ALBERT GÁBOR*
KÉT „TALÁLKOZÁS”
(Készülődés 56-ra)
Kodály Zoltán többször “beleszólt” életem alakulásába. Nem mintha ismertem volna személyesen, bár egyszer – mint a Zenetudományi Intézet könyvtárosával – talán még kezet is szorított velem, s egyszer korábban, 1955-ben még levelet is írtam neki.
Az előzmények közé tartozik, hogy az egyetem
utolsó évében szakdolgozati témát kellett választanunk, s némi gondolkozás után
úgy döntöttem – 1953-at írtunk akkor –, hogy dolgozatom címe ez lesz: Kodály
Zoltán és a magyar irodalom. A dolgozat
két részből áll majd. Az első, irodalmi részben azt veszem számba,
hogy a kecskeméti (!) születésű Kodály Zoltán a Psalmus
hungaricustól
(szövegírója Kecskeméti Vég Mihály) Az öregek című kórusműig
(szövegírója Weöres Sándor) a magyar irodalom milyen remekeit emelte be
életművébe. A magyar lélek mellett tett hitvallomásához – ezek Bartók Béla
szavai –, miért éppen ezeket a műveket választotta. A dolgozat második
részében, hogy a kecske is jól lakjon, azaz a könyvtáros tanszék
követelményeinek is eleget tegyek, mellékesen feldolgozom, bibliográfiát
állítok össze Kodály Zoltán irodalmi munkásságáról.
A tanszéken a tervezetet örömmel fogadták, a témát
kitűnőnek minősítették. Csupán egyetlen megjegyzésük volt. A Kodály
és a magyar irodalom című dolgozatot megírhatom, de nekik ne adjam
oda, ők azt el sem olvassák, az nem rájuk tartozik. Elég, ha a második
részt nyújtom be, és ezzel rendben is lesz a szakdolgozat. Ezek után persze a
magam örömére a Kodály Zoltán és a magyar irodalom című dolgozatot
– be kell vallanom – sosem írtam meg.
Ez volt első „találkozásom” Kodály Zoltánnal, s
ez tartalmasnak és jó hosszúnak bizonyult, mert a bibliográfiát az autopszia szellemében készítettem, s az
Országos Széchényi Könyvtár hírlaptárában, lehetőség szerint, minden
nyomtatásban megjelent Kodály-írást kézbe vettem és elolvastam.
A zene egyébként sem volt idegen tőlem. Az
iskolai kórusokban akár tetszett, akár nem mindig részt kellett vennem. A
pécsi, gróf Széchenyi István Gimnáziumban éppúgy – ahol szörnyű hazafias zengeményeket énekeltünk –, mint a kőszegi
katonaiskolában – ahol viszont Géressy László
főhadnagy úr mindig Bartókot vagy Kodály kórusművet tanított be –, és
később, egyetemi éveimben egy ideig Fodor László kórusában, az egyetemi
templomban. De ezen túl többféle hangszeren is – nem mondom, hogy játszottam,
de a magam szórakoztatására és élvezetére valamicskét kapisgáltam.
Hegedülni még otthon, Sellyén kezdtem tanulni, a helybeli cigányprímástól,
Kalló Jóskától, aki nem is volt akárki. A negyvenes években, a sellyeiek nagy
büszkeségére, bandájával néhányszor még a Magyar Rádióba is eljutott. Nem volt
éppen rossz “mester”, de később sok bajom származott abból, hogy
megszoktam nála a cigányos hegedűtartást.
A katonaiskolában egy őszülő, kedves, puha
asszony volt a tanárnőm, és minden órán legalább kétszer-háromszor
figyelmeztetett, hogy a hegedű nyakát ne fektessem a tenyerembe,
egyenesítsem ki a csuklómat. Bloch hegedűiskolájából tanultam, és
élvezet volt hallgatni, mikor a hegedűleckéket tanárnőm a saját
hegedűjén előjátszotta. A következő nap, gyakorlás közben a
saját nyekergésemből kellett volna kibontanom az előző nap
hallottakat, s olykor bizony hiába játszottam ugyanazt a kottát, ugyanazokat a
hangokat, alig-alig ismertem rá a darabra. Évek során a negyedik kötetig
jutottam el, már „fekvésben” játszottam, s aztán mindent keresztülhúzott a
háború.
Apám is tudott valamicskét játszani, hegedűnk is
volt otthon, egy igen szép hangú, márkásnak látszó, elhanyagolt hangszer, de
azt nekem nem volt szabad előszednem, kaptam egy gyakorló hegedűt,
azt aztán kedvemre fűrészelhettem. Kisdiák koromban szívesen
elő-elővettem, s ha nekikeseredtem valami miatt, népdalokkal meg
magyar nótákkal vigasztaltam magam. A
katonaiskolában, Kőszegen, a zenetanulás külön kiváltság volt, rangot
jelentett. Hetenként kétszer volt óránk, a tanárok vagy tanárnők a
városból jártak be. A közös foglalkozások alatt, a tanulási időben
jelentenünk kellett az ügyeletesnek, hogy zeneóránk lesz, s akkor elővéve
hegedűmet egyedül végigbandukolhattam a parkon, a gyakorlótér mellett, az
óriás gesztenyefák szegélyezte úton, mert hátul egy kis zenepavilonban voltak a
próbatermek. Ilyenkor senki sem szólított meg, senki sem kérdezte, hogy hova
megyek, hol csellengek, ott volt kezemben a „menlevelem”, a fekete
hegedűtok. Boldog, félórás ajándék! Kiszabadulva az állandó zsibongásból,
az állandó felügyeletből, végre egyedül lehettem, és a parkban kedvemre
rugdoshattam a lehullott gesztenyéket, s egyet-egyet, a legfényesebbet, olykor
még zsebre is dugtam. Ezek voltak az én igazi, saját pillanataim.
Az 1954. és az 1955. év a boldog várakozás és
beteljesedés jegyében telt el. Ekkor készítettem szakdolgozatomat, s nap, mint
nap Kodályt olvastam, 1954-ben kötöttem házasságot, és egy évre rá megszületett
első fiúgyermekünk. Némi huzavona után én az Országos Széchényi
Könyvtárban kaptam állást, feleségem, Zsuzsa pedig a Magyar Rádióban lett
irodalmi szerkesztő.
Albert Zsuzsa (eredeti neve: Marek Zsuzsanna, 1954-ig) (Budapest, 1932. VII. 23. )
Magyar Örökség- és József Attila-díjas író, költő, rádiós
műsorvezető-szerkesztő az 1960-as évek végén
Szakdolgozatát a kuruc kor költészetéből írta, s
mi sem volt természetesebb, hogy egyik első rádiós feladata is a régi
magyar irodalom köréből került ki. Zrínyi Miklós halálának 290.
évfordulójára emlékműsort kellett szerkesztenie. Közvetlen főnöke –
Dalos László – egy kész összeállítást is az asztalára tett, Füsi
József korrekt, szakszerű, de – legalábbis Zsuzsa megítélése szerint –
túlságosan is szokványos megemlékezését. Az új seprőnek viszont az a
dolga, hogy jól seperjen, és az újdonsült szerkesztő – későbbi
feleségem, akkori menyasszonyjelöltem – azzal állt elő, hogy jobb, szebb,
az évfordulóhoz és Zrínyihez is inkább illő műsort tudna készíteni
egyik volt évfolyamtársa, egy most végzős ifjú ember.
„Ez az ifjú ember pedig én valék”
– idézhetném Kölcseyt.
Zrínyit szerfölött kedveltem – és erről, mint
annyi másról, hosszú, kéz a kézben andalgásaink közben Zsuzsának is többször
tartottam afféle lelkes, udvarlásszámba menő kiselőadást –, s nagy
élvezettel olvastam prózai munkáit. A tacitusi idézetek fonalára fűzött
értekezése, a Mátyás király életéről való elmélkedések olyan latin
bölcsességekkel ajándékozott meg, amelyeket egy életre megjegyeztem magamnak, s
közülük néhányat memoriterként többször bevágtam és többször elfelejtettem, de
figyelmeztetéseiknek mindig igyekeztem megfelelni. Ezek közül a legnehezebben
megjegyezhetőt és talán a legbölcsebbet, mutatóban latinul és magyarul ide
jegyzem. Beneficia eousque
laeta et accepta sunt, donec remunerari
posse videntur, quando multum antevenere,
pro gratia odium redditur. Magyarul kissé hosszadalmasabb: A
jótétemények addig kedvesek és örvendetesek (fogadják örömmel), amíg úgy
látszik, hogy viszonozni lehet, de ha már a meghálálhatás határát túlhaladták,
hála helyett gyűlöletet szülnek. Ennek fényében lehet megérteni sok
más mellett például Kassák állítólagos válaszát, mikor felemlegették egykori
gyámolítottjának, Derkovits Gyula nehezen magyarázható hálátlanságát. Kassák
akkor valami olyasfélét mondott – pedig bizonyára nem ismerte a tacitusi
idézetet, de annál inkább az életet –, hogy Derkovits magatartásában nincs
semmi érthetetlen. Túlontúl sok jót köszönhet nekem.
Zrínyi művei közül számomra a legkedvesebb volt,
és maradt, a régi magyar irodalom töretlen fényű, indulatoktól
lüktető remeke A török áfium ellen való
orvosság. Elhatároztam tehát, hogy az ajándékba kapott Zrínyi műsor
középpontjába az Áfiumot állítom. Háromszori-négyszeri elolvasás után még
inkább magával ragadott Zrínyi, és a szöveget úgy húztam meg, úgy osztottam
különböző indulati intenzitású, egységes tömbökbe, hogy lényegében az
egész mű belefért a megadott műsoridőbe. Ez volt első, és
mindmáig legeredményesebb, legemlékezetesebb rádiós szereplésem.
A török áfium ellen való
orvosság egykorú másolata (Országos Széchenyi-Könyvtár.)
Mi volt az, ami a rádióműsort készítő
egykori ifjú embert megragadta?
Az ország meg volt rakva orosz, azaz szovjet katonai
táborokkal, s nem kis örömmel olvastam, ahogy Zrínyi a muszkákról vélekedett:
„Az ő országuk messze, az ő népek goromba,
az ő hadakozásuk semmirekellő, vitézségök
nevetséges, politikájok ostoba, birodalmok
tyrannis;
kinek kelljen hát az ő segítségek!”
Ez azonban csak néhány sor, s ennél az a kétségbeesett
kiáltás sokkal inkább szíven ütött, ahogy Zrínyi az annyiszor megtiportak
fájdalmával felkiáltott, hogy ne bántsd a magyart!
Zrínyi Miklós: Ne bántsd a
magyart (1790-es kiadás)
Ez a hang, ez a gesztus volt az, amely 1954-ben
évszázadok távolából is megdobogtatta a szívünket. A legfontosabbról beszélt,
arról, amire az életét is feltette. A szenvedély, a nyíltság, az egyenes
beszéd, a röpirat művészi sodra volt ellenállhatatlan és
megszégyenítő. Szájzáras néma esztendők sorakoztak álltak mögöttünk,
amikor kevés kivételtől eltekintve, csak azok beszéltek, akiket a
körülmények vagy saját gyöngeségük a hazugságok és mellébeszélések zsákutcájába
szorított.
A nagyra hivatott ember szólalt meg Zrínyiben,
amilyennek a nagybetűs Embernek mindig lennie kellene. Aki annak idején, a
tizenhetedik század közepén, éppen a török maszlag ellen tiltakozott, amihez
nekünk 20. századi embereknek igazán édes kevés közünk van. Az áfium, a maszlag
azonban örök, csak a neve változik időről időre, s ha néven
nevezni olykor nincs lehetőségünk, ha a szavakat is kilopták a szánkból,
az ugyancsak örök művészet segít megszólalnunk.
A műsor felvételén még „vőlegény” voltam, a
műsor sugárzása idején már „férj”. Felvétel közben a rendezőnek –
Solymosi Ottónak –, míg a szöveget hallgatta, az volt a véleménye, hogy egy-egy
tömböt kórussal kellene mondatni, mert az egész úgy szól, mint valami
oratórium. Ezek a szavak később, visszaemlékezve rájuk, profetikus
hangsúlyt kaptak.
A könyv címében megidézett magányos elmélkedőnek
ez volt az első, szinte még öntudatlan, téveteg, merényletnek is alig
nevezhető kitörési kísérlete.
A műsor elhangzása után majd egy évre, 1955.
október közepén a Magyar Rádió című, főként
műsorközlő lapban a következő Kodály-nyilatkozat ütötte meg a
szemem:
„A Zrínyi
szózata megírását közvetlenül a Rádió sugalmazta. Jól emlékszem: Zrínyi-műsort
adtak a Rádióban valamilyen ünnepi alkalomból. S ahogy hallgatom az
előadást, egyre nagyobb hatással volt rám Zrínyi minden sora, megragadott,
milyen hatásos, milyen élő ma is Zrínyi költészete. Akkor rögtön azt
gondoltam, hogy mindezt zenei formába lehetne önteni – így még élőbb, még
hatásosabb volna. Akkor, ott, a rádiókészülék mellett született meg bennem az
elhatározás, és a bemutató szempontjából nem is gondoltam másra, mint a
Rádióra.”
A Zrínyi szózatát a színfalak mögötti sok-sok
akadékoskodás után a Magyar Rádióban mutatták be, hangversenytermi
ősbemutatójára pedig 1955. december 18-án, vasárnap, egy nap híján Kodály születésnapján, a Zeneakadémia nagy termében
került sor. A földszint egyik hátsó sorában mi is ott ültünk, s torkomban lüktető
szívvel hallgattam minden ütemét, tapsoltam a pódiumon megjelenő idős
mesternek, aki szokása szerint nem hajolt meg, csak állt, elnézett a fejünk
fölött, s tűrte, hogy ünnepeljék. Kodálynak tapsoltunk, Zrínyiért
lelkesültünk, s boldogok voltunk, hogy ebből a műből a
szabadságnak az a lehelete csapott meg bennünket, amelyre oly szomjasak
voltunk, és amelynek eljövetelét még remélni is alig mertük.
Mindezeken túl, nekem volt egy külön titkom, amely az
ott elhangzottakat, mondhatnám úgy is "feltranszformálta". Számomra
minden többet jelentett, s minden hang mélyebben vésődött belém,
elfelejthetetlenül.
Lehet-e csodálni, hogy a boldogság és büszkeség
kábulatában az a fiatalember, aki akkor voltam, levelet írt a mesternek, és
abban „motyogva és szelíden” bevallotta, hogy annak a bizonyos műsornak a
szerzője ő volt. Ahogy mostani fejemmel visszagondolok a levél rég
elfelejtett szavaira, cikornyás szerénységére csak megbocsátóan mosolygok. És
közben, hogy „igazságot” szolgáltassak magamnak az Így
írtok ti Tóth Árpád paródiájának Adyhoz írt ájult strófái jutnak eszembe.
Albert Gábor
Kodály ugyan a levélre nem válaszolt, de
megőrizte. Jó negyven egynéhány évvel később hagyatékának egyik
rendezője, Ittzés Mihály, zenetörténész
barátomtól, Körber Tivadartól tudakolta, hogy
származhat-e Albert Gábor írótól az ott talált Zrínyi szózatával
kapcsolatos levél. Nem tagadhattam le, de nem is volt szándékomban. A
fénymásolatban megkapott levelet újraolvasva szinte elérzékenyültem. Nagy
meghatottságomban aztán olyan jó és biztos rejtekbe dugtam el ezt a drága és
szégyellhető dokumentumot, hogy csak évtizedes bujdoklás
után került kezembe ez a „bűnjel”.
***
Hymn
of Zrínyi (Zrínyi szózata) - Miklós Zrínyi - YouTube
Kodály Zoltán: Zrínyi szózata · Debrecen
Kodály Kórus · Párkai István
Works for Mixed Choir Vol.3
- ℗ 2007 - Hungaroton
--