Az
újdonságai – fuvolásoknak
Azt
hiszem, nincs olyan fiatal Magyarországon, aki ne tudna megnevezni hangszerének
játékosai közül egy vagy több ismert-híres előadóművészt. Hiszen még
mindig a világ „zenei nagyhatalmai” közé tartozunk…
A fúvósok
közül legkönnyebb helyzetben mindenképp a fuvolisták vannak, akik valamiféle
hangszeres „nagycsaládot” alkottak egykor, s még ma is sokan csatlakoznak
szakmai példaképnek tekinthető elődeikhez. Ez a különleges
összetartozás mutatkozik meg abban, hogy az azonos generációhoz tartozók számon
tartják egymás tevékenységét, legyenek szólisták, kamaramuzsikusok, zenekari
játékosok és/vagy tanárok. És a tanárok szinte természetesen követik régi
növendékeik sorsának alakulását is.
Náluk
mintha a legkevésbé érvényesülne G. B. Shaw elhíresült mondása, miszerint „aki
tudja, csinálja, aki nem tudja, tanítja”. Épp ellenkezőleg: a
legértékesebb előadóművészek egy személyben elkötelezett tanárok is.
A jelentős tanárok „holdudvarát” képező növendékcsapatok gyakran több
„vonzáskörzetbe” tartoznak (hiszen középfokon és a felsőoktatás
különböző intézményeiben másoktól kaphattak jelentős impulzusokat), s
talán épp ez a többrét(eg)űség a nyitja annak az összetartozás-érzetnek, amely
azt eredményezi, hogy náluk az állásokhoz nem a kötelezően elvégzendő
munka fogalma társul. Öröm volt látni például a sok-sok fuvolást a „Matuz
A
legismertebb (emberileg is legkedveltebb) fuvolások zenei érdeklődésének
sokirányúságának másik következménye, hogy játékuk inspirálja a
zeneszerzőket, hiszen a fuvolaművek nagy eséllyel előadóra
találnak. Sőt, az sem ritka, hogy fuvolaművész felkérésére születnek
új kompozíciók. Az előadói felkérés az alkotók és interpretátorok
közötti kölcsönös egymásrautaltság egyik jele; a hangszeres szívesen játszik új
műveket, a szerző pedig szereti, ha kompozíciója a gyakorlatban
vizsgázhat. A felkéréshez leggyakrabban már kialakult személyes
ismeretség-kapcsolat szükséges – de az így készült darabok hamarosan valamennyi
érdeklődő fuvolás közkincsévé válhatnak.
Mármint,
ha hozzáférhetőek! És ebben perdöntő szerepe van a kottakiadásnak,
hiszen ily módon lehet jogtisztán hozzájutni az új darabokhoz. Többszörösen
„hasznosak” tehát az új művek, kiváltképp a szólódarabok, hiszen esetükben
nincs szükség előzetes szervezésre. Mű – kotta – hangszeres: és máris
megismerhető, közönség előtt való eljátszáskor pedig
népszerűsíthető a kompozíció. Persze, számolni kell azzal, hogy az
előadóra szabott darabok egyszersmind kihívás-értékűek is lehetnek,
tehát korántsem biztos, hogy a lelkes érdeklődés potenciális
előadókat eredményez. De akkor sem haszontalan a saját megszólaltatás
számára elérhetetlen darabok megismerése – sokat megsejttetnek a hangszer
ritkán kihasznált lehetőségeiből, és egyszersmind inspirációt is
adnak, zenei és technikai fejlődésre.
Az EAR
Együttes vezetője, Sugár Miklós az utóbbi években három szólódarabot
komponált Matuz Gergelynek szóló ajánlással. A
fuvolaművész (Matuz István fia) maga is gyakori
közreműködője az elektroakusztikus társulás hangversenyeinek; nem
véletlen, hogy az e körhöz is tartozó Madarász Ivánt is inspirálta szólódarab
komponálására.
Sugár Miklós 2014-ben írt darabjának már
a címe is az előadóra utal: Greg. Nagyon praktikus, hogy az ötoldalnyi játszanivaló
leporellószerűen kihajtható formában jelent meg – aligha lenne közben
lehetősége bárhol is lapozni a játékosnak. Ráadásul, a hosszú kottacsík
másik oldalára éppen kifért a 2015-ben komponált Másodvirágzás. A két tétel: testvérdaraboknak
tekinthető. A gondolati rokonságra utal, hogy a Greg-tétel
végének jellegzetes dallami fordulata (kisterc, felső váltóhanggal) lett a
Másodvirágzás kiindulópontja. A címet – kissé rosszmájúan – értelmezhetjük úgy
is, mint felemlegetését a korábbi mű tetszetős strukturális
elemeinek, ám az újfajta elrendezésben (néhány jellegzetes anyag fordított
sorrendben jelenik meg) általuk másfajta „történet” került elmondásra.
Ráadásul, a Másodvirágzás egyik szakasza még frappánsabban juttatja kifejezésre
sorszerkezetével Sugárnak a repetitív szerkesztés iránti affinitását. A
harmadik darabnak (3’13’’) akár a Hajtűkanyar címet is adhatta volna,
olyannyira életveszélyes! Az ötlet, amelynek megvalósítására több szerzőt
is felkért, s amely több hasonlóképp fuvolást-próbáló darabot eredményezett,
sajátos megmérettetés: szünet nélküli staccato-játékról
van szó. Ráadásul Sugár visszatérésekkel tagolt, zeneileg elemezhető
formát hozott létre, afféle sajátos rondót, amelyben a jól felismerhető
kezdő anyag különböző magasságokban (ne
mondjam: hangnemi síkokon) tér vissza, ám az aligha elbagatellizálható epizódok
más-más nehézség elé állítják az előadót (túl azon, hogy az egyenletes –
ám hangsúlyokkal sajátosan megformálandó – nyolcad ritmusú staccatók
megszakíthatatlanul áradnak…).
Ennek a
páratlanul nehéz darabnak – valóban nincs párja: az ötoldalas darab hátoldala
üresen maradt…
(Akkord Zenei
Kiadó A-1229)
(klikkelve
új ablakban megnyílik)
A
kottakép alapján formailag könnyen tagolható Madarász Iván poétikus című darabja: Amit Ophelia nem mondott el Hamletnek.
Egy-egy szakasz egyszersmind igényes etűdnek is tekinthető. Ráadásul,
korántsem elégséges a technikai kihívásoknak való megfelelés: akkor hatásos a
mű előadása, ha az előadó olyannyira át tudja tekinteni a
mű egészét, hogy a narratíva „átjön” a hallgatóhoz. Nem véletlen, hogy az
első szakaszokban a szerző nem ad dinamikai utasítást. Ilyen
támpontot akkor ad, mikor erős érzelmi-indulati kontrasztokat kell
kifejezésre juttatni. A szélsőséges dinamikák (és a halk szférán belüli
aprólékos differenciálás) egyszersmind azt példázza: iránymutató a sok jelzés,
mintegy retorikai utasításrendszer az előadó által megformálandó
tartalomhoz.
(Akkord Zenei
Kiadó A-1228)
Hasonlóképp,
a legaprólékosabb lejegyzésnek is a megközelítőleges-voltára ad példát Olsvay Endre Monológ című, 2007-ben
komponált tétele is. Ennek a tételnek a zenei történéseit nem zárta ütemvonalak
keretei közé a szerző, ám ennél a hagyományos áttekintést-tagolást
segítő eszköznél a zenei anyaghoz megfelelőbb, szöveges utasításokkal
irányítja a végeredményként a játékosra bízott formálást. A rubato vagy egy-egy
szakasz végéhez közeledve jelenik meg (majd misurato
felirat jelzi a következő zenei egység kezdetét), vagy a tétel utolsó
formai egységének kezdetén, amikor is a megelőző „Quieto,
senza tempo”-hoz képest mintegy a személyes „magáratalálás”
jele, a tudatosan vállalt, dallamként felfogható kvartlánccal.
(Akkord Zenei
Kiadó A-1233)
„In memoriam Gyöngyössy Zoltán” –
áll Nógrádi Péter Fuvallat című
kompozíciójának élén. Ez a tételpár minden bizonnyal népesebb
előadógárdára számíthat. Az első, mintegy háromperces tétel Quieto – legrövidebb (egyben alap) ritmusértéke a negyedkotta, ám a magas metronómszám, és a metrikus érzetet
gyengítő apró tempóváltások (meno mosso, accelerando, avagy
konkrétan megadott más metronómszám) a viszonylagos szabadság érzetét keltik. A
második tétel több, karakterében is jól elkülönülő szakaszból áll (Animato – Vivace – Giusto – Adagio). A záró szakaszban megjelennek (és immár
szervesen az egyenletes ritmusértékű, bár az apró tempóváltásokból adódóan
korántsem metrikusnak értelmezhető nyolcadok
közé ékelődnek) a megfúvás nélküli, az ujjaknak
a lyukakra csapásával megszólaltatandó zörej-hangok.
Akadozik a szívverés, néha kihagy – az egyre halkuló, pppp-ig
elhaló dinamika, utána a többütemnyi szünettel azt a bizonyos távolságot is
sejteti, ahová a Címzetthez szól az emlékező darab. Ez a kotta
hagyományosan fűzött – a második tétel ily módon lapozhatatlan.
(Akkord Zenei
Kiadó A-1234)
Fittler Katalin