Maczelka Noémi
Brahms, a zongoraművész- és tanár
A
fiatal Brahms (paladino media)
Johannes
Brahmsot (1833-1897) ugyanúgy, mint Beethovent vagy Bartókot a nagyközönség
jobbára zeneszerzőként ismeri, pedig mindhárman ragyogó, virtuóz
zongoristák, egyéni jellegzetességgel bíró előadóművészek is voltak.
7 éves korában kezdett zongorázni tanulni,
ezt megelőzően édesapjától, aki városi zenész volt, több hangszer
játékának fortélyait is elsajátította. Brahms első zongoratanára Otto
Friedrich Cossel volt, akinek nevét azért kell megemlítenünk, mert nagyon jó
módszerrel tanított. Ezt a módszert egykori tanárától, Eduard Marxsentől
sajátította el. Marxsen lesz aztán később Brahms tanára is. Brahms
kezdettől fogva helyes ujjrenddel játszott, jó tanácsokat kapott, így
technikája szélsebesen fejlődött. 9 éves korában már szólóestet adott,
melynek bevételét zenei tanulmányai finanszírozására kívánták felhasználni.
Ugyanis ekkor már muzsikus édesapja elvesztette állását, és a család nagy
nyomorban élt. A 10 éves Brahmsnak amerikai turnét kínáltak, amelytől a
szülők joggal remélték anyagi helyzetük jobbrafordulását. Tanárai
tanácsára azonban szülei mégsem fogadták el ezt az ajánlatot.
15 éves korában iskoláit befejezte, és
elkezdte hangversenyszerepléseit. Ezeken a koncerteken rendszeresen bemutatta
saját műveit is. A hangversenyeken kívül – mivel azok nem fedezték
megélhetési költségeit – zongoraleckéket adott, éjszakai szórakozóhelyeken
játszott, népszerű táncfeldolgozásokat készített, a városi színház
korrepetitora volt. Azt mondják, korrepetitori munkája közben nem tett ki
kottát, fejből játszott, miközben a kottatartóra helyezett könyvet
olvasta. Egyébként is rengeteget olvasott – még evés közben is – a bibliát pl.
fejből tudta.
Tanári munkája során gyakran hangoztatta:
„Aki jól akar játszani, annak nem csak sokat kell gyakorolnia, de sokat is kell
olvasnia.” Ő maga példát mutatott ebben.
Brahmsnak még ekkor sem volt saját
zongorája! Nem tudott tehát otthon gyakorolni, régi tanáránál, barátainál vagy
cégeknél gyakorolt.
Virtuozitása 20 éves korában vált Európa
szerte ismertté, amikor a magyar hegedűssel, Reményi Edével turnézott.
Egyik hangversenyükön a zongora fél hanggal alacsonyabb volt, és Brahms a
legnagyobb természetességgel transzponálta az összes kíséretet (köztük Beethoven
c-moll szonátáját) fél hanggal feljebb.
Ebben az időben kezdett szólóturnékra
is utazni. Fantasztikus memóriája volt, egyszerűen nem vitt magával
kottákat. Ezeken a turnékon Bach, Beethoven, Liszt, Thalberg és Mendelssohn
koncertdarabjait játszotta. Zseniális zongorázásáról Robert Schumann és
felesége, Clara – a későbbi bensőséges jó barát – is elismerően
nyilatkozott, zenekari hangzáshoz hasonlítva a Bramhs keze alatt megszólaló
zongorát. Szólistakarrierje azonban mégsem bontakozott ki igazán, egy részt,
mert nagyon lámpalázas volt, más részt, mert játéka nagyon függött pillanatnyi
diszpozíciójától. Erős önkritikája sem volt hasznára. Tulajdonképpen a
koncertezést csak pénzkeresetnek tekintette, s magát elsősorban
zeneszerzőnek, nem előadóművésznek tartotta.
Koncertező pianistaként, majd
tanárként gyakorlása során ujjgyakorlatként legszívesebben az éppen játszott
művek nehéz részeit emelte ki és gyakorolta megváltoztatott hangsúlyokkal
és figurációkkal. Nagyon nagy gondot fordított az artikulációra, a zenei
kifejezés fontos elemének tartotta. Ezért helyesen tesszük, ha műveiben
gondosan olvassuk az artikulációs jeleket, hiszen biztos, hogy minden apró
jelnek megvan a funkciója muzsikájában.
Fontosak voltak számára a hangpárok: egy
súlyos és egy súlytalan hang. Fény-árnyék, dallam és kíséret viszonya nála
mindig igen plasztikusan volt hallható.
Csuklója mindig laza volt, így a forte
akkordok is telten, kereken, durvaság nélkül szólaltak meg. A hüvelykujj
képzésére is nagy gondot fordított, rengeteg alátevéses skálát, hármashangzatot
játszott, a hangsúlyok különböző hangokra való áttevésével.
Zongoratechnikájának súlypontjairól
kitűnően tájékozódhatunk „51 gyakorlat zongorára” c.
művéből, melynek gyakorlása során az összes, műveiben található
nehézségeket megtalálhatjuk. Ezért gyakorlásuk nagyon célravezető. Sok
művész használta ezeket, többek közt Rév Lívia is ezekkel hozza formába
ujjait.
Zongoratanítása során nagy fontosságot
tulajdonított Bach műveinek: a Wohltemperiertes Klavier-nak, a francia és
angol szviteknek. Ezekben a művekben nem tűrte az éles staccatókat.
Egy másik tanácsa, amely a technika fejlesztését célozta: „Játssz könnyű
darabokat, de amilyen gyorsan csak tudod.”
Nagy figyelmet fordított a szinkópákra, a
németek – nem is alaptalanul – „Synkopen-Komponist”-nak nevezték. Szívesen
alkalmazta e ritmust műveiben, tanárként pedig felhívta a figyelmet arra,
hogy a szinkópa hangjainak teljes értékét tartsuk ki.
Nem volt sok növendéke. Ezek közé tartozott
néhány főúri kisasszony, akiktől szép honoráriumot kapott, majd Clara
Schumann kérésére elvállalta egyik lányának, Eugenienek a tanítását. (Claranak
7 gyermeke volt, miközben világjáró művészként koncertezett) Eugenie lelkesedéssel
emlékezett vissza szigorú, de türelmes tanárára. Ugyanilyen megbecsüléssel ír
Florence May angol zongoraművésznő is róla. Gustav Jenner nem ilyen
lelkes, ő a szigorú nevelőt és a technikai kérdésekben kérlelhetetlen
professzorát látja benne.
Zongoraművészi elismertségének
alátámasztására idézni szeretnék Brahns 1862-ben Bécsből szüleinek írt
leveléből:
„… rendkívüli sikert arattam, mint
zongorista. Minden szám után óriási taps volt, úgy éreztem, hogy a terem
őszintén lelkesedett. Most sikerrel hangversenyezhetnék, de nincs kedvem
hozzá, mivel ez sok időmet elveszi…”
Egy másik hangversenyéről, melyen
először játszotta a közönség előtt a ma is hihetetlenül nehéz
Paganini-variációkat, így ír a kritikus, Schelle: „Végre egy
zongoraművész, aki teljesen megával ragad, elég meghallani az első
néhány akkordot ahhoz, hogy meggyőződjünk róla: egészen rendkívüli
virtuózzal állunk szemben.” Ezt a darabot, hihetetlen nehézségei miatt még
Clara Schumann – aki pedig lelkes propagátora volt Brahms zongoraműveinek
– sem vette fel repertoárjába.
Első magyarországi koncertjéről
így számol be a Pester Lloyd kritikusa: „… technikailag óriási, szinte
szédítő a néző számára, játéka komoly és férfias, szigorúan tagolt,
mint a bachi szellem emanációi. Brahms elkerül minden édesbús lelki rezdülést,
nem igyekszik harsány kontrasztokkal hatni, s ezért pianója minden árnyalatban
egysége, s hangja a legnagyobb fortéban is kerek és nemes marad.”
A Pesti Napló kritikusa pedig így ír: „…
rég nem élveztünk oly művészi gyönyört, mint e zongoraestélyen. Brahms
nemcsak minden technikai nehézséget legyőz, hanem egész játékában oly sok
a lángelméjű eredetiség, hogy bátran a zongoraművészet egyik
legnagyobb mesterének mondhatjuk.”
Brahms érzékeny, kedves és tiszta ember
volt. Ilyen volt zongoraművészete is. Némely kritikusa, így pl. Hanslick
is kevesellte zongorajátékában az érzéki vonást, az erőteljesebb
érzelmeket, Brahms valószínűleg tudatosan kerülte ezt, és akaratlagosan
volt játéka éterien tiszta, szellemi.
1868-ban készült el a Német Rekviem, mely
olyan híressé tette, hogy a zeneműkiadók versengtek darabjaiért, és többet
nem kellett koncerteznie anyagi megfontolásokból. Így Brahms
zongoraművészi karrierje a Német Rekviem után végképp lezárult.
Végezetül néhány szó a délutáni hangversenyen
elhangzó Brahms művekről:
A d-moll capriccio zongorára (op. 116 No.
7) 5 évvel halála előtt, 1892-ben keletkezett az osztrák nyaralóhelyen,
Bad Ischlben. Az op. 116-os Fantáziák címet viselő sorozatnak ez az utolsó
darabja. Sok brahmsi jellegzetességgel találkozhatunk benne: a két kéz között
elosztott dallam, szinkópák, hangpárok.
A Szerelmi dalkeringők (op.52) Brahms boldog perceiben készültek, amikor úgy gondolta, hogy szerelme Robert és Clara Schumann leánya, a nála 13 évvel fiatalabb Julie iránt viszonzásra talál. Hogy nem így történt, Brahmsot eléggé megviselte, és mély melankóliába esett. Minden esetre a sorozat, melyet énekes kvartettre és négykezes zongoraszólamra írt, máig igen népszerű. Remélem Önöknek is tetszeni fog ma délután.