Bächer Iván

Barenboim

1.

"Számomra ez az első dolog, ami Izraelből jön, és nem katona és nem tank" - mondja egy angyali szépségű palesztin kamaszlány Daniel Barenboim "kelet-nyugati" zenekaráról szólván a Mezzo tévécsatornán minap bemutatott dokumentumfilmben.

Hökkentő műsor volt, nyilván ismétlik még nemegyszer. A Mezzón.

Pedig ezt a másfél órás dokumentumfilmet nem csupán az egyes csatornán kellene adni főműsoridőben, de a kultuszminisztériumban ezerszám sokszorosítani, és a magyar iskolákba eljuttatni kötelező anyagként.

Edward Said és Daniel Barenboin | © Barenboim-Said Akademie gGmbH/WikiCommons

A film a Daniel Barenboim karmester és zongoraművész és Edward Said orientalista által alapított zenekar történetét mutatja be, és persze sokkal többet annál. A zenecsatornán ez egyszer nem zenefilm ment.

Az 1942-ben Buenos Airesben született orosz zsidósarj világpolgár és világsztár, argentin-izraeli-palesztin (!) állampolgár Daniel Barenboim és a – Kairó és az Egyesült Államok angol nyelvű iskoláiban kikupálódott – keresztény palesztin orientalista Said a kilencvenes évek elején egy londoni hotel halljában botlottak egymásba véletlenül. Attól kezdve Said 2003-ban bekövetkezett haláláig napi kapcsolatban álltak, vég nélküli párbeszédeket folytattak, négyszemközt, levélben, telefonon, magnóval és publikum előtt zenéről, irodalomról, vallásokról, Közel-Keletről, zsidóságról, iszlámról, és újra és újra arról, ami mindezt átlengi, átszalagozza, átlényegíti, megmagyarázza, élhetővé és érthetővé teszi, a zenéről, Wagnerről, Mozartról, Beethovenről. (Said huszonegy könyve közül egy, az Orientalizmus című fő mű 2000 óta az Európa Kiadónak és Péri Benedek fordítónak köszönhetőn olvasható magyarul. Ugyanezen kiadó 2002-ben Kánon és ellenpont címmel Szilágyi Mihály fordításában megjelentette Barenboim és Said "beszélgető" könyvét is.)

A történet roppant szerteágazó és nagyon tanulságos. És persze végül mégiscsak végtelenül egyszerű. Arról van szó, hogy az ember mindenekelőtt ember. És csak azután arab, zsidó, keresztény, német, latin vagy francia. Aki a sorrendet összekeveri, az elveszett ember. Abból az ember elveszett. És ami a legjobban segít abban, hogy ezt a hibát ne kövessük el, az a kultúra, az irodalom és a nyelvtelen zene, mindenekelőtt Beethoven muzsikája. És ezen nem változtat az sem, hogy Hitler minden évben révülten hallgatta végig a IX. szimfóniát. Erről, főként Wagner kapcsán, rengeteget értekezik, vitatkozik a két tudós barát.

A tudóst nagyon komolyan kell érteni; a zongorista és karmester és zenetudós és még nagyon sok minden más Barenboim hét nyelven beszél tökéletesen, bámulatosan olvasott, és tudása átélt tudás; mindvégig őróla, az ő legszemélyesebb ügyéről esik szó.

Tanulmányozhattam figuráját, mostanság sokat szerepel a Mezzo televízión – én nem nézek más csatornát. Leadták tolmácsolásában Beethoven valamennyi zongoraszonátáját, és minden műsor után sugároztak egy jó órát az e koncertsorozathoz kapcsolódó kurzusából is.

Nem vagyok kritikus, elképzelhető, hogy Fischer Annie költőibb, Richter drámaibb művész, de bizonyos, hogy Barenboim is nagyon jó, pontos és mindenekelőtt tudatos zongorista. Nála nincsenek hibák és nincsenek véletlenek. És ez nemcsak a zongorázására érvényes.

Egyébként érthetetlen, hogy bírja szusszal.

Hétéves korától, több mint ötven éve hangversenyezik a világban szakadatlanul. Vezetője a Chicagói Szimfonikus Zenekarnak, és főzeneigazgatója a berlini Állami Operaháznak. Huszonöt éve állandó embere a bayreuthi fesztiválnak, felvételeinek száma már nem is regisztrálható; kétszer játszotta lemezre az összes Beethoven-szonátát, kétszer a zongoraversenyeket és a szimfóniákat is.

Nem tudom a részleteket, mindenesetre eddigi vele kapcsolatos bogarászásaim során családról, gyerekről nem esett szó. Felesége volt Jacqueline du Pré. A nagy csellóművésznél huszonnyolc éves korában diagnosztizálták a sclerosis multiplexet, tizenöt év betegség után halt meg 1987-ben. De Barenboim erről nemigen beszél. Addigra elrendezte magában élet és halál dolgát. Két gyermeke született egy orosz zongoraművésznőtől. Barenboim gyerekekkel, muzsikus fiatalokkal véteti körbe magát, és Beethovenről beszél, akinél – és utoljára nála – mindig az élet az első, akinél még az élet erősebb a halálnál. Még az utolsó, pianissimóban véget érő 111-es szonátában is. Mindenesetre sok minden lehet Barenboim csodálatos életereje, elszánása, nyugodtsága, már-már halálos nyugodtsága mögött.

Beethoven Sonata N° 32 Daniel Barenboim

Figyelem Barenboimt, és azt gondolom, két meghatározó tulajdonsága van.

Ül a másik zongoránál, rákönyököl az elfordított szék támlájára, és figyeli az első zongorán előjátszó fiatalt. Kerek, hideg, kék halszeme rezzenéstelen. Soha nem pislog, nem vág képeket, nem szenveleg, nem csodálkozik, nem őrjöng, nem döbben. Figyel. Nagyon figyel. Odafigyel. A másikra. Ez a ritka tulajdonság adatott meg neki: képes a másik emberre odafigyelni. Mint aki már túlesett magán.

A másik tulajdonsága még ritkább: nem fél. Nem fél, amikor zongorázik, nem fél, hogy melléüt, hogy elrontja, akármilyen magasból is ejti le kezét. Nem fél, és nem is rontja el. De ha igen, az sem izgatja túlságosan. Tudja, hogy az egész a fontos. A folyamat, az eleje, közepe, vége együtt.

Barenboim nem fél. Túl van azon. Nem félt, mikor megcsinálta zenekarát, mikor támadások özöne érte, mikor kiállt a knesszetben, és elmondta a magáét. És nem félt, mikor sokévi harc, szervezés, nevelés után rést ütött a gyávaság, a butaság és a gyűlölet szögesdróttal bokrétázott, Auschwitzot idéző betonfalán, és izraeli, palesztin, szír, jordán, arab, zsidó, spanyol, orosz fiatalokból álló zenekarát az életveszedelemmel dacolva átvitte a háborús Ramallahba, hogy eljátssza az araboknak ott Beethoven ötödik szimfóniáját.

2.

Daniel Barenboim 2016. XII. 1-én a BFZ-t vezényelte a Dohány utcai Zsinagógában

1999 nyarán a palesztin tudós, Edward E. Said, a mondjuk – zsidó muzsikus, Daniel Barenboim és a kínai csellista, Yo-Yo Ma kurzust tartott németországbeli és izraeli, jordániai, egyiptomi zsidó és arab és keresztény és mindenféle más fiatal muzsikusok számára – Weimarban. A kurzus célja egy szimfonikus zenekar létrehozása volt. A zenekar a West-Eastern Divan nevet kapta.

Nem volt véletlen sem az idő, sem a hely, sem a név – Bareinboimnál nincsenek véletlenek.

Az alapítás Goethe 250. születésnapjára időzíttetett. Weimar nemcsak Goethe, de Bach, Schiller, Liszt, Wagner, vagyis az európai kultúra városa is, mellesleg az évben hivatalosan is Európa kulturális fővárosa. Tőszomszédságában van Buchenvald, a koncentrációs tábor, Európa pusztulásának helye. (Barenboim természetesen elvitte oda fiataljait.)

A Kelet-nyugati diván Goethe nagy versciklusa, melyet a költő a keleti kultúrával – no meg egy hölggyel, Szulejkával – való beható, mély, intenzív összeismerkedése ihletett. (A ciklus teljességében magyarul 2001-ben jelent meg először a Magyar Könyvklub gondozásában.)

A délelőtti és délutáni próbák előtt, között és után vég nélküli ismerkedések, diskurzusok, viták folytak, melyekben mindvégig részt vettek - tekintélyükkel soha nem visszaélve – a kurzus vezetői is. Ezek a világsztárok heteken át szó szerint együtt éltek növendékeikkel. Nem mérték fillérre a perceket, mint a mai stoppertanárok. Barenboim nem huszonegyedik századi oktató, hanem tizenkilencedik századi pedagógus.

És mennyi mindennel kellett küzdenie! Az arab muzsikusok esténként kedvükre zenéltek. De zsidó társukat nem vették be, mondván, hogy nem ért az ő muzsikájukhoz úgysem. Mire a zsidó mondta, hogy ő albán, és nagyon is érti, miről van szó. És Barenboim csak megkérdezte az arabokat, miért játszanak akkor német muzsikát, ha ők nem németek... és így tovább. Sziszifuszi munka egy karmesteri pálcával elhordani az előítéletek hegyét.

Beethoven hetedik szimfóniájának első tételében felhangzott az oboa gyönyörű A-dúr skálamenete. A zsidó vonósok hökkenten néztek hátra: hát ez ki? És még nagyobb volt a meglepetésük, mikor látták, hogy egy egyiptomi fiú játszik tökéletesen.

Beethoven - Symphony No. 7 (Proms 2012)
Beethoven - Symphony No. 7 in A major, Op. 92
West-Eastern Divan Orchestra
Daniel Barenboim, conductor

Akadtak fiatal muzsikusok, akik kiderítették, hogy apáik egymás ellen harcoltak nem is olyan régen. És most ők egy pultnál ülve húzták együtt a prímet.

A kurzus aztán megismétlődött Weimarban, majd később Chicagóban, végül Sevilla lett a helye nyaranta.

Sevilla egykor a multikulturális virágzás nagyvárosa volt, majd a vallási türelmetlenségnek, a gyűlöletnek lett élhelye; itt égetett a derék katolikus egyház inkvizíciója először zsidót.

A zenekar, amely csak nyaranta próbálhatott, mind jobban összecsiszolódott, mind több koncertet adott szerte Európában, majd Izraelben, Egyiptomban és Marokkóban is.

Persze minden mindig gondosan dokumentáltatott – Barenboim ebben is profi. A filmeknek egyébként Jancsó Nyika volt az operatőre.

És aztán kitűzetett a nagy cél: hangversenyt adni Ciszjordánia betonfallal körülvett fővárosában, Ramallahban is. (Barenboim soha nem vállalt fellépést a zsidó telepesek által elfoglalt területeken.)

A vállalkozást örökítő filmben azt mondja az egyik ifjú zenész: akik a falat felhúzták, nem ismerik a palesztinokat. Ők, ha falat látnak, azonnal megtalálják a lyukat azon. Vagy ha nem, hát átugorják az egészet.

2004-ben Barenboim megkapta Izrael állam egyik legmagasabb kitüntetését, a százezer dollárral járó Wolf-díjat.

Miután az izraeli parlamentben, a kneszetben az államelnök kezéből átvette a kitüntetést, Barenboim odalépett a mikrofonhoz. A hatalmas Chagall-freskó előtt nyugodtan, indulat nélkül, ékes héberséggel előadott köszönőbeszédét azzal kezdte, hogy tízéves volt, mikor 1952-ben szüleivel letelepedett Izraelben. Ekkor apja kezébe adta Izrael állam függetlenségi nyilatkozatát. És Barenboim ott, a kneszetben hosszasan idézni kezdett ebből a dokumentumból, mely szerint az állam valamennyi polgára, származásra, vallásra való tekintet nélkül, azonos jogokat élvez.

Már beszéde legelején felhangzott a mindenkori jobboldal bölcs szava: a sípszó, a fütty. Egyes szélsőséges képviselők táblákat emeltek magasba, melyeken ez a felirat állott: "Musik macht frei." Az államelnök sápadtan meredt maga elé, a kultuszminiszter pedig válaszában annyit mondott csupán, hogy nagyon sajnálja, hogy Barenboim úr a kapott kitüntetést azzal hálálja meg, hogy élesen támadja Izrael államát. Mire Barenboim szót kért újra, és roppant nyugodtan visszautasította a vádat; ő nem az államot támadja, amelynek mellesleg polgára, hanem az állam politikai vezetését. Mert ő elutasít minden kollektív agressziót, bélyegzést, büntetést.

Aztán jön 2005 nyara, a sokféle zsidó, sokféle arab és sokféle spanyol ifjú zenész újra összejött Sevillában, és próbált reggeltől estig, és estétől reggelig. Mert addigra Barenboimék már megorganizálták a ramallahi turnét.

Pedig oda zsidó állampolgár be nem teheti a lábát.

De spanyol igen. És a spanyol állam a zenekar valamennyi tagjának spanyol diplomáciai útlevelet adott.

Tanácskozás követett tanácskozást, néhány izraeli fiatal nem is vállalta az utat, Barenboim még az utolsó percben is mindenkinek felajánlotta a szabad távolmaradás lehetőségét. A repülőn kiosztották a spanyol útleveleket, és az izraeliek még elbúcsúzhattak otthon családjuktól. Úgy tették ezt, mintha háborúba indulnának, és nem Beethovent játszani.

2005. augusztus 21-én a zenekar tagjai két irányból érkeztek a bezárt város szögesdróttal ékesített falához: az arabok Jordániából busszal, míg az izraeliek kommandósok kísérte dzsipekkel Tel-Aviv felől.

És zsúfolt ház előtt lement a koncert. Hogy milyen volt? Hogy játszott a zenekar? Hogyan reagált a közönség? Nem mindegy? Egyébként jó, szépen, jól. De ez mindegy.

A koncert után nem volt ünnepelés, épp csak egy kis sírásra maradt idő; a zsidókat azon frakkosan dzsipezték Izraelbe vissza.

A hangversenyt a Hamasz rakétái és az izraeli vadászbombázók folytatták és folytatják. De Barenboim próbál zenekarával tovább, figyeli hideg, okos, nyugodt szemével az ő fiataljait. Ismeri Mozartot és Taminót, aki hiába hadonászik kardjával, ronggyá szedik a vadállatok. De ugyanezek a szörnyek a végén megszelídülve perdülnek együtt táncra a fuvola varázsdallamára.

Mese? Mi van más?