Arcvonások*

Kossuth Rádió portréműsora Bántainé Sipos Éva tanárnővel

— Köszöntöm Önöket! Domokos István vagyok. A Magyar Művészeti Akadémia zeneművészeti díját kapta meg a közelmúltban. A kilencvennyolc éves, országos hírű, nyugalmazott zenepedagógus a mai magyar zenei élet szinte minden jelentős alakját tanította a Zeneakadémián. A kis gyulai zenei óvodától indult, és a Zeneakadémia nemzetközileg is ismert tanáraként ment nyugdíjba. Sokfelé hívták előadást tartani, így Finnországba, Svájcba, Portugáliába, Olaszországba, az USA-ba, oda többször is. A magyar zeneoktatás rendszerét és a Kodály-módszert terjesztette szerte a nagyvilágban.

Kedves hallgatóink! Az Arcvonások mai vendége Bántainé Sipos Éva zenepedagógus.

— Zenepedagógus. Nem véletlenül mondom azt, hogy pedagógus, és nem tanár, mert ebben a szóban, hogy zenepedagógus, benne van a nevelési szándék is.

— Éva néni kilencvennyolcadik esztendőbe lép hamarosan, és ilyenkor hol érdemes kezdeni, az elején vagy a végén?

— Én az elején kezdeném. Az, hogy vagonlakóként éltem meg életem első évét, ami annyit jelent, hogy nem vagyok gyulai származású. Apai ágon ősrégi székely család, anyai ágon Kárpátalja… Magam, Máramarosszigeten születtem, de Gyulán nőttem föl, és itt érlelődött meg bennem az a szándék, hogy a pálya, ami a hivatásom lesz, az a zenével kapcsolatos. Természetesen egyelőre magán úton, privát tanárnőtől tanultam zongorázni. Szakadatlanul a zongora mellett ültem, és amikor éppen nem voltam beteg… Az jellemezte, amire most hivatkoztam, hogy rengeteget voltam, és nagyon súlyos beteg, ami hatással volt az életem további alakulására. Olyan formán, hogy érettségi után, mikor dönteni kellett a továbbtanulásról, természetesen a Zeneakadémia került szóba, de szüleim féltő aggodalommal a betegségre való hajlandóságok miatt nem engedték meg, hogy nyilvános, rendes tanulóként én Pesten éljek egyedül. Akkoriban a háborús évekkel egyidejűleg lehetőség nyílt a magánúton való tanulásra. … abból állt, hogy főtantárgyból, zongoraszakból volt mesterem, tanárom, akihez feljártam havonta, de az összes elméleti tárgyat, mindent, amit kötelező volt elvégezni: zeneelmélet, stílustörténet, zenetörténelem, esztétika, és még sorolhatnám – formatan, például –, önállóan kellett elsajátítanom a tudást, mert Gyulán nem volt erre lehetőség.

— Egy picit visszatérünk még oda az elejére. Éva néni, tetszett mondani, hogy vagonlakó volt. Ezt most mire kell érteni?

— Ez annyit jelentett, hogy annakidején Máramarosszigeten, amikor én több mint másfél éves voltam, 17-18 hónapos, édesanyám már várta a húgomat – aki viszont itt született már az anyaországban –, édesapám elvesztette az állását. A család már elmenekült, mert Máramaros megye állandó hadszíntér volt. Létbizonytalanságban éltek, ami odáig fajult, hogy a trianoni szörnyűséges csapás után azon vették magukat észre a szüleim, hogy egyedül maradtak. Nem volt mit enni. Egy lehetőség volt: vagont bérelni, berakni a kis motyót, és velem együtt, aki halálos beteg voltam, mert a himlőoltásom elfertőződött, és ott volt a húgom, aki egy hónap múlva világra jött, tehát vagont kellett bérelnünk, nem volt hozzá pénzünk. És a Galíciából áttelepült ortodox zsidóság, akik nagyon-nagyon szánni való szegény emberek voltak, akiken valószínűleg édesapám valamilyen jogi tanácsadás formájában segíthetett, mert ők összeadták a pénzt, és ebből a pénzből tudott édesapám egy vagont bérelni. Bepakoltak, és akkor több hétig tartó nehéz, küzdelmes út után, itt Békés megyében, mivel a család többi része Orosháza környékén élt már akkor, kétévi hányattatás után Gyulán maradtunk. Akkor én már körülbelül három éves voltam.

— Honnan jött a zenei érdeklődése?

— Nagyon jó. Azzal függ össze, hogy a tanárnőm egy pár házzal odébb lakott, mint mi, és rövid utat, kis utat kellett megtennem az órákra. És mire hazaérek, otthon gyakorolnom kellett a dédnagymamám nászajándékba kapott ócska hangszerén, aminek a hangzása teljesen különbözött a tanárnőm príma, első osztályú, remek hangszerének a hangzásától. Észrevettem a különbséget, és elkezdtem ezt kutatni, ennek az okát. Rájöttem arra, amit később tudtam, hogy transzponálásnak neveznek, hogy át kell helyezni magasabb fekvésbe a hangszeren, és akkor elnyerem ugyanazt a hangzást. Itt az elméletre való hajlandóságom megmutatkozott nagyon korán anélkül, hogy tudtam volna, hogy miről van szó. Kezdtem az összefüggéseket, törvényeket és stílusjegyeket meglátni, észrevenni, alkalmazni önállóan, háttérből való irányítás nélkül.

— Mi az, ami erre ösztönözte, hogy nem csak egyszerűen játszik a zongorán, előad, és így képezi magát, hanem kíváncsi a mögöttes dolgokra?

— Én ezt tudatosan megmagyarázni nem tudom, mert nem tudatosan éltem át. Itt egy hajlandóság mutatkozott meg, ami valószínűleg velem született. Ez a rendszerező, kutató, felfedező érdeklődés, ami később meghatározta a pályámat. Noha zongoristaként kezdtem, mégis hosszú vándorlások után a Pécsett végzett tevékenységem befejeztével, zeneelmélet tanári állást pályáztam meg Budapesten.

— Sokkal otthonosabban érezte magát a zeneelméletben, mint a zongorajátékban?

— Nem arról van szó. A zenéhez éppen úgy hozzátartozik a rendezettség, a forma, ennek különböző megnyilvánulásai, mint az, hogy nem csak hangszerhez kötötten, hanem énekelve is elő lehet adni. Ennek gyakorlását nevezik szolfézsnek. Ezt is boldog örömmel tanítottam, ott is alkalmazva a zongoratudásomat és az elméleti tudásomat. Meghatározta a módszeremet is.

— Mert van egy saját módszere?

— Volt módszerem. Nagyon eltért mindenki másétól. Nem volt mesterem, nem volt, akinek követője lehessek. Mindent önállóan csipegettem össze, szedegettem össze a tudnivalókat, aztán rájöttem, hogy a tankönyvek is ezt tartalmazzák, csak sokkal szárazabban. Eleve abból indulnak ki, hogy készen kapja az ember a tudást, mint manapság az interneten megnyomok egy gombot, és megjön a válasz a kérdésemre. Megszűnt a valamilyen ismeret megszerzése iránti kutató szándék.

— Hogyha Bántainé Sipos Éva zenepedagógiai módszeréről beszélünk, akkor milyen módszerről van szó?

— Igen. Hogy ne külsőleg rakódjon rám az ismeret, a tudás, hanem késztetni a növendékeimet, hallgatóimat arra, hogy önállóan próbáljanak meg észrevenni összefüggéseket. Tehát az önállóság, az egyéniség kibontakozása, ennek különböző módon való megközelítése a tanításban. Ebben különböztem.

— És hogyha ezt lefordítjuk a hétköznapi életre, a gyakorlatra, mondjuk, ott van a növendékekkel egy zeneiskolában és egyszerű dalokat tanulnak?

— Nagyon jó. Például egyik legfőbb cél, amit nem én, hanem Kodály Zoltán is megfogalmazott, hogy a jó muzsikus látja, amit hall, és hallja, amit lát. Erre az órákon kínálkozik egy feladat, az úgynevezett zenediktálás. Ami általában úgy folyik le, hogy a tanár játssza, bemutatja a zenét, és a növendék írja, ahogy tudja. Ha nem tudja, megbukott, nem jó. Én megengedtem azt, az a cél lebegjen előttük, hogy a hallott zenét azonosítsák a kotta képével. Bármi áron legyen előttük a helyes megoldás. Még azon az áron is, és most jön az eltérő módszer, hogy megengedtem, hogy elővegye a kottát, és azonosítsa azzal, amit ő le tudott írni. Ha nem jó, önmaga javítsa ki és jöjjön rá az eltérés okára. Okuljon belőle, legyen a saját maga tanára. Minden második tanár azt felelte nekem, hogy „ez felháborító, én puskázni tanítom a növendéket”. A két dolog különböző. Én nem arra tanítom, hogy sunyi módon lesből, más tollával ékeskedjen és ellopja annak a jó megoldását, mintha ő is rájött volna, hanem a cél az, hogy minden áron, még ilyen áron is lebegjen előtte, hogy összehasonlítom a két élményt: a hangzó zene és a látott zene azonos. Önmaga vegye észre, hogy miben tévedett.

— Például, hogy van ez, hogy ha, mondjuk, a kisgyerekek esetét vesszük, tanulják a „Kis kacsa fürdik, Lengyelországba készül”…

— … és ő a második ütemet nem tudta önállóan leírni, akkor ott marad a végén az üresen hagyott folt a füzetében, és én azt mondom rá, hogy „édes fiam, nem figyeltél, ez nem jó, legközelebb jobban figyelj” – tette volna ő, ha képes lenne rá.

— Ez a módszer, ez jól bevált, jól alkalmazható volt?

— Én minden eredményemet így értem el. Vagy például egy másik esetet mondok: Nálam mindenki akkor és abból felelt – nem is neveztük felelésnek, hanem beszámolásnak, produkálásnak –, amikor akart, és amit úgy érzett, hogy igazán tud. Ez egy bizonyos felelősségre, nagyon komoly felelősségérzetre való nevelést jelentett, hogy ült a helyén, meg se mukkant, ha nem érezte magát biztosnak. Én ezt bejegyeztem egy füzetbe. Ha jó volt a teljesítmény, – hibátlan. A füzetet akárki, akármikor megnézhette, és ha látta, hogy a neve mellett hemzsegnek a bejegyzések, akkor látta, hogy ő erre a pályára való. Ha üres folt volt a neve mellett, az annyit jelentett, hogy ő nem akart beszámolni, nem volt neki miből. Ő maga jött rá arra, hogy nem erre a pályára való. Nem én fedtem föl előtte, hogy tehetségtelen vagy, nem neked való. Ezek inkább nevelési szempontok, ami az én módszerem egyéni voltát jellemezték.

— Ebben a módszerben benne van a kreativitásra való nevelés is?

— Tökéletesen. Ez van benne.

— Éva néni egy megengedő, de mégis szigorú zenepedagógus volt?

— Én megengedtem magamnak, mert nem csak én láttam, hanem a szakfelügyelőim is ezt nagyon eredményesnek tartották, és ennek köszönhettem a szakadatlan pályám helyszínének a változásait.

— Hol, merre tetszett tanítani?

— Békéstarhoson. Tarhos után következett Gyula, két-három évig zeneiskolában. Itt már mindent tanítottam. Nem csak hangszert, hanem kibontakozott bennem ez az egységben való gondolkodás, az elmélet, szolfézs… Áthelyeztek Szegedre. Pedagógiai főiskolán is voltak óráim, ahol például transzponálást, partitúraolvasást is tanítottam, szintén önerőből közelítettem meg az ismereteket. Onnan továbbhelyeztek konzervatóriumba, Pécsre – hat évig tartott –, és onnan pályáztam meg azt a bizonyos zeneelmélet tanári állást a Budapesti Konzervatóriumban, amit többen pályáztuk meg, és mégis egyetlen vidékiként én tölthettem be az állást. Rövidesen már a Zeneakadémián is kaptam órákat.

— Kiket tanított?

— Még az első években elsősorban, ahogy mondani szokás, mindazokat az órákat megkaptam, amit senki más nem vállalt. Kezdtem zeneszerző szakos hallgatókat tanítani szolfézsra, zongorára…

— És hát ismert nevek, zenészek kerültek ki a keze alól.

— Szokolay Sándor, akit nem kell különösebben bemutatni, többszörös Kossuth-díjas, Corvin-láncos. Sebestyén Márta édesanyja…. Inkább azokat sorolnám már, akiket azután Budapesten képezhettem. Többek között Presser Gábort, akit le akartak sodorni erről a pályáról, nem találván őt elég szorgalmasnak – ez egy nagy tévedés volt. De hasonló, ellenkező előjellel például Eredics Gábor a világhírű Vujicsics Együttes vezetője, aki orgonistának készült, szólista szeretett volna lenni, és közöltem vele, hogy ez nem neki való. Megfogadta a tanácsomat, és meleg baráti kapcsolatban vagyunk azóta is. Ő ezt értékelte, hogy eltereltem őt és így találta meg önmagát. Kodály Zoltán feleségét, Péczeli Saroltát, Kodály Zoltán nagy mester kérésére. Többen a mai zeneszerző generációból: Hollós Máté, Csemiczky Miklós, Tihanyi László, Serei Zsolt. Őrájuk egytől egyig nagyon büszke vagyok.

— Külföldön is számtalan előadást tartott. Ismertette ezt a módszert, amit képviselt.

— A Kodály-módszer tanulmányozása végett ellepték a magyar zeneoktatást Ausztráliából, Japánból, Amerikából, Kanadából jövő zenetanárok. Érdeklődtek, és a Zeneakadémián kaptak irányítást, hogy melyek azok a tanárok, akiknek az óráit figyelmükbe ajánlották. És ha tetszett nekik, akkor hamarosan jött egy meghívás. Finnországban, Angliában, Portugáliában egyszer, USA-ban többször, és Olaszországban is többször.

— Éva néninek a zene az mit jelentett?

— Nekem a zene mindent jelentett. Az egész életemet mind a mai napig. Egy állapot – ezt szeretem kihangsúlyozni. Ettől nem szabadul az ember. Még most, hogy az élemedett korral – nem titok, közel száz év – nem tudom elképzelni a zene nélküli életemet, pedig a korral járó összes kopás, érzékszervek nagyon hiányos vagy egyáltalában nem létező működése, többek között nagy csapásként pontosan a hallószervnek a megromlása – ez bonyolult összefüggés. A lényeg az, hogy számomra, aki még egy-két évvel ezelőtt is reggeltől estig léteztem a zenében. Itt szólt Bach főleg, első sorban Bach zenéje reggeltől estig. Nem kellett ehhez orvos sem, hogy tudomásul vegyem, hogy tulajdonképpen ez az érzékszervem kezdi felmondani a szolgálatot. Találtam más területet. Először is így a Bach zenéjénél nagyon észrevettem, mert azt hangról hangra ismerem. Akit nem ismertem: Wagner. Akkor elkezdtem Wagner operákat hallgatni. És úgy amint én hallottam, hogy az egyezett-e azzal, ami valójában szólt…? Egy darabig ez működött, aztán már ez se működik. Most, ami működik, az, hogy újra megtaláltam egy hatalmas zenei kincset, a népzenét. Valamikor éppen a békéstarhosi működésemmel összefüggően csöppentem bele ebbe a világba. Tudtam én akkoriban hat vagy nyolcszáz népdalt. Most ezek felbukkannak. Belső hallással hallom ezeket a dalokat, és végigéneklem gondolatban, és örömmel nyugtázom, hogy egyre több bukkan föl, és ezeket magamnak énekelgetem és szedem rendszerbe és foglalkozom vele, mintha tanítanék valakit. Az történik – saját magamat.

— Mondhatni azt, hogy a zene az frissen és fiatalosan tartja az embert?

— Anélkül nem tudok élni. Nem tudnék élni. Ilyennek születtem – úgy látszik.

— Lehet, hogy ennek a kilencvennyolc évnek is ez a titka?

— Annyira titka, hogy például ma ebéd után ott ültem, és képes voltam gondolatban felidézni egy-egy régi szolfézs órát, mondjuk a Budapesti Konzervatóriumban, és rá kellett most jönnöm kilencvennyolc évesen, hogy valamit hiányosan tanítottam, és legszívesebben egy körlevelet bocsájtanék útjára, hogy tudósítsak mindenkit, aki ettől meg lett fosztva, mivelhogy nincs internetem.

— Miért van ez, hogy ennyire mindig a tökéletességre törekszik még most is?

— Nem is annyira tökéletesség, mint szükséglet, lelki kényszer. Örököltem valószínűleg.

— A családban más is volt, aki zenélt?

— Édesapám hegedült, de amatőr szinten, elég magas fokon. Nem tudok másról.

— Hány évig tanított, volt a zenei pályán?

— Harmincnyolc évi működés után kértem saját magam a nyugdíjazást. Amikor én először bejelentettem a tényleges nyugdíjhatár elérésekor, hogy fáradt vagyok, és szeretném kérni, hogy engedjenek nyugalomba, nem engedtek. Szinte kényszerítettek. Mikor folytattam a Zeneakadémián, azon vettem észre magam, hogy a zeneelmélet tanárképzésnek a vezetője vagyok. Ami annyit jelent, hogy egy évi tanulmány után – zeneszerzés és orgona főtanszakon – olyan diplomát szereztek az én oktatásom révén, amivel konzervatóriumban zeneelmélet tanárok lettek. Én, akinek nemhogy módszertan tanárom nem volt soha, de zeneelmélet tanárom se volt soha.

— Éva néni munkáját is elismerték többször is.

— Főleg napjainkban, amióta passzivitásban élek, állítólagos passzivitásban. Három elismertséggel dicsekedhetem: Az egyik egy Weiner Leó zenepedagógus díj, akkor egy négy-öt évvel ezelőtt a Kodály Intézet által működtetett ún. Kardos Pál Alapítvány díszoklevelét kaptam, elmúlt év őszén pedig a Magyar Művészeti Akadémiától zeneművészeti díjat. Ez egy olyan elismerés, ami minél későbben jött, annál értékesebb, mert annyit jelent, hogy a volt növendékeim jól végzik a dolgukat, mert engem már nem ismernek, itt élek elszigeteltségben.

— És hogy Éva néni, ha visszanéz erre a kilencvennyolc évre, mindennel elégedett?

— Soha, nem emlékszem olyan pillanatomra, hogy elégedett lettem volna. Állandó feszültség, állandóan – nem félelem, hanem kétség –, hogy elegendő-e az, amit tudok nyújtani. Ez egy olyan terület, a művészetnek egy olyan ága a zene, ezt nem lehet elég magas fokon művelni.

— Mostani előadókat, fiatal művészeket nézi, figyeli?

— Figyelem. Sajnos egyre kevésbé, éppen a hallásromlás miatt, de a televízióban figyelemmel kísérem a zenei versenyeket. Ebbe beleértem ugyanúgy a Páva műsort, mint a Virtuózok című műsort. Ezeket örömmel figyelem. Sőt, nem egészen tartozik ide, de bevallom, hogy még az európai dalfesztivált is figyelemmel kísérem.

— Merthogy zenéből mindent szeret, teljes körűen, bármi lehet az?

— Erre a felelet az, hogy igen is meg nem is. Mindenről szeretnék tudni, de nem mindent szeretek egyformán. A barokk zene az valahol fent lebeg magas szférákban. Az egy csodálatos birodalom, ami hál’ Istennek az én szellemi kincsem, annak köszönhetően, hogy évekig reggeltől estig hallgathattam. De érdekel engem az ún. könnyű műfaj is, az uralkodó közízlés szempontjából, hogy tájékozódva legyek az eseményekről.

— Ahol most beszélgetünk, ebben a szobában, körbenézek, akkor kazettákat látok, CD-t látok, bakelit-lemezeket látok.

— Szoktam mondani, hogy egy betegszobának álcázott stúdió. Nagyon nagy segítség a DVD, és egész sokat számít a kép, hogy látom, és szinte észre se veszem, ha a hangok kimaradnak.

— Gondolom, nagy bánata, hogy egy kicsit a hallásával gond van.

— Nem bánatom. Nagyon különös, ez megint, azt hiszem, egy teljesen egyéni vonás. Ha engem bármilyen téren csapás ér, az első pillanat után rögtön késztetést éreztem magamban: Na, akkor nézzük, mit tudok ebből kihozni. Nem terméketlenül élni, nem üresen bele a vakvilágba.

— Ezt a küzdelmet a családból hozta?

— Saját életpályám szabta meg. Ahogy körülnézek, ilyen mértékben kirívok a negyvenkét tagú… – a testvérem leszármazottai –, mert nekem sajnos nincs, nekem szellemi családom van. Így nevezem azokat a volt növendékeket, hallgatókat, körülbelül tizenöt-húszan vannak, akikkel a mai napig élő kapcsolatban vagyok.

— És ugye beszéltünk itt a kazettákról, lemezekről, de látok itt egy pianínót, oda szokott még ülni?

— Az néma. Az egy bútordarab, emlékeztet arra az időkre, amikor még játszani is tudtam rajta. Hát megint csak a korral jár, hogy az ízületek bemerevednek, göcsörtösek, fáradtság nyomai, elnehezül a kar. Nincs értelme csinálni csak azért, mert itt van egy hangszer.

— De azért mégis van ennek a pianínónak jelentősége, merthogy a kotta helyén ott van a kitüntetése.

— Nem ezen van a hangsúly, hogy kitüntetés. Minden, aminek örülni lehet. Sokszor fényképek, családi fényképek, vagy egy-egy levél.

— Akkor mégiscsak ez a központ, a legfontosabb?

— Célja van. Mindennek kell, hogy legyen célja.

— Kedves hallgatóink! Az Arcvonások vendége volt a kilencvennyolcadik évében járó Bántainé Sipos Éva zenepedagógus, aki a Magyar Művészeti Akadémia zeneművészeti díját kapta meg a közelmúltban. A műsor összeállításában közreműködött Rubin Gabriella gyártásvezető, és a sorozatszerkesztő ifjabb Tóth György nevében is köszönöm figyelmüket. Domokos Istvánt hallották.

A hangfelvétel meghallgatható itt.

***

Ennek a csodálatosan gazdag életműnek megismerését olvasva, hallva, Weöres Sándor egyik költeménye jút eszembe, amelyből most idézni szeretnék, és a kitüntetéshez a Zenetanárok Társasága nevében is szívből gratulálni!

WEÖRES SÁNDOR

A teljesség felé

Szembe forított tükrök

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz

úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek

javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a

torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az

összhang állapotában.

ZETA Á.M.

---

* A 2017. március 8.-án (Kossuth Rádió, 14:05’) sugárzott interjú hangfelvétele és szerkesztett szövege.