Zeneakadémisták a 2017. évi Budapesti
Tavaszi Fesztiválon
A 2017.
évi Budapesti Tavaszi Fesztivál programjai között számos olyat találunk, amely
más sorozatnak is része; éppen ily módon tud létrejönni az a gazdag
változatosság, amely megkülönböztetett helyet biztosít műsorkínálatának, a
külföldi kultúra-turistákon kívül a hazai érdeklődők körében is. Mert
még ahhoz is nagy merészség kell, hogy érdembeli áttekintésére vállalkozzon
valaki – a „figyelemmel kísérés” leginkább az adatok-információk szintjén tud
megvalósulni.
A
KOR-TÁRS hangversenysorozat záró koncertje – olvashattuk az „Új utak
Beethovenhez. Fiatal zenészek koncertje Beethoven halálának 190. évfordulójára”
címmel meghirdetett programnál. A teljes kínálattal elszámoló, dicséretesen jó előre
megjelent (almanach-jellegű) műsorfüzetben arról is értesülünk, hogy
második alkalommal valósul meg ilyen hangverseny-sorozat. Milyen is? „Fiatal
zenészeket bemutató”. Halkan megjegyezném, hogy hangversenyeknél az előadó
mindig kortárs, akár fiatal, akár idős, ilyen meggondolásból szinte öngól
a „KOR-TÁRS”-ság hangsúlyozása. (Egyúttal a címbeli
szó alapján, amelyet az utóbbi időben igencsak gyakorta használnak – ez a
gyakoriság korántsem tudja ellensúlyozni, hogy a kortárs (zene)művészetnek mindmáig az érdeklődésnek csupán a
perifériáján jut hely – aligha lehet visszakeresni interneten a hivatkozott
rendezvényt.)
Az
előzmények ismerete nélkül is tudomásul lehet venni, hogy egy
rendezvénysorozatnak vélhetőleg a végére tartogatták a legjobbakat, tehát
feltételezhető: méltán kerültek a BTF programjába. A „zárókoncert”
ugyancsak pontatlan, hiszen két hangversenyre került sor (április 22-én délután
és este) a Vigadó Dísztermében.
De ne
keressünk csomót a kákán is, amikor van szembeötlőbb elgondolkodnivaló is.
Új utak Beethovenhez? A két hangverseny végighallgatása után bizton állíthatom,
az új út legfeljebb a blickfangos címek kiagyalóinak
az elméjében létezik. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem hallgatói
Beethoven-műveket játszottak két hangversenyen – pontosabban másfélen,
mert a fiatalokon kívül beérkezett művész is fellépett, Érdi Tamás
zongoraművész. Valamiféle „szervesség” látszatát kívánták kelteni azzal
is, hogy többségük a Járdányi Pál Zeneiskolában kezdte tanulmányait (vajon a
„többségük” megjegyzés a két hangverseny tíz előadójára vonatkozik, avagy
arra az egész, immár másodszor megrendezett KOR-TÁRS hangversenysorozatra,
amelynek záró eseménye(i) került(ek)
a BTF kínálatába?) – ilyen meggondolásból indokolt Érdi Tamás szerepeltetése.
A két
hangverseny szórólapján egyaránt szerepel a 10 előadó képe – aki nem
ismeri őket, beazonosíthatja, amikor pódiumra lépnek. Az előadóknak a
műsorszámokhoz való társítása, a darabok sorszáma alapján, megoldhatatlan
feladat elé állította az 1. program készítőit (pedig könnyen
feltűnhetett volna, hogy négy műsorszám esetében nem kellene egyik
játékoshoz sem az 5. számot írni!).
De
térjünk a lényegre!
A
délutáni hangverseny első részében két zongoraszonátát hallhattunk.
Szilasi Dávid játszotta az Op. 90-es e-mollt, bensőséges tónussal.
Gyönyörködtetően formálta a dallamokat, ám a bal kéz kísérete dinamikailag
néha kevésnek bizonyult. Ugyanakkor, ha a bal kéz játszott lényeges-tematikus
anyagot, sokkal kiegyensúlyozottabb lett a hangzás. Aki ráadásul ráláthatott a
kezére, az audiovizulis élmény teljes mértékben le
tudta kötni a figyelmét. Más kérdés, hogy aki oldalról-távolról hallgatta,
mennyire érezhette magát megszólítottnak e muzsikálás által.
Medgyesi
Zsolt (Jegy.hu)
Az op.
109-es E-dúr szonáta kétségkívül „nagy falat” – Medgyesi Zsolt technikailag
kifogástalanul teljesítette, ám játéka inkább emlékeztetett sikeres
vizsgahangversenyre, semmint élmény-megosztó interpretációra. A hangokat
(sőt, a belőlük kialakított kisebb-nagyobb formai felületeket)
birtokba vette már, ám a kompozíció gondolatisága még nem az övé. Más
szavakkal: amíg hallgattuk, nem a művet kaptuk meg, személyesen
átintonálva, hanem az előadó hangszeres játéka volt az, amivel
foglalkoznunk kellett. Mindenesetre, ígéretes volt a produkció – szívesen meghallgatnám
Medgyesi Zsolttal egy-két évtized múlva is!
A szünet
után egy-egy duó-szonáta került előadásra. G-moll szonáta zongorára és
csellóra, op.5/2 – hirdette a műsor, és Radnóti Róza (zongora) és Matuska
Flóra (gordonka) előadásában valóban azt is hallottunk: gordonkakíséretes
zongoraművet. Pedig a korai Beethoven-opus úttörőként éppen azok közé
a kompozíciók közé tartozik, amelyek tényleges szólista-rangot adnak a
mélyhangú vonós hangszernek, kiszabadítva a korábban általánosságban a basso continuo játszásával
megbízott hangszert.
Radnóti Róza (Új Európa Alapítvány)
Radnóti
Róza nagy hangon,felszabadultan muzsikált, már-már
inkollegiálisan figyelmen kívül hagyva partnerét – megtehette ezt annál is
inkább, mivel Matuska Flóra visszafogottan játszott. Azokban a részletekben,
amikor mégis szólista-öntudatra ébredt, gyönyörködhettünk a kamaramuzsikában.
Stark
János Mátyás (Nemzeti
Audiovizuális Archívum)
Felemás
produkcióval zárult a program: az op. 30/1 A-dúr
hegedű-zongora szonáta (a műsorlap szerint zongorára és hegedűre
szánt) hegedű-zongora szonáta, és egyszersmind az egész hangverseny nagy
élményét Ránki Fülöp muzsikálása jelentette. Mintha
egyedül ő vette volna számításba az akusztikai közeget, amelyben játszik.
Stark János Mátyás hegedűhangja nélkülözte a vivőerőt, ennek
ellenére Ránki Fülöp képes volt dinamikailag
alkalmazkodó zongorázással kiegyensúlyozni a szólamok megkomponált
viszonylatait.
Itt, a
legnagyobb élményt adó műsorszámnál érdemes rámutatni arra, hogy a
pódiumművészet, az előadóművészi gyakorlat nemcsak a szereplések
gyakoriságával tanulható, hanem az is szükséges, hogy a megszólaltatás terét is
megtanulja belekalkulálni produkciójába a fellépő. A Vigadó Díszterme
rendkívül visszhangos – bizonyos műveknél kifejezetten jótékony hatású,
amennyiben „ápol és eltakar” megannyi kidolgozatlanságot, jótékony
hangfelhőbe rejtve a problémákat. Ezúttal érdemes lett volna olyan céllal
tartani terempróbát, hogy akár kültag (tanár, vagy muzsikus-kolléga) hallgassa
a terem különböző pontjain a zenélést, és megosztva tapasztalatait,
instruálja a játékost, akár egymás produkcióját kontrollálják ily módon a
hangszeresek.
Ránki Fülöp (Fidelio)
„Rossz
az akusztika”- ezzel a legyintéssel könnyű szőnyeg alá söpörni a
problémákat. De épp Ránki Fülöp zongorajátéka
bizonyítja, hogy kellő térérzékenységgel bármilyen akusztikai környezetben
lehet élményt adóan zenélni. Csak épp plusz egy megfigyelési szempontnak kell
eleget tenni ehhez.
Az esti
koncert első fele jelentette a közönségnek az „örömzenét”, amikor Érdi
Tamás két ismert-népszerű szonátát adott elő (cisz-moll „Holdfény”
szonáta op. 27/2 és d-moll „Vihar” szonáta, op. 31/2). Megérdemelten aratott
nagy sikert.
Az esti
koncert második része a ritkán hallott kamaraművekből adott
ízelítőt. Az érdemben a vonósnégyesekhez szánt előtanulmánynak
tekinthető op. 9-es vonóstrió-ciklusból csendült fel a 2. (D-dúr) és 3.
(c-moll) darab. Itt az előadók felelősségét megnövelte, hogy
feltételezhették: sokan „itt és most” hallják először (főként
élőben!) e kompozíciókat, tehát interpretációjuk
és a művek közé egyenlőségjelet tesznek.
Kruppa Bálint (Zeneakadémia,
Kondella Misi)
Kurgyis András (Arcus Temporum XII
)
