadóművészek léptek fel. A harmadik nap szintén közös próbával, illetve elnökségi üléssel indult. Délután folytatódtak a versenyek este pedig díszhangversenyt tartottak. Az utolsó nap záró-közgyűlése után osztották ki a versenydíjakat, majd a vendéglátók kikísérték a kórusokat az állomásra.
Az 1870-es pesti Dalárünnepély hatalmas változásokat hozott. Elhatározták, hogy a versenyeket zárt térben, más ünnepi eseményektől elkülönítve tartják. Gróf Festetics Pál 10.000 forintot adományozott a Pesti Dalárdának, hogy az előadásra egy alkalmas helyiséget építsenek. (A második pécsi találkozó alkalmával, 1886-ban felmerült egy könnyűszerkezetű, fémből készült, hordozható dalcsarnok építése is.) Meghatározták a fellépő kórusok létszámát (12-32 fő között) és kimondták, hogy a kórus karnagya nem énekelhet. A versenyen csak az a kórus vehetett részt, amely tagja volt az Országos Magyar Daláregyesületnek. Madarassy Pál (elnök) javaslatára megváltoztatták a verseny díjait, a különböző serlegek és dísztárgyak helyett díszes oklevéllel jutalmazták a legjobb kórusokat.
Sajnos a pesti verseny (1870) szabadtéri előadásait szinte teljesen elmosta az eső és az OMDE elesett a bevételektől. Hatalmas hiánnyal zárták a találkozót, amelyből éveken keresztül nem tudtak kilábalni. Az anyagi gondok miatt októbertől szüneteltették a Zenészeti Lapok megjelenését is.
1871-ben Mosonyi Mihály halálával nagy veszteség érte a magyar zenei közéletet. Liszt Ábrányinak írt levelében Mosonyi munkásságát méltatta és levelét a külföldi lapok is közölték. A levél hatására egy bizottságot hoztak létre, melynek célja Mosonyi összes műveinek a kiadása volt, de ez a terv is – mint sok más – csak terv maradt.
Szintén ennek az évnek volt jelentős eseménye az a memorandum (1871), amit a Parlamenthez nyújtottak be a Zeneakadémia megalapítására, de a tervet az országgyűlés akkor pénz hiányában elutasította. Az alapítás éveken keresztül húzódott és az intézmény csak 1875-ben nyitotta meg kapuit. Az OMDE-nak kiemelkedő szerepe volt a Zeneakadémia megalapításában. Szorgalmazója Bartay Ede az egyesület alelnöke és Királyi Pál elnökségi tagok voltak.
Újdonság volt a Békési Dalegylet elnöke, Hajnal István kezdeményezése is, aki 1871-ben és 1872-ben megyei szintű dalárünnepélyt szervezett. Az országos elnökség közgyűlésen foglakozott a megyei szintű találkozók létjogosultságával, de a tervet végül elvetették, arra hivatkozva, hogy ezek a találkozók elvonják a figyelmet az országos ünnepségekről.
A széthúzás és a gondok egyre csak szaporodtak. A hiány, melyet a budapesti dalárünnepély okozott, állandósult. Az egyletek nem fizettek rendszeresen tagdíjat, többen életjelt sem adtak magukról, és szinte lehetetlen volt követni, ki tagja az OMDE-nak. „Mert úgy történt éveken át, hogy a tagegyletek az országos ünnepélyeken mindig nagy számban jelentek meg, ott a közgyülésen határozatokat hoztak, azok effektuálásával megbízták az igazgató választmányt, kötelezettségeket vállaltak el jegyzőkönyvileg, de azután – igen kevés kivétellel – két évig jóformán semmi szellemi szolidaritásban nem álltak a központtal s csak akkor adtak ismét életjelt magukról, midőn az ujabb dalárünnepély közeledett.” (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)
A nagyváradi országos találkozó után 1872 decemberében rendkívüli közgyűlést tartottak, melynek célja az alapszabály módosítása volt. Az alapszabály bár részletesen foglalkozott az egyletek jogaival, főként azok kötelességeit sorolta. Érdekes pontja volt a 7. paragrafus, amelyben azt rögzítették, hogy az a kórus, amelyik nem fizet tagdíjat hangversenyei bevételéből köteles 25 forinttal támogatni az OMDE-t. A közgyűlésen sokan nem értettek egyet ezzel a ponttal, és előre jelezték kilépésüket, melyre végül nem került sor.
Az 1874-es kolozsvári ünnepségen a pályaművek kiválasztása okozott nehézséget. A Kolozsvári Dalkör 25 aranyat ajánlott fel egy új mű megírására, de a bíráló bizottság (Liszt, Erkel és Ábrányi) a beérkezett pályaművek között egy értékes darabot sem talált. Az idő rövidsége miatt már nem hirdettek újabb pályázatot, hanem a karnagyokra bízták a kötelező mű kiválasztását. Feltételként szabták, hogy csak nyomtatásban megjelent kórusművet lehet előadni, illetve az ismeretlen művek kottáját el kellett küldeni a bizottságnak.
Komoly gondot okozott a nemzetiségi kórusok jelentkezése is. Az OMDE egyik legfontosabb célja a magyar nyelv és kultúra terjesztése volt, ezért az idegen ajkú egyletek eleve nem tudtak részt venni az ünnepségeken. Az erőszakos magyarosító szándék, és Ábrányi „magyar műveket, magyar nyelven” elképzelése most már igazán éreztette hatását. A cél valóban szép volt, de a nemzetiségi kórusokat teljesen kizárta a dalárünnepélyen való részvételből. Az újraindult Zenészeti Lapok most már hiába próbált agitáló cikkeket írni a szász és a román kórusok megnyerésére, ezek „nem vezettek célra, mert számos szász dalegylet közül egy sem hallgatott a testvéri szóra s azóta sem akadt manapság egy sem, mely legalább müvészet dolgában egyet értene a magyarral.” (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)
A kolozsvári találkozót követően (1874) ismét módosították a verseny szabályait. A kötelező és a szabadon választott művek előadását két külön napra tették, majd bevezették, hogy a szabadon választott kategóriában is részt kell vennie annak az együttesnek, amelyik a „kötött” kategóriában indul. Ez egyébként újabb problémát vetett fel, mert a zsűri tagjai közül sokan úgy érezték, hogy nem méltányos dolog ugyanannak a kórusnak két díjat adni.
Hogy végre tisztázzák a kórusok OMDE tagságát, megkönnyítették a tagdíjak befizetésének módját (Szeged, 1876). A bevált gyakorlat addig az volt, hogy a kórusok a tagság létszáma után fizették tagdíjat, ám a létszámok gyakori változása megnehezítette a tagdíj pontos kiszámolását Az általános tagdíj bevezetésével egyszerűbbé vált az Országos Dalegyletbe való belépés, és az egyletek rendszeresebben fizettek. „Mind ezek mellett a szorosan vett dalárvilágból kevés feljegyezni való marad, leszámitva egy pár mozgalmat, melyek azonban nem igen vitték előbbre az egyesület ügyét. … A legsivárabb éve volt ez az egyesületnek, tele küzdelemmel és Sisiphus-i munkával”. (id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története)
(Forrás: id. Ábrányi Kornél: Az Országos Magyar Daláregyesület negyedszázados története, id. Ábrányi Kornél: Életem és emlékeim)
(A képek forrása: internet)