„Hogyan formálja a hallás az elmét?” – ez az alcíme a hvg-könyvek sorozatban megjelent kötetnek. A cím és az alcím önmagában is érdekes mindenki számára, aki valamilyen kapcsolatba került (bármiféle) zenével – ráadásul az Artista Labor borítóterve is figyelemfelkeltő: a szöveg köré stilizált fejhallgatót varázsoltak. Így remélhetőleg az a generáció is felfigyel rá, amelyiknek elsődleges (szinte kizárólagos) zenehallgatása ily módon valósul meg.

A borító hátoldalán szellemes megjegyzés olvasható: „Kötelező olvasmány mindenkinek, akinek füle van.” Ez az elrendezés a zongoramuzsikában jártas érdeklődőnek rögtön Debussy prelűdjeit juttatja az eszébe – ott sem címként szerepel a „program” az egyes daraboknál, hanem a kompozíció végén, miként némely rejtvények után a „megfejtés”. Nos, aki itt kezdi az ismerkedést a könyvvel, s megszívleli a tanácsot, nem bánja meg.

A 21. század elején kétségkívül háttérbe szorult az „olvasás”, mint olyan – az információszerzésnek van gyorsabb módja, s még a szépirodalmi alkotásokkal való találkozásnál is gyakran „lecseréli” az ifjúság az időigényes olvasást a film-adaptációkra. Ugyanakkor nem vitás: az olvasmányélmény nem csupán elméleti kategória, hanem semmivel sem pótolható, személyiségformáló lehetőség.

Jogos a muzsikus aggodalma: vajon neki szól-e az idegtudós könyve? De bízzon a könyv ajánló szövegében, miszerint a szerző „lenyűgöző humorral mutatja be a hangok és az elme kölcsönhatását” - ugyanakkor, ne várjon vicces olvasmányt!

Az ajánlás, a „címzettek” ismerete nélkül is sajátos, amennyiben „akusztikai bűntársak”-ra és „furcsa éjszakai ötletek”-re utal. A fejezetek olvasása során azon vehetjük észre magunkat, hogy közeli ismerősei lettünk Seth S. Horowitznak, aki jól elhelyezett személyes megjegyzésekkel mintegy beavatja olvasóit a múltjába, vagyis, szinte kitapintható közelségbe kerülünk ahhoz az érdekes figurához, aki kíváncsiságának és néha bizarr ötleteinek engedve, tudományos szempontokat életre hívó felfedezéseket tett.

Csakhamar kiderül, hogy maga is játszik hangszer(ek)en, s nemcsak kottát tud olvasni, hanem összefüggésekre való rámutatáshoz szükséges zeneirodalmi-zenetörténeti ismeretekkel is rendelkezik. (Más kérdés, hogy tárgyszerűségét illetően nem állja meg helyét az olyan megjegyzése, mint „Beethoven Eroicájának egyre erősödő kórusa” – erre egyébként a magyar verzió szépszámú munkatársai is felfigyelhettek volna!)

Érdekes témákat sejttet már a tartalomjegyzék is – a 11. fejezetcím mintegy tizenegy önálló előadás (eszmefuttatás) ígérete. S ha ezek különböző mértékben tűnnek is vonzónak az érdeklődőnek, érdemes folyamatosan végigolvasni a könyvet (más kérdés, hogy utána egyik-másik fejezetet tartjuk érdekesnek, fontosnak, vagyis mindenképp újraolvasandónak – akár a megtanulás szintjéig).

A még mindig hezitálókat kapacitálandó: háromszáz oldalnyi csevegés részesei lehetünk! A szerző ugyanis elsődlegesen meglátásait akarja megosztani az olvasókkal. Tehát, csak annyi szakkifejezést használ, amennyi elengedhetetlen (gyakran ő, máskor a magyar nyelvű kötet szerkesztője zárójelbe olyan magyarázó szöveget iktat, amely megkönnyíti nemcsak a szövegértést, hanem a gondolatmenetek követését). És a gyakran előforduló szakkifejezésekről csakhamar kiderül: kresz-táblák piktogramjaihoz hasonlóan ténylegesen megkönnyítik a közlések megértését.

Mindvégig azt érezni: mindaz, amit leírt, fontos a szerzőnek. Élmények és meggyőződések teszik érdekfeszítővé a muzsikus számára gyakorlatban aligha hasznosítható fejezeteket is, és időről-időre olyan megjegyzésekkel találkozunk, amelyek definícióként pontos megfogalmazásai afféle „amit mindig sejtettél/éreztél/gondoltál, de nem tudtad szavakba foglalni” tartalmaknak. Tehát, hamar megszűnhet a „nekem ez magas” elutasító gesztusa, helyébe a „hiszen ezt értem” örömteli érzése kerülhet – még akkor is, ha ez az értés gyakran a „felismerési szinten” marad, tehát önállóan elmondani, beszámolva olvasmányélményeiről, csupán részlegesen lenne képes.

Különösen hatásosak a példázat-értékű történetek, a sztori-epizódok. Belátható: „hallási tengeribetegség” kiváltására kizárólag zenei szakképesítéssel rendelkező muzsikusok (zeneszerzők) kisebb hatékonysággal képesek, mint akinek biológiai-idegfizikai ismeretei is vannak. (Az olvasó elhatározhatja: megpróbálja felkutatni azt a CD-n is megjelent, „Szédítő utazás” című –algoritmust használó - zeneszámot, ami kimeríti az „agyhackelés” fogalmát.)

Pedagógusok számára különösen hasznosnak tartom az 5. (Mi van a háttérben? – idő, figyelem és érzelem), 6. (Tíz dollárt kap, aki elsőként meghatározza a „zenét”…) és a 11. (Az vagy, amit hallasz) fejezetet. A legszélesebb közönségérdeklődésre kétségkívül a 7. (Fülbemászók: filmzene, konzervnevetés és jingle) és 8. (Agyhackelés a fülön keresztül) fejezet tarthat számot.

Gyakorlati tudással is gazdagodhatunk – a világhírű ütőjátékosról, Dame Evelyn Glennie-ről például nem köztudott, hogy szinte teljesen süket. Ennek az információnak a birtokában másként nézzük videofelvételeit, Horowitz elemzéseinek köszönhetően értelmet nyernek azok a jelenségek (mozgása, vagy épp az, hogy mezítláb szerepel), amelyeket egyébként talán csupán extravaganciaként könyveltünk volna el. Nyíltan beszél „problémákról”, például a tudomány és a népszerű(sítő) kultúra közötti konfliktusból eredő problémákról, a neurális reklámról, és néha okfejtéseinek köszönhetően megnyugtató magyarázatot kapunk mindennapjaink bosszantó apróságaira (idegrendszeri alapra vezeti vissza, hogy az ismerősség mellőzést eredményez – a „hiába mondom el ezerszer” frusztráló szituációtól szülők és pedagógusok sokasága egyaránt szenved).

Nem könnyű feladatra vállalkozott Bányász Réka e kötet fordítója. És az idegen szavak/kifejezések erdejében néha a kívülállónak könnyebb tájékozódni. Egy értelemzavaró fordítói hiba az eredeti szöveg ismerete nélkül is felfedezhető. A jövő zajai című fejezetben nyilvánvaló, hogy az „Imádom a futurizmust” tárgya „futurológia” (270. oldal) – ki-ki bizonyára találhat hasonló „elírásokat”. És néha a nagy igyekezetben evidencia-értékű kifejezésekről is könnyű megfeledkezni –„ismétlés a bevésés anyja” helyett szívesebben olvastam volna a szólássá rögzült „tudás anyja” definíciót (234. oldal).

Nyomdai hibák felpanaszolását lehetetlenné tette a gondos szerkesztői munka (és az Alföldi Nyomda Zrt.), legfeljebb a Név- és tárgymutató következetlenségein sajnálkozhatunk. Egyértelműen hiányként tartom például számon, hogy Békésy György neve nem szerepel benne (192. oldal) – és elgondolkodtatónak az olyan választások eredményességét, hogy például a Bell Laboratórium nem szerepel, a magyar olvasó számára ismeretlen három kutatójának neve viszont igen (az előbbi hiányát reklamálom).

„Az új dolgok felfedezésének egyik legnagyszerűbb módja, hogy másképp nézünk rájuk.” – írja egy helyütt. Tekintsük ezt mottónak, s akkor biztosan könnyedén vesszük az elvontabb szakaszok akadályait is!

Fittler Katalin