Juhász Előd

Juhász Előd zenetörténész szinte a kezdetektől készített interjúkat a nagyszerű, zseniális zongoraművésszel. Ezekből egy portré rajzolódik elénk, a korai korszaktól napjainkig, Kocsis Zoltán hatvanadik születésnapjára!

Zene, Zene, Zene – Kocsis Zoltánnal

(MTV, 1982. április 21.)

– Köszöntöm nézőinket, és Kocsis Zoltánt, aki köré építjük ezt a mai Zene, Zene, Zene televízióadást. Előadótársad-tanítványod, Szokolay Balázs volt, Rachmaninov I. zongoraversenye második tételének részletét hallottuk.

Ha körülnézünk, vendégeket is látunk. Azért választottuk ezt a helyszínt, a Zeneakadémia 8-as tantermét. mert ez a ti „születési helyetek”, ha szabad így mondani, mármint annak a generációnak, amelyik veled együtt „robbant” be a magyar zenei életbe.

– Előd, én el sem tudom neked mondani, hogy ki mindenki tanult, vagy ki mindenki tanított itt, tehát még csak a felsorolás is hosszú perceket venne igénybe. Itt tanult például Máthé Klári néni, a magyar ifjúság középgenerációjának „állandó fölnevelője”.

– Szerettük volna elhívni, de sajnálatunkra most ő is beteg.

– Így van, sajnos, ő is beteg, meg még sokan betegek… Itt tanított Hernádi Lajos például, nyugdíjba vonulásáig, itt tanult Frankl Péter, Vásáry Tamás, itt tanított Kadosa Pál, és tulajdonképpen még most is itt kéne tanítania, ha ugyan már nem otthon adná az órákat. Őt is szerettük volna elhívni, de ő is beteg. Itt tanult Ránki Dezső, Schiff András, szóval, fantasztikus, hogy mi volt valaha ebben a teremben, micsoda légkör volt itt valamikor!

– Ha úgy gondolod, akkor egy picit még messzebbről kezdhetjük, gondolok itt a ’45 utáni évekre.

– Igen, a ’45 utáni évek – ritka kivételektől eltekintve – meglehetősen szegények voltak zongoristában, ugyanis – főleg a ’49 utáni évek, egészen ’56-ig bezárólag – egy elhibázott instrumentális oktatáspolitikán alapultak, aminek az volt a lényege, hogy ne riasszuk el a dolgozók gyermekeit a zenetanulástól, tehát ne tanítsunk etűdöket, skálákat és olyan technikafejlesztő gyakorlatokat, amelyek hát meglehetősen unalmasak. Én tudom a kezdeti éveimből, hogy milyen rettenetes unalmas, taposómalomra emlékeztető dolog ez, de viszont meghozza a maga gyümölcsét.

Ez az oktatáspolitika meglehetősen keserű gyümölcsöt érlelt 1960 tájékán, ekkor jelentkeztek azok az akkor fiatalok, akik nagyon tehetségesek voltak, nagyon muzikálisak, nagyszerű elképzeléseik voltak a zenéről, csak nem tudták azt megvalósítani, nem állt megfelelő technikai hangszertár a rendelkezésükre. Úgyhogy azt is mondhatnám, hogy 1956 után – mert akkor volt a háború utáni első „eresztésnek” ez a kivándorlása: Frankl Péterre és Vásáry Tamásra gondolok itt elsősorban, de Vázsonyi Bálintra és Pauk Györgyre is, ő ugyan hegedűs, de nagy tehetség, tehát ők – mind kimentek.

Utána itt egy meglehetősen nagy éhség támadt fel hangszeresek iránt. Az első áttörést Szabó Csilla hozta, aki mindjárt két nemzetközi díjat is nyert 1961–62-ben, ennek a visszhangja azonban csak meglehetősen lassan terjedt el Magyarországon, mert ez egyébként ma is így van, ha valaki nyer egy nemzetközi első díjat, akkor nem olyan mértékben figyelnek fel rá.

– Azt hiszem, hogy ez külön téma lenne, a zene presztízse és súlya…

– Hogyne, valóban egy külön adást lehetne ezzel a témával megcsinálni. Utána jelentkezett Kiss Gyuszi és Joó Árpád. Joó Árpád hamar kiment a Juilliard iskolára tanulni, de Kiss Gyula már 1966-ban megnyerte a rádió zongoraversenyét, ami meglehetősen nagy fegyvertény volt akkor. Nagyszerűen zongorázott, mi őrülten lelkesedtünk érte a Konziban. Emlékszem, még annak idején külön Kiss Gyula faliújságot is létrehoztunk.

Utána jött az a bizonyos ’66-os Liszt-zongoraverseny, talán te is figyelemmel kísérted, ahol nem adták ki az első díjat. Antal Imre nyerte egyébként akkor a második díjat. De az a tény, hogy nem adtak ki első díjat, jelezte, hogy nincs meg az a bizonyos nagy egyéniség. Megjegyzem, a mi véleményünk szerint akkor megvolt, mert a Kiss Gyusziért nagyon rajongtunk. Joó Árpádért is rajongtunk volna, hogyha nem megy ki. Aztán az igazán komoly dolog az volt, amikor a Ránki Dezső – nevezzük Dedinek röviden – megnyerte a Schumann-versenyt 1969-ben. Ez egy igazi nagy fegyvertény volt, ünnepeltük is!

A mi tanáraink szerencsére nem szenvedtek ettől a nézettől, ettől a hibás, téves nézettől – nem győzöm hangsúlyozni. Nekem Szmrecsányi Magda volt az első tanárom, aki szolfézsben is, zeneelméletben is, zongorában is egyenrangúan jó nemzetközi színvonalú pedagógus volt, és meg kell mondjam, az öt év alatt rengeteget tanultam tőle. Hasonlóan szerencsésen járt Ránki Dezső meg Schiff András is…

– Nagyon jó, hogy említed a régmúltat, mert még nem mondtuk a nézőinknek azt, hogy a mai adás során minifórumra is sor kerül, vagyis a két telefonszámon, amit a főcímnél is láthattak, az adás végéig várjuk a kérdéseket Kocsis Zoltánhoz. Már délután négy órától „élnek” ezek a telefonok. Nagyon sok kérdést kaptunk, többek között azt is kérdezték, hogy milyen volt a pályaindulásod, és hogy kik tanítottak?

– Erre már részben megfeleltünk. Visszatérve azokra az évekre, azt mondhatnám, hogy a mi kezdeti munkánk egy bizonyos aktív kísérletezés jegyében telt el, és így is indult tulajdonképpen, miránk még nem nehezedett ez a nyomasztó felelősségérzet, ami a mai fiatalokra, zongorista fiatalokra nehezedik, főként azért, mert rengeteg a zongorista, most zongorista-túltengés van. Ez akkor az ellenkező véglet volt, tehát alig volt nemzetközileg versenyképes zongoristánk.

– Azt hiszem, hogy arról érdemes szólni, hogy változást hozott a főiskolai légkörben, a főiskola életében az, hogy Kovács Dénes lett a rektor.

– Pontosan ezt a két különbséget szeretném elmondani, ami az akkori generáció és a mi generációnk között jelentkezett. Az egyik az, hogy ’56 után ugye kinyíltak a határok, és a nyugatról és keletről is, cenzúra nélkül érkező információkat mi már teljes egészében megkaphattuk, fölfoghattuk. Én például már meglehetősen korán kapcsolatba kerültem Schönberg, Webern, Stockhausen, Boulez zenéjével.

A másik nagy különbség pedig a nyitás itt, a főiskolán, ami Kovács Dénes érdeme, ő amikor rektor lett, azonnal fölszámolta azokat a régebbi időkből visszamaradt tévhiedelmeket, melyek szerint a főiskolának ezt az ezoterikus védett világát nem szabad a külvilág felé kitárni. És megnyitotta a növendékek előtt is a koncertpódiumokat. Én csak a magam példájából tudom mondani, hogy elsős zeneakadémista koromban már zenekarral játszottam, Szenthelyi Miklós is, és Medveczky Ádám vezényelt, aki akkor volt elsőéves karmesterképzős.

– Mindez hányban volt?

– Mindez ’69-ben, és fantasztikus eredmény volt a régi idők után, amikor meglehetősen nehezen kapott pódiumot egy-egy főiskolás. Visszakanyarodva a régi időkre, azt mondhatom, hogy ez a bizonyos „isteni felelőtlenség” nagyban kedvezett nekünk. Én már Ránki Dezsőt és Schiff Andrást is elég hamar megismertem, de zenei természetű kapcsolatom csak Ránki Dezsővel volt: a főiskolán kétzongorázgattunk, négykezesezgettünk…

– Mindez már a főiskola ideje, de szerencsére visszaléphetünk még egy-két perc erejéig. Az időpont 1963, egy televízió-műsor...

– Június 11.

– Igen, precíz ember vagy, az volt a címe, hogy Zenélő órák, és ott láttunk egy tizenegy éves kisfiút, aki ül a zongora mellett, és Bachot játszik. Nagyon izgult ez a kisfiú?

– Persze, azt hiszem, hogy igen. Egyébként egykori feljegyzés szerint, amelyet édesapám vezetett akkoriban, a produkcióval állítólag nagyon elégedett voltam.

– Ma is így játszanád ezt az F-dúr kétszólamú invenciót?

– Nem, nem. És hogy ez mennyire nem így van, csináltunk egy felvételt – ezt a kedves nézőknek mondom –, ma délután ugyanebben a teremben, hogy hogyan játszom ezt a darabot ma.

– Az előbb édesapádat emlegetted, de üdvözölhetjük itt a körünkben édesanyádat is. Most hozzá fordulok. Többen kérdezik a nézők sorából, hogy Zolinak a zenei pálya, a zongorázás választása teljesen evidens volt?

Kocsis Zoltán édesanyja: – Igen, igen. Ő csak a zenének élt, már pici korában.

– A pici kor alatt mit kell érteni?

Kocsis Zoltán édesanyja: – Egyéves korában már. Odamászott, járni ugyan még nem tudott, inkább négykézláb, és pötyögtetett a zongorán.

– A betűket ismerte meg előbb, vagy a hangjegyeket?

Kocsis Zoltán édesanyja: – A betűket, olvasni is korán kezdett.

– Ez hány éves korában lehetett?

Kocsis Zoltán édesanyja: – Négy.

– Saját magától kezdte, vagy már tanult…

Kocsis Zoltán édesanyja: – Saját maga játszogatott, úgy a maga módján. Azt hiszem, ’56-ban volt, hogy a vállalatunkhoz bevittem őt, mert ugye, óvoda nem volt akkor, és ott ő, a saját maga alkotta kísérettel játszott a Csárdáskirálynőből részleteket. És leszólt a vendégeknek: „Na, most miért nem táncoltok?”.

– Mert lehetett volna táncolni, és ilyenkor kiderül az, hogy a sok műfajúság bizony már a nagyon fiatal muzsikusoknak is sajátja lehet.

Kocsis Zoltán édesanyja: – A második nagy szerelme a foci volt. És ennek a nagy szerelemnek a nyomait még ma is hordja a lábán, az emlékét – bokaficam, kék foltok. Történt egy nap, hogy későn, csapzottan jött haza. Hol voltál? Hímezett-hámozott, nem nagyon akart válaszolni, hazudni nem akart, aztán egy olyan óra múlva csengetnek, egy fiatalember áll az ajtóban, és mondja, hogy „fociztunk, és a Zolinál maradt a szemüvegem”. Mint utóbb kiderült, az a fiatalember Presser Gábor volt, és hát így nagyon hamar lebukott a fiam, úgyhogy nagyon megkapta a beosztását.

– Köszönjük szépen a történetet. Kicsit komolyabbra fordítva, az iménti bejátszás tizenkilenc évvel ezelőtti, és nem véletlenül készült a felvétel, hiszen ugyanennek a televízió-műsornak illusztris vendége volt Kodály Zoltán személyében. Idézzük fel ezeket a pillanatokat, 1963 júniusából.

– Emiatt archiválták a műsort, mert Kodály Zoltán szerepelt benne.

– De most már örülünk, hogy archiválták.

– Hogyne, nagyon. Egyébként Kodály itt egy német kislány levelét olvasta fel, amelyben a kislány rajongva hitet tesz Kodály muzsikájára. Már nem tudom, melyik művéről volt szó, de mindenesetre Kodály ezután meglehetősen epésen megjegyezte, hogy a magyar lányok még mindig azt kifogásolják – 1963-ról van szó egyébként –, hogy a rádióban kevés a jazz.

– Érdekes lenne tudni, hogy vajon most mit kifogásolna, de azt hiszem, számunkra talán még érdekesebb azt megtudni, hogy te akkor ismerted-e már Kodály Zoltánt?

– Igen, én akkor már ismertem Kodály Zoltánt, 1962. július 3-án elvittek hozzá, Szmrecsányi Magda és Szőnyi Erzsébet, a lakására…

– Mit láttál, mit tapasztaltál?

– Mit láttam? Sok érdekes dolgot láttam, megmutatták nekem a Háry-órát. Arra határozottan emlékszem, hogy az első feladat, amit meg kellett oldanom, az a Bach: e-moll háromszólamú invenciónak az elzongorázása és eléneklése volt, mégpedig úgy, hogy a két szélső szólamot játszottam két kézzel, a középsőt pedig szolmizálva énekeltem.

– Pedig nem szerettél szolmizálni, legalábbis így nyilatkoztad egyszer…

– Nem, nem bizony, és mindezt transzponálva. És csodálatosképpen – ugye, ez egy tízéves gyerektől azért valami, mégiscsak – Kodály egyáltalán nem volt meglepve. Annyira természetesnek vette, hogy ez ma már érthetetlennek tűnik előttem. Egyébként őrületesen sajnálom, hogy nem jött létre az igazi találkozás Kodály és köztem, de nem is jöhetett létre, mert én tízéves voltam, Kodály pedig a nyolcvanadik éve felé ballagott. Visszahozhatatlan ez az idő, én már soha nem fogok Kodállyal találkozni, de bölcsen be kell ismerjem, hogy nem volt itt az ideje akkor. Nem volt itt az ideje, 1962-ben én nem találkozhattam „zenei szinten” Kodállyal.

– Valamelyik művedet is megmutattad neki?

– Hogyne, több művemet is megmutattam, nagyszerű dolgokat mondott, már akkori fejjel felmérve is nagyszerű dolgokat, például a túlzottan instrumentális látásmódot, a túlzottan zongoraszerű látásmódot kifogásolta.

Én nagyon-nagyon sajnálom egyébként, hogy akkor még nem tudtam annyit a népzenéről, hogy nem ismertem Kodály műveit megfelelő mértékben, valószínűleg jobban sikerültek volna ezek a találkozások, hogyha én jobban fel vagyok készülve, de hát ezt egy tízéves gyerektől nem tudom, hogy számon lehet-e kérni? Mindenesetre ma már meglehetősen jól ismerem Kodály műveit, és ezt azért szeretném mégiscsak demonstrálni valamivel, úgyhogy ha megengeditek, akkor eljátszom a Székely keservest a Hét zongoradarabból.

– Előd, most jut eszembe, hogy ebben a műsorban te is szerepeltél.

– Sőt együtt énekeltünk, hogy is volt az?

– Úgy van, igaz: Viva, viva la musica… – ezt énekeltük kánonban, Forrai tanár úr vezényletével.

– Ott egy emlékplakettet is kaptál…

– Aminek az átadása itt most látszani fog a filmbejátszáson. Egyébként ezt az emléklapot, amit ott kiosztottak, a mai napig őrzöm. Itt van velem, a kamera felé is mutatom, tessék parancsolni.

– Rajta Kodály tanár úr aláírása.

– Nagyszerűen látható rajta Kodály Zoltán autogramja, aki elé, mint a libák, odajárultunk a műsor után…

– Már csak azért is, mert szolmizálás nélkül lehetett autogramot kapni, ami nagy dolog volt!

– A Viva, viva la musica egy ilyen megváltó akció volt.

– Egyiki nézőnk kérdezi, hogy Szmrecsányi Magda tanárnő hogy van?

– Szmrecsányi Magda néni nagyon jól van – én mielőtt beteg lettem, azt hiszem, húsvéthétfő utáni kedden, beszéltem vele, nagyszerűen van, már hazajött Svájcból, mert ott tanított. Nem tudom, tudod-e, több évig tanított Svájcban. Szóval, ő valóban egy nemzetközi szintű pedagógus, meg fogom látogatni a közeljövőben.

– Az előbb érdekes mondatot mondtál, hogy akkor még nem volt az ideje a Kodállyal való találkozásnak. Ezt úgy is fordíthatnám, hogy ha lehetne választani, akkor tulajdonképpen melyik nagy zongorista-zeneszerzővel szeretnél – idézőjelben mondom – „találkozni”?

– Találkozni, hát, sok mindenkivel szeretne az ember, én inkább azt mondom, hogy kiket szeretnék hallani. Ha választanom kellene, és hogyha lehetne ilyen mesebeli három kívánságom, akkor Bachot szeretném hallani orgonálni, Chopint zongorázni… Érdekes módon Chopint és nem Lisztet, mert Lisztnél talán tud az ember következtetni a tanítványok játékából, vagy egyáltalán a legendából, és egyáltalán abból a sok külsőséges, külsődleges megnyilvánulásból, amivel Liszt élt, és amit remekül ábrázoltak, fotóztak, karikatúráztak, de számomra Chopin valahogy nagyobb titok. Én Chopint szeretném hallani zongorázni. Nem tudom őt megfejteni, nem tudom elképzelni…

– De próbálod, mert nagyon sok Chopint játszol az utóbbi időben…

– Igen, de elképzelni sem tudom, hogy hogyan játszhatott, szóval, az lenne az igazi. Ja, és szeretném hallani Paganinit hegedülni. Mert az is egy olyan dolog lehetett, épp Liszt írta róla, hogy soha nem lesz még egy Paganini, legalábbis ilyen hegedűsképességekkel megáldott zenei talentum. Nekem ez lenne a három kívánságom.

– A nézőknek pedig szinte egyöntetű kívánsága az, hogy Chopint játsszál. Mit?

– Én szívesen játszom bármelyik Chopin-darabot, most vettem lemezre az összes keringőt, úgyhogy bármit tudok ebből játszani, csak félek, hogy elhúzódik…

– Én azt hiszem, hogy ilyen szép zenével senki sem fogja sajnálni…

– Szándékosan választottam ezt a keringőt, mert olyan mazurkás. És többen leírják, hogy Chopin nagyon mazurkásan játszotta a keringőit, majdnem négy negyedben.

– Te is úgy próbáltad természetesen…

– Igen, ez egyébként a kéziratverzió, amit Chopin leírt, szóval, nem a közismert Fontana-verzió. De szeretném, hogy ha visszakanyarodnánk a nyolcas teremhez.

– Térjünk vissza, úgy van…

– Lehetetlen felidézni azt a légkört, ami egy-egy Kadosa-óra közben volt…

– Készült egy film egyébként a Kadosa tanár úr órájáról, tanításáról.

– Igen, a Kadosa portréfilmben ez egy olyan műóra volt, amit csináltunk, de ezen is nagyszerűen látszik, hogy hogyan is tanított Kadosa tanár úr. Izzott a levegő, és ami még óra után volt, amikor itt maradtunk és egymást szinte túllicitálva játszottunk! Ennek tényleg Ránki, Schiff meg Jandó a megmondhatója – éppen ez az, ami ennek a teremnek fantasztikus légkört kölcsönzött, és ezért nőtt annyira a szívemhez, ezért kértem, hogy ez legyen a helyszínünk.

Meg aztán a kétzongorázások, négykezesezések. Schiffel itt kezdtünk először kétzongorázni… Hihetetlenül élveztük ezeket a két-, és háromzongorázásokat! Meg kell mondjam, itt sokkal távolabb mentünk, mintsem hogy csak bepróbálunk műveket. Megtörtént az, hogy szimfóniákat játszottunk el kívülről és egyben. Emlékszem, egyszer Dvořák VIII. szimfóniáját teljes egészében eljátszottuk úgy, hogy Schiff játszotta a fúvósokat, én a vonósokat…

– És más műfajban?

– Éppen így hülyéskedtünk, mert ugye, ez is hozzátartozik az „isteni felelőtlenségű” játékos évekhez.

– Hogyan hülyéskedtetek?

– Ilyen szignálokat játszogattunk egymásnak… (eljátszotta a Tv-híradó szignálját), de rengeteg minden mást is. Vagy jazzeltünk, improvizáltunk… A legfantasztikusabb az volt, ahogy Schiff Andris nyúlt a zenéhez. Ő egészen fiatal korában már bámulatos zeneirodalmi ismeretekkel rendelkezett. A dalirodalom a kisujjában volt már egész régen, meg a szimfonikus irodalom is. A Mahler-szimfóniákat előbb ismerte, mint én…

És hogy miket rögtönöztünk még? Abban az időben nagyon bele voltunk esve Gershwinbe… Aztán a Herkulesfürdői emléktől kezdve Kálmán, Lehár, mindenféle volt… Azt hiszem, hogyha megkérdeznéd Ránkit, Schiffet vagy Jandót, ők is azt mondanák, amit én: életünk legboldogabb időszaka volt ez!

– Egy telefonáló a véleményedet szeretné hallani Cziffra Györgyről. Cziffra meghallgatott téged Párizsban?

– Nem tudok róla, hogy ott lett volna a koncerten, de biztos, hogy hallott már Párizsban, hiszen én meglehetősen sokszor játszottam ott, és valószínű az egyiken jelen volt, de koncert után soha nem jött oda. Én most mind a két koncertje után odamentem hozzá a Vigadóban.

– Közben kaptunk egy ötcsillagos papírt, hogy Antal Imre szeretettel üdvözli, és emlékeztetőül: 1966-ban Kiss Gyula is díjas lett. Jól olvasom, ez az „is”, hogy ötödik?

– Ötödik díjas. Nem, negyedik díjat kapott megosztva! Antal Imre lett második, az első díjat nem adták ki, a harmadik díjat Torma Gabi nyerte, aki akkor kiváló zongorista volt, és most Miskolcon elismert zongoratanárnő, és a negyedik díjat Kiss Gyula és Lux Erika kapta megosztva, egész biztosan emlékszem.

– Íme, a következő telefonáló: Nem kívánná-e valamelyik világhírű zeneszerzőtől, hogy versenyművet írjon a számára?

– Ez most már két világhírű szerzővel is így van, az egyik Ligeti György, akinek a zongoraversenyét, ha elkészül, sokat szeretném játszani. A másik Kurtág György, akinek zongoraversenyét viszont én fogom bemutatni, Londonban, ha elkészül. Egyébként nem említettem Kurtág mellett Rados Ferenc nevét – ők is itt tanítottak, ebben a teremben. Fantasztikus volt egy Kurtág-óra, nem tudod elképzelni, mi mindent tanultunk tőle!

– Egyáltalában ezek a főiskolai évek – én hasonlóakat őrzök Szabolcsi Bencéről, Bárdos Lajosról, Bartha Dénesről és a többiekről – fantasztikusak, visszahozhatatlanok!

– Persze, fantasztikus emberek voltak akkor itt, de például ahogy Kurtág zongorát tanított, és közben büszkén vallotta, hogy tulajdonképpen ő nem is tud zongorázni. De hát úgy tanított zongorát, hogy én olyan dolgokat azóta sem hallottam senkitől. Ő a Kadosa tanársegédje volt akkoriban.

– Remélem, hogy nem érzed provokatívnak a kérdést, hiszen megállapodtunk, hogy bármilyen kényes kérdést beadunk. Kollégáim külön jelezték, hogy egy Kodály-tanítvány telefonált, szóról szóra olvasom: Ne torzítsa el a megjelenését ezzel a frizurával, nem ott az erő, ahol Sámsonnak!

– Lehet, igen, csak én egyelőre most még olyan beteg vagyok, hogy fésülködésre nem is gondolok. Először gyógyuljak meg itt bent, aztán majd „kint” is.

– Újabb kérdés: Egyszer korábban Kocsis Zoltán azt nyilatkozta, hogy nem elégedett a koncertezés mai formájával, véleménye szerint ugyanis szorosabb kontaktus kellene művész és közönsége között. Véleménye szerint elképzelhető volna-e, hogy koncert előtt a műsort a közönséggel együtt kellene összeállítani, s ha igen, kezdeményezne-e ilyet?

– Ilyen már volt, a tours-i fesztiválon, Richter fesztiválján. Pontosabban nem egészen ilyen, de zsákbamacskaműsorral léptek fel a művészek – meg kell hogy mondjam, hogy ki kellett találni a művek címeit, és fantasztikus dolgok jöttek ki. Volt, aki Bartókra Bachot mondott, meg ilyesmik. Ez egyébként egy érdekes kezdeményezés, de ez sem oldja meg a problémát. Azt hiszem, hogy ez a probléma önmagától fog megoldódni.

Jelenleg túl ünnepélyesnek érzem az egészet, túlságosan szeparálva van egymástól a közönség és az előadóművész. Nem elég aktív a közönség részvétele, már olyan értelemben gondolom ezt, hogy mindennek olyan egyforma langyos sikere van. Nem éppen mindennek persze, de a legtöbb produkciónak. A közönség a negatív véleményét már egy jó ideje nem meri kinyilvánítani.

– Szeretnéd, hogy ha fütyülnének?

– Szeretném, bizony szeretném.

– Másik kérdés: Saját, eddig elkészült zongoraátirataiból készül-e lemez, és ha igen, mikor?

– Hát, a Rachmaninov: Vocalise elkészült, az egy kislemez, épp a napokban kaptam meg. A Wagner-átirat lemezemnek a próbapéldányát megkaptam, amely többek között a Meistersinger-nyitányt és a Trisztán-előjátékot is tartalmazza – nagyon szép egyébként –, év végére talán itt is forgalomba kerül.

– Ismét egy hölgy: Az 1970-ben kiadott, Beethoven G-dúr zongoraversenyét tartalmazó lemezét miért nem lehet kapni, igaz-e, hogy ő maga állíttatta le, s ha igen, miért?

– Igen, én állíttattam le – nem szeretem azt a lemezt. Nem jó már, nem tartom megfelelőnek, és szándékomban is van a közeljövőben újra felvenni.

– Itt zárójelben inzertálom azt, hogy 1970-ben pedig ezzel tűntél fel a rádiós Beethoven-zongoraversenyen.

– Úgy van, és egy olyan ötletem van, hogy szeretném ugyanazzal a gárdával, tehát ugyancsak Lukács Ervinnel és a Rádiózenekarral fölvenni. Kíváncsi vagyok, hogy mit tud ugyanaz a gárda, ma, tizenkét év után nyújtani, engem is beleértve természetesen.

– Ugyanez a hallgató, néző még azt is kérdezi, hogy várható-e, hogy ugyanilyen okokból más lemezeid is eltűnnek a boltokból.

– Ez egy harc a hanglemezgyártó és közöttem. Én szeretném kivonatni a lemezeimet, a hanglemezgyártó meg ragaszkodik hozzá, hogy maradjanak forgalomban, mert nyilván üzleti szempontok is vannak a világon. Amit én maximálisan megértek, de úgy érzem, hogy a művészi szempontok ezek fölött vannak. Összesen talán öt-hat olyan lemezem van, amit ma is vállalok, amire rá merem ütni ma is a pecsétet.

– Ötödik osztályos tanuló, zárójelben zongorista: Mennyit gyakorolt Kocsis Zoltán ötödikes korában?

– Ötödikes koromban, mikor is volt? Igen, hát, én nem szerettem soha gyakorolni, megmondom őszintén, ma sem szeretek, de gyakorolni kell, és attól ember az ember, hogy erőt tud venni magán. Tehát hogy az akaratát, a saját akaratát rá tudja saját magára kényszeríteni. És bizony ez a gyakorlás néha nagyon unalmas, részleteket kiszedni a darabokból, skálázni, de meg kell csinálni.

Ötödikes koromban egyébként három órát gyakoroltam, sohase többet, mert nem bírtam odafigyelni többet, megmondom őszintén, és ma sem gyakorlok három óránál többet. Természetesen voltak olyan időszakok, amikor sokat gyakoroltam, nagyon sokat, nyolc órákat is, de ezek a periódusok soha nem tartottak két hétnél tovább.

– Újabb kérdező: Kevés koncertet ad itthon, az idei bérleti szezonban meghirdetett két koncertje is elmarad. Miért?

– Azt hiszem, hogy az egyik Rados Ferenc betegsége miatt maradt el, egy kétzongorás koncert, a második pedig, Giuseppe Patané, ismert olasz karmester lemondása miatt. Már a darabot mondta le, nem engem, hanem a Rachmaninov I. zongoraversenyt – amiből itt hallottuk a második tétel végét – mondta le, nem tudom, milyen okból. Egyébként viszont beugrottam…

– Nyilván elkerülte a néző figyelmét…

– Egyszer egy szólóestre beugrottam, és most, Egerben is be fogok ugrani, mégpedig hétfőn, ahol Rachmaninov I. zongoraversenyét játszom a MÁV Szimfonikusokkal…

– No, egy igazi, amolyan kényes kérdés, elnézést, hogy nem csak zenéről lesz szó: A sok zongorázás mellett marad-e ideje magánéletet élni, és van-e feleségjelöltje?

– Hát, feleségjelölt… Igen, van feleségjelöltem egyébként, az a helyzet, tulajdonképpen a magánélet bizony most már egyre ritkábban funkcionál az én életemben. Mert ha például csak a mai nap hajtását megnézzük, itt magánéletről nem igen lehet szó.

– El kell mondani, hogy már kettő órakor itt találkoztunk délután, és megbeszéltük, hogy mi és hogyan legyen, hogyan alakuljon ez a műsor… Ugyanez a hölgy érdeklődik: Mi a hobbija, sportol-e valamit?

– Régebben bizony úsztam, futballoztam, és ma már ezekre sincs idő. Hobbi? Első számú hobbiként a lemezgyűjtést említhetném meg, de hát ez ugye szorosan kapcsolódik a zenéhez. Könyveket is gyűjtök, térképeket is gyűjtök, sok mindent gyűjtök egyébként – a gyűjtőszenvedély, az azt hiszem, soha nem fog kialudni.

– Elárulhatok valamit?

– Tessék!

– Hogy még mit gyűjtesz? Én legalábbis úgy tudom, te mondtad…

– Kisüvegek… kisüvegeket is gyűjtök. Kisüvegeket – általában régi dolgokat gyűjtök, szóval, ez az egyik fő hobbim.

– Elnézést, hogy nagyon pörgetem, de most már éppen túl vagyunk két perccel a műsoridőn, de gondolom, a nézők nem haragszanak, ha még erre a három kérdésre nagyon gyorsan választ kérek. A kérdés: Ő volt-e az, aki tízéves korában a József Attila lakótelep egyik földszinti lakásában zongorázott?

– Valószínű én lehettem, de soha nem laktam ott, legfeljebb vendégségben voltam. Tisztán emlékszem, hogy bizony a József Attila lakótelepen én zongorázhattam.

– Közben itt az újabb kérdés, többen üzenik: Ne változtassa meg a haját, neki ez az egyénisége!

– Nem tudom, most levágattam, mert hosszabb volt, csak azt hiszem egyébként, hogy nem jó a túl hosszú, mert nagyon zavaró, itt, ahogy zongorázom. Egyébként visszatérve a 8-as teremre, és a mostani légkörre, mert most már térjünk vissza megint erre…

– Csak még ezt a két kérdést. Tudom, hogy én fogok kikapni elsősorban, csak azt hiszem, hogy te sem fogsz megharagudni. A kérdések: Mennyiben hatott művészetére Pilinszky Jánossal való barátsága? Egyszer a rádióban hallott a kedves betelefonáló hölgy egy posztumusz beszélgetést, amelyben kettőjük operatervét említették. Hallhatna-e erről?

– Igen, ez az opera készül… Pilinszky nagyon hat, hát kire nem hatott? Én nagyon közeli kapcsolatban voltam vele, és az az igazság, hogy azért nem említettem őt, mert zenészekről volt szó elsősorban, hát fantasztikusan hatott. Azt hiszem, hogy a szellemi megtermékenyülésemre ő hatott a leginkább, szóval, ő volt az, aki ezt elsősorban előidézte, a későbbi években. Nagyon sajnálom, hogy csak ’73-tól ismertem.

– Köszönöm szépen. Sajnos, nem tudjuk folytatni a kérdés-felelet játékot…

– Előd, én azt szeretném talán így zárásként elmondani, hogy ma is, természetesen, van ilyen légkör ebben a 8-as teremben, és ha már nem is mindenben ugyanaz, mint régen, mint tíz évvel ezelőtt – ez talán csak azért van, mert én növendékből átvedlettem tanárrá –, de nagyon sokszor megtörténik, hogy órák után itt maradunk a növendékekkel, és…

– Egy pillanat, pontosan amit most mondtál, ahhoz a végszóhoz még egy mondat: Szegedről, a Csongrád megyei diákotthonból telefonáltak, az előkészítős zongoranövendékek külön engedéllyel most együtt nézik az adást. És itt szeretnének hallani sok mindent, de hát…

– A Szilvia nénit egyébként ismerem is, nagyon jóban is vagyunk... És még csak annyit szeretnék mondani, hogy remélem, hogy az a bizonyos „isteni felelőtlenség” – és ezt hangsúlyoznom kell, hogy jó értelemben értem –, tehát a munka szabadsága értelmében, ez nem veszett el, és hogy a növendékek fejlődésében ugyanaz a gyors „ütem” fog dominálni a következőkben is, mint ahogy a mi fejlődésünkben a hetvenes évek elején. És ennek illusztrálásaképpen szeretnélek megkérni, Balázs, hogy talán az lenne a legjobb, ha lecsengésként a Brahms: d-moll zongoraverseny részletét együtt szólaltatnánk meg …

– Ezzel köszönöm meg a beszélgetést Neked, és nézőinknek a figyelmét. Befejezésül ezek szerint, szinte jelképesen, továbbadjuk a stafétabotot: Brahms d-moll zongoraversenyének harmadik tételéből szól a részlet. A szólista Szokolay Balázs, a „zenekar” pedig: Kocsis Zoltán. Köszönöm!