SÁROSI BÁLINT

Mit üzen Kodály?*

Kodály Zoltán 125 évvel ezelőtt született, és már annak is negyven éve, hogy nincs közöttünk. Távozása óta nagyot változott a világ. A meggyorsult változások sodra az õ hagyatékát sem kímélte a hordaléktól. De néhány évtized hordaléka nem temetheti el Kodály példáját és gondolatait, mert ezek sokunkhoz szólnak és hosszú időre érvényesek. Nagy többségükben ma is frissek és időszerűek: élő üzenetként foghatjuk fel őket.

A zenei megújulás apostola volt. Úgy művelte a zenét, hogy figyelme a teljes magyar kultúrára kiterjedt. "A magyarság egész gondolatvilágát átölelni: érteni, megérezni a magyar lélek minden rendű rezdülését, a legmagasabb rendűtől a legkisebbig. A falusi libapásztorlánykától Széchenyi Istvánig"[1] – ez volt törekvése és vezérelve.

Kodály-évet írunk. Kiemelt alkalom arra, hogy felfrissítsük tőle származó legfontosabb ismereteinket; kiegészítsük – ahol szükséges, helyesbítsük – róla és életművéről alkotott képünket.

Ahogy magánéletét megszervezte és végigélte, már az is maga a messzelátó bölcs tervszerűség. Közismert, hogy átgondolt fegyelmezettséggel és bölcs mértékletességgel élt; rengeteg elfoglaltsága mellett is szakított időt egészséges mozgásra, sportolásra. Kiváló úszó, ugró, síelő, korcsolyázó, gyalogtúrázó volt. Élete végéig megőrizte karcsúságát, egyenes tartását és szellemi frissességét. Molnár Antal, kit magántanítványaként 1905-ben összhangzattanra tanított, így írja le a végzős egyetemi és zeneakadémiai hallgató Kodályt: "Külsejére [...] olyasfélének tűnt, mint holmi vidéki segédtanító. A kollégiumi koszton nem lehetett meghízni, s ő különben is mérsékletre rendezkedett be. Sovány, izmos, középtermetű emberke volt, vékony bajuszával. Egyetlen ruhájában, jól kisubickolt bakancsával mindig feltűnő tisztaságot hordozott. Soha semmiféle tétovaságot nem lehetett észlelni nála, minden szava és mozdulata biztonságos volt. Az egész emberből, habár igen szerényen lépett fel, sugárzott az öntudat."[2]

Sokat beszélő világunkban külön is érdemes megemlékeznünk szűkszavúságáról. Koncentrált rövidséggel és világosan nyilatkozott meg. Beszéddel soha sem zilálta szét a készülő gondolatot, s ez mindig készen volt, mielőtt megszólalt. Nem beszélt, ha nem volt az alkalomhoz illő és szükséges mondanivalója. Írásai is koncentráltak, magvasak, idézetbe kívánkozóak. Idézik is sokan abban a hitben, hogy Kodályból sokkal többet nem is kell tudni, mint ami idézetként közszájon forog.

Érzelmeinek, indulatainak ritkán adott hangot; ilyenek nyoma arcán is alig volt észrevehető – pedig kitűnő humora volt, tele volt figyelmességgel, segítőkészséggel; s volt bőven oka haragra is.

Õ, kinek egész élete áldozat volt a hazáért, a nemes hangzásától oly sokszor megfosztott "hazafi" szót még ironikus felhanggal sem használta. Hátrahagyott írásai közt említi, hogy 1910-ben, Bartókkal közös szereplésük alkalmával a közönség tapsát megköszönve, Bartók "egy mondatot kezdett: »reméli, így fogunk állni együtt a közös eszméért való küzdelemben«. Ez volt velem szemben egyetlen érzelmi-patetikus megnyilatkozása" – írja Kodály, és folytatásul megjegyzi: "Talán frázisgyűlölő természetem [...] tartotta vissza, de később ő sem emlegette a hazát, amit az előttünk járók úgy elkoptattak, hogy már ajkunkra venni se mertük."[3] Ugyanígy lenézte a nagy hangon emlegetett "magyar"-ságot, jól tudva, hogy az divat és politikai széljárás szerint lehet cégére üres büszkeségnek, takarója hibáknak, eszköze olcsó érvényesülésnek, csapdája megtévesztésnek, gerjesztője gyűlölködésnek. Élesen megfogalmazta, amit józanésszel magunk is beláthatunk: "...amint műveltnek nem lehet születni, úgy magyarnak se! Mindenki annyira művelt és magyar, amennyire meg tudta szerezni. Csak szerzett műveltség van, szerzett magyarság."[4] A megszámlálhatatlan kitűnő idegen gyökerű magyar közül példaként a mindenki által ismertet, a szlovák anyától és délszláv apától származó Petőfit említi.[5] Említhette volna saját magát is, aki apai ágon flamand, anyai ágon lengyel származású. Ettől függetlenül a kevesekhez tartozik, kiknek "a legnagyobb magyar" mellett van a helyük. Hiszen maga Széchenyi sem származása, hanem tehetsége és munkája révén lett a "legnagyobb".

Kettős portré az 1930-as évek elejéről (Juan Gyenes felvétele) (EPA)

A magyar műveltség egyik csalhatatlan jele nyelvünk ismerete, szeretete, helyes használata. A Rádióban, 1938-ban elhangzott Vessünk véget kiejtésünk romlásának című előadásában így ír erről: "Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje. A magyarét egyre többen fújják hamisan."[6] "Előkelő nem tud magyarul" – olvashatjuk hátrahagyott jegyzetei egyikén. "Előkelő", amint ez ma is megfigyelhető, azért nem tud magyarul, mert hibás magyarságával is jelezni akarja disztingváltságát, finom ízlését, s hogy nem tartozik a zamatosan beszélő "műveletlenekhez" – például a falvak népéhez. Kodály kitartóan küzdött a magyar nyelv hangkészletének zsugorodása ellen. Különösen nehezményezte – amibe ma, úgy látszik, bele kell nyugodnunk –, hogy mind nagyobb a száma azoknak, akik az e és ë hangot nem tudják megkülönböztetni. Már neki is feltűnt, aminek ma dühöng a divatja nemcsak kényeskedő beszédű fiatalabb hölgyek, hanem férfiak között is: a nyílt ä használata a normális á helyett: bäjos, ajädék, äbränd. – Közönség előtt, rádióban, televízióban beszélő emberek szájából hallható rossz artikulációról, csonkított és elkent szavakról, ööö-zésről, a mind általánosabbá váló érthetetlen hadarásról most ne is beszéljünk. Itt volna az ideje annak, amit Kodály hetven évvel ezelőtt javasolt: "beszédművészeti tanfolyamok" tartásának.

Huszonöt évesen, 1907-ben zeneakadémiai tanári működését a zeneelméleti oktatás megreformálásával kezdte. Tanítványaival elméleti szabályokról alig értekezett; inkább a zenei írás-olvasást gyakoroltatta. Mert a zenében való eligazodáshoz abban kell magas fokig eljutni, hogy a zenész hallja, amit a kottában lát, és le tudja írni, amit hall. Annyira fontosnak tekintette a hangszer nélküli megbízható kottaolvasást, hogy hetvenéves korában maga vállalta a Zeneakadémián a zenetudományi szakosok szolfézsóráinak megtartását.

Kodály Zoltán és Kodály Zoltánné Péczely Sarolta 1966-ban
(Fotó: Budun Archívum) (Fidelio)

1966-ban, amerikai látogatása alkalmával ottani magyarok megkérdezték tőle, mi a magyar zenei nevelési módszer, amely iránt a külföld is érdeklődik. "Nagyon egyszerű – felelte. Három szóval ki lehet fejezni: ének, népdal és mozgó dó."[7] A háromból, mint sokan tudják, a "mozgó dó" az, ami a kottából éneklést megkönnyíti mindaddig, amíg a kottaolvasó arra a szintre nem jut, ahol a keresztek és a b-k olvasásának már nincs akadálya.[8] A kodályi követelmények szerint kottaértésben eddig kell eljutnia annak, aki művelt zenészként vagy zenepedagógusként akar helytállni.

Köztudott, hogy őneki is, Bartóknak is német zeneszerzés-tanára volt a Zeneakadémián: Hans Koessler. 1908-tól már Kodály is tanított zeneszerzést. Az ő újításai nyomán válik nálunk a zeneszerző-nevelés magyarrá és európai színvonalúvá. Keze alól mind több kiváló zenész kerül ki. A húszas évekre eljut odáig, hogy nemzetnevelő célja követéséhez munkatársakat, vezérkart nevel maga köré. Az első nagy generáció éppen azokból verbuválódik, kiknek 1925-ben, növendékhangversenyen elhangzott darabjait a rosszindulatú sajtó becsmérlő kritikával fogadja, s ezzel Kodály nevelési módszerét is leminősíti. A megkritizáltak között van Ádám Jenő, Bárdos Lajos, Kerényi György. Ettől fogva a nemzetnevelő programban felkészülten részt vevő élenjárók száma folyamatosan gyarapodik – olyanokkal, mint Kertész Gyula, Rajeczky Benjamin, Vásárhelyi Zoltán és mind többen újabbak.

Járdányi Pál (1920-1966) a Zeneakadémián Kodály osztályába került.
Az egykori tanár elismerését mi sem bizonyítja jobban,
minthogy az 1946-ban zeneakadémiai tanárrá kinevezett Járdányival
szoros munkakapcsolatban volt
(1956. MTI fotó, Fényes Tamás felvétele) (Forrás: Katona József Könyvtár)

Ötven-hatvan év óta azonban az élmezőnyből két generáció is eltávozott. Kicsire fogyatkozott azok száma, akik a változó időkhöz szabott alkalmazkodó képességgel és kellő tekintéllyel képviselik nemzetközi hírű zenei nevelésünk ügyét, valamint tanárok nevelésében elöl tudnak járni. "Az iskolában majd akkor lesz jó zenetanítás, ha előbb jó tanárokat nevelünk" – nyilatkozta Kodály 1946-ban,[9] de nagy általánosságban azóta sem sikerült eljutnunk odáig, hogy az ének és zene "ne gyötrelem, hanem gyönyörűség legyen a tanulónak, s egész életére beleoltsa a nemesebb zene szomját"- ahogy ugyancsak Kodály óhajtotta.[10] Jó tanárok kellő számával és élményszerű énekórákkal a zenének bizonyára a tantervben is több hely jutna a jelenleginél. Hiszen iskoláinkból erősen hiányzik a humán nevelés, melynek az irodalom mellett éppen a zene a leghatásosabb eszköze.

1947-ben Kodály "százéves terv"-ben gondolkodott, melyből akkorra meg is valósult annyi, hogy az ének és zene a középiskola felső osztályaiba is bejutott. Akkor azt remélte, hogy "mire 2000-et írunk, minden általános iskolát végzett gyermek folyékonyan olvas kottát". Hatvan évvel ezelőtt valóban úgy látszott. Hogy nem úgy alakult, amiatt most legalább annyi oka volna kifakadásra, mint volt életében, mikor így kérdezett: "Miért, hogy mindig a nem arra valók tolakszanak a cselekvés terére, és rontják el a dolgokat úgy, hogy kétannyi munka kell a helyrehozásukra, mint kellett volna egyszeri jól megcsinálásukra?"

Kodály Zoltán többször is meglátogatta Kecskeméten ének-zenei iskolát az Erkel Ferenc utcában.
Balról az iskolaalapító Nemesszeghyné Szentkirályi Márta.

Az említett hárompillérű kodályi zenei nevelésben zenei anyanyelvként természetesen a népdal szerepel. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy a népdal mai iskolások többsége számára már nem anyanyelv; ilyenként az iskolában kell - kellene - megismernie. De ha az iskolás a népdalból csak annyit ért meg, amennyi a tankönyvében közölt egyszerű kottából és szövegből kiderül, abban nem ismerhet anyanyelvére. No lám, miért kell a jól képzett tanár. Átlag fölötti pedagógus legyen, aki ennyiből meg tudja éreztetni a népdal anyanyelvi ízét. Az eredeti magyar népdal élményét könyvből nehéz megszerezni, mert ahhoz a népdal természetes környezetéről is sokat kell tudni – néprajzból, történelemből, irodalomból. Kodály és vele együtt Bartók sokszor hangsúlyozta, hogy a helyszínre kell menni, ott kell a népdalt saját talajában, a falusi nép életével együtt megismerni. Ilyen helyszín azonban ma úgyszólván nincs. Elsősorban őhozzájuk kell fordulni, kik a népdalgyűjtéssel együtt a helyszíni ismereteket is magukba szívták, s ismereteikről nemcsak a tudomány, hanem a művészet eszközeivel is számot adtak. A népzenéből a korszerű műzenébe vezető út, melyet Kodály és Bartók nyitott meg, fordított irányba ma könnyebben járható. Kettejük közül különösen Kodály az, aki zeneszerzőként sem feledkezett meg nevelői céljairól. Lelkesülten járt elöl a hazai gyermekhangból kiinduló kórusok komponálásában: "Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot! Hiszen alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a »haza« nem az a néhány semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz majd csak igazán itthon. Példa és ösztönzés az legyen, amit a falusi gyermek még a régi hagyományból megőrzött" - írta 1929-ben, abban az évtizedben, melyben híres gyermekkórusait komponálta.[11]

Kodály Zoltán: Székely fonó, 1932.
Eősze László: Kodály Zoltán élete képekben és dokumentumokban.
Zeneműkiadó, Budapest, 1982, 117. kép. (MEK)

Saját talaja és természetes környezete annyira lényeges velejárója a népdalnak, s ezt Kodály oly mértékben érezte, hogy 1932-ben a Székely fonóról adott nyilatkozatában a székely népdalokkal kapcsolatban ezt mondja: "...ezek a dalok termőtalajukból kitépve szinte érthetetlenek. Szerves egységben kell bemutatni azzal az élettel, amelyből kinőttek."[12] Ez volt az indítéka a Székely fonó színpadi eseménysora összeállításának.

Periférikus területeken – Moldvában, Kárpátalján, Erdélyben itt-ott – ma még mindig akad csekély gyűjtenivaló, és akadnak nagy számban amatőr gyűjtők, akik nem sajnálják a fáradságot utánamenni a még összekaparható hagyományos dallamoknak. Így még mindig időszerűek Kodály 20. század eleji megjegyzései a szakszerű gyűjtésről. Egyik megjegyzés arról szól, hogy a falu őslakói között sem mindenki jó adatközlő: "Tévedés, hogy a nép énekel, ahol megnyomják - olvashatjuk hátrahagyott írásai között. Így folytatja: - A nép társadalmában is csekély százalék az előadó: a többiek csak publikum és dilettáns; ha maga megszólal, amazok foszlányain él."[13] A tévhitnek, miszerint minden idős falusi ember egyben népdalénekes, néha manapság is tanúi lehetünk, mikor például a rádióban a lelkes riporter a beszélgetés végén arra kéri az idős falusi riportalanyt, hogy daloljon valamit. Ő pedig naivul eleget tesz a kérésnek, bár se hangja, se megfelelő dala nincs hozzá...

A népdal sem mind remekmű. Szakszerűen gyűjtött dalok között is van "remek és gyenge vegyesen". Terjesztés céljára "válogatni kell a javából" – figyelmeztet Kodály. Nem ritkán a messziről visszaérkezett amatőr gyűjtő is hoz nem megfelelő énekestől, nem szakszerűen gyűjtött, nem megfelelő dalt – talán éppen olyan szándékkal, hogy azt közönség előtt újdonságként elő is adja. Pedig csak a hangot hozta – a környezet kellő ismerete nélkül, vagy ha hozott is a felszínről valamit, nincs elég tehetsége, hogy azt előadásával éreztesse. Dala akkor sem válik "autentikussá", ha netán jól le tudja utánozni adatközlője éneklését. Ilyennel legfeljebb kritikátlan hallgatókban kelthet visszhangot – mert egzotikumnak vagy paródiának az utánzott népdal is jó.

Nemcsak az íratlan hagyomány, az írott emlékek megbecsülésében is van még mit tanulnunk Kodálytól. Hajdani nagyjaink szorgalmas olvasója volt, és nemcsak történelmet tanult tőlük: nyelvük zamatára, kifejező erejére is figyelt – Pázmányéra, Mikes Kelemenére... Ezért tudott olyan színesen, magvasan és közérthetően írni, hogy tömör mondatai, mint közmondások, idézetbe kívánkoznak. Életét a legjobb elődökéhez mérte: erőt merített múltunk nagyjainak példájából: Misztótfalusi Kis Miklóséból, Széchenyiéből. A híres magyar nyomdász 1689-ben maga alapította nyomdát, kényelmes jólétet, magasra ívelő nyomdászkarriert hagy Amszterdamban azért, hogy a hazaiak hívására Erdélyben folytassa könyvnyomtató tevékenységét. Itthon azonban művelt személyével, haladó gondolkodásával, gondos munkájával rövid idő alatt értetlen, kicsinyes, irigy gáncsoskodásába ütközött. Ezzel szemben írta meg és adta ki Kolozsváron 1698-ban maga személyének, életének és különös tselekedeteinek Mentségét. Igazi meghurcoltatása ezután következett: eklézsiakövetésre ítélték, a Mentséget visszavonatták vele, annak fellelhető példányait megsemmisítették.

Tótfalusi Miklóséhoz hasonló gonoszságú ellenségei Kodálynak is voltak. Zeneszerzői, nevelői, népzenekutatói tevékenységéért őt is sokszor érték rosszindulatú, durva támadások. Érthető, ha a Mentség 1940-ben megjelent új kiadásának ismertetését szíve minden melegével és igazságszerető indulatával vállalta. A tehetségvédelem különösen azóta foglalkoztatta, mióta 1919-ben, direktóriumi tagságát ürügyül felhasználva, tehetségtelen kollégák mindent megmozgattak, hogy őt a zeneakadémiai tanításból eltávolítsák. "...jött egy idő, mikor valamiféle szent szövetség alakult kiirtásomra. Hiszen másutt is nagy baja van a fejével, aki egy fejjel kimagaslik embertársai közül" – jegyzi meg ironikusan valamikor a húszas évek végén, egy, a hagyatékában fennmaradt papírlapon.[14] Aztán kifakad a "vakmerően terpeszkedő tehetségtelenség" láttán, s felteszi a ma is időszerű kérdést: "Mikor kerül sor a legértékesebb nyersanyag és energiaforrás: a szellemi képesség megbecsülésére, gazdaságos, ésszerű felhasználására?"[15]

Nem csupán valamiféle elvont filosz buzgalom hajtotta őt, mikor még élete utolsó éveiben is kitartóan ismerkedett – jórészt eredeti nyelven – a római és főleg görög klasszikusokkal. Homéroszt viszonylag gyakran idézi. Mészöly Gedeon fordításának magyar nyelvét Pázmány szavaival dicséri, így: "Ez a fordítás valóban nem láttatik görögből csigázott homályossággal repedezettnek, hanem oly kedvesen folyik, mintha először magyar embertől, magyarul íratott volna. Ezért még magyarul is tanulhatunk belőle" – teszi hozzá Kodály, és sajnálja, hogy nincs olcsó kiadása, hogy a nép is könnyebben hozzájusson.[16]

Élete célját és programját éppen az Ulisszes-fordításról szólva fogalmazza meg legszebben: "Kultúránk hasonló egy remekbe tervezett, de abban maradt szőnyeghez. A történelem viharai bele-bele szaggattak, szálai elszakadva lengenek a szélben. Aki megsejti a terv nagyszerűségét, nem állhatja meg, hogy ne próbálja folytatni, ahol abbamaradt. Ez minden magyar művészi és kulturális törekvés célja és értelme."[17] Önmagának és az utódoknak is kijelölt magasztos célt, a "remekbe tervezett" szőnyeg szakadt szálainak helyrehozását, továbbszövését õ a 19. századdal kezdte. Magyar zenei fejlődésben a század alacsony szinten megrekedt. A polgárosodó társadalom még a maga teremtette dalkincset, a népies műdalt sem tudta elméletileg helyére tenni, nemhogy a kezdeti szintről magasabbra fejleszteni tudta volna. Első tudományos munkáját –magyar irodalmi disszertációját – ezért is írta Kodály "A magyar népdal strófaszerkezeté"-ről. Később, miközben kérlelhetetlenül kiállt a paraszthagyományban megőrzött népdal mellett, fokozódó buzgalommal tanulmányozta a népies dalt is. Idős korában Gyulai Ágost közreműködésével kiadta Arany János zömében népies dalokból álló dalgyűjteményét, és Szentirmaytól Bartókig című előadásában világosan értésére adta tudós - és népművelő társadalmunknak, hogy a népies dalt nem lehet tudomásul nem venni. Hiszen - mint megállapítja - "egyetlen zenéje volt a magyarság zömének". Aki e dalréteget nem ismeri, nem értheti a 19. század magyarjának gondolat- és érzésvilágát.

Tudta, érezte, hogy lyuk marad a magyar kultúra szőnyegén, ha figyelmen kívül hagyjuk a leginkább "magyarnóta"-ként emlegetett és sokat szidott népies dalt. Ezért az ötvenes évek elején tőlünk, időben utolsó tanítványaitól is elvárta, hogy az addiginál nagyobb érdeklődést tanúsítsunk a 19. század magyarjainak zenéje iránt, mely nemcsak a társadalom életében betöltött szerepével, hanem nagyrészt zenei értékeivel is megérdemli a figyelmet. Ő maga zeneszerzőként is hű maradt a 19. századhoz. Csokonai-, Berzsenyi-, Kisfaludy-, Kölcsey-, Arany János-verseket öltöztetett méltó zenei ruhába. Ahol tehette, életre szólított 19. századi dallamokat, amilyenek például a Galántai táncokban feldolgozott verbunkos témák. Ezek a dallamok valóban "elszakadva lengő" szálak. Kodály kiapadhatatlan zeneismerete és intuíciója kellett hozzá, hogy észrevegye: mélyen gyökereznek a magyar zenei múltban. Kiemelte őket a tucatszám előállított újabb verbunkos témák szürke tömegéből, és életre varázsolta belőlük azt az élő verbunkos zenét, amelyről az utókor több mint évszázadon át már csak álmodni tudott.

Kodály Zoltán a Magyarokhoz c. művét vezényeli
a Szegedi Nemzeti Színházban 1953. május 30-án (Kapcsolat.hu)

Látványosan vagy alig észrevehetően, élete minden munkáját és törekvését kultúránk legégetőbb tennivalóihoz igazította – olyan terv szerint, mely ma is időszerű.

______________________________________________________________

A szerzőről

Sárosi Bálint (Csíkrákos, 1925. január 1. ) Széchenyi-díjas magyar népzenekutató, a zenetudományok akadémiai doktora. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Zenei Alkotóművészeti Osztályának rendes tagja. Felsőfokú tanulmányokat a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott magyar-román szakon, oklevelet szerzett és doktorált 1948-ban. A budapesti Zeneakadémián zenetudományi szakon 1956-ban, zeneszerzés szakon 1958-ban szerzett oklevelet. 1958-tól az MTA Zenetudományi Intézet Népzenekutató Csoportjának munkatársa, 1968 és 1974 között főmunkatársa. 1974 és 1988 között a hangszeres népzenei osztályt vezette. Ebben az időszakban a teljes magyar nyelvterületen, illetve számos országban végzett népzenegyűjtést. 1966-ban védte meg a zenetudományok kandidátusi, 1990-ben akadémiai doktori értekezését. 2004-ben választották a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává. Emellett 1985–1986-ban az Innsbrucki Egyetem, 1989–1990-ben, illetve 1994-ben a Göttingeni Egyetem vendégprofesszora volt. Országos ismertségre az 1969-ben indított népzenei rádióműsora tette, amelynek adása 1988-ig tartott. 1991-ben címzetes egyetemi tanárrá avatta az Eötvös Loránd Tudományegyetem. 1978 és 1991 között a Hagyományos Zene Nemzetközi Tanácsa intézőbizottságának tagja volt. A magyar népi hangszerek tanulmányozásával, a hangszeres népzenével, a cigányzenészek szerepének kutatásával és az afrikai zenével foglalkozik. Magyar és külföldi szaklapokban számos tanulmánya jelent meg e témakörökből.

Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából Kié a cigányzene?^[1] című előadásában hangsúlyozta: „A vitát, amit Lisztnek a cigányokról és a cigányzenészekről írt nagyhatású könyve^[2][3] okozott, rég lezártnak tekinthetjük. A könyv vitatott megállapításai mégis máig kísértenek, ─ majd így összegezte véleményét: ─ A magyarok zenéje természetesen a cigányoké is. Azoké a cigányoké, akiknek néhány évszázadon át tartó magyarosodás után elég okuk és joguk van magukat teljes értékű magyarnak vagy annak is tekinteni.”^[4]

* Az írás már megjelent a Muzsika 2007/12. számában és a Tekintet c. folyóiratban, továbbá elhangzott a Bartók Rádióban 2007. március 18-án.)