A ZENEPEDAGÓGIAI HIVATÁST MINDIG A gyermekek életét kiteljesítő szolgálatNAK
TEKINTETTE
80
ÉVES dr. Móriczné Kolláth Márta zenetanár
Bodrogközy
Eszter* interjúja
Friss
gyémántdiplomásként férjével, dr. Móricz Ferenc matematika professzorral
otthonukban (2017. VI.)
Dr. Móriczné Kolláth Márta – korábban dr. Riesz Béláné –
Szegeden a Király-König Péter Zeneiskola nyugalmazott
szolfézstanára, gyakorlatvezetője 2017 nyarán ünnepelte 80.
születésnapját. E jeles alkalom kínált lehetőséget számomra, hogy egykori
tanítványaként, hallgatójaként, mentoráltjaként Vele együtt összegezzük e
páratlanul szép ívű pálya ma is időszerű kérdéseit, fedezzük fel
napjaink zenepedagógusai számára is alkalmazható titkait.
Örömmel
tölt el, hogy sikerült egy különleges alkalmat megragadnom riportkészítésre
hajdani szakvezetőmmel, aki vállalta, hogy retrospektív elemzésben
összegezi negyven évnyi tapasztalatát a tanárjelöltek
gyakorlati képzéséről és a pályakezdő kollégák integrációjának
segítéséről.
Dr. Móriczné Kolláth Márta számtalan tanítványa közül az egyik legismertebb Nagy Márta zongoraművész, mesterpedagógus, – többek között dr. Szőnyi Erzsébet zeneszerző műveinek avatott interpretátora –, aki mindig őszinte nagyrabecsüléssel beszél egykori tanáráról. Örömömre szolgál, hogy kezdeményezésem, kérdéseim nyomán újabb aspektusból közelítve is áttekinthetővé válik tapasztalatainak összegzése, valamint, hogy a Merlevede-módszer alapján rendszerbe foglalhatom ezt a páratlan kincset.
-
Mi volt számodra a legfontosabb szempont az első találkozás során?
- A tanárjelöltek esetében is igaznak tartom: az első benyomás rendkívül fontos. Ha belép az iskolába, a terembe, érezze a helység atmoszféráját, már első pillanatban kapjon üzenetet arról, hogy az ott tanító pedagógus milyen módon közvetíti az értékeket, mi az igazán fontos számára. Az igényes anyagok, gondolatébresztő képek, a zenéhez, népi kultúrához kapcsolódó dekorációk fontosságát mindig hangsúlyoztam. A légkör is legyen oldott, sőt derűs, vidám! Minden esetben pozitív élményben legyen része a jelöltnek, érezze azt, hogy elfogadom a személyiségét, együttműködöm vele, építek erősségeire.
A szolfézs szakot a hatvanas-hetvenes években kötelező volt elvégezni minden hangszeres tanárnak, majd ezt követően a nyolcvanas években ugyan már szabadon dönthettek annak felvételéről, de soha nem volt kedvenc tárgya a hallgatóknak, ezért fontosnak tartottam, hogy megkedveltessem velük, amennyire csak lehet, megmutassam, milyen sok örömet nyújthat a hangok belső rendjének átadása a csoportos oktatáshoz szükséges tudástárnak az elsajátítása. Fontos, hogy az iskolára ne úgy gondoljunk, mint egy hivatalos célkitűzés megvalósításának, kipipálandó tevékenységek végrehajtásának helyszínére, hanem a hivatásunk gyakorlásának, a gyermekek életét kiteljesítő szolgálatunknak teret nyújtó lehetőségként tekintsünk rá.
Ehhez szorosan kapcsolódik a tanár külső megjelenése, a belső harmóniát tükröző igényes öltözék és kiegészítők, melyek egy szolid eleganciát képviseljenek. Jó ízlés, összhang, harmónia: érzelmi-esztétikai nevelést folytatunk, csak hiteles személyiség lehet kongruens[1] pedagógus.
A zeneiskola mindig is fakultatív intézmény volt, így nekünk már akkor, a szocializmus éveiben is – ahogy ma neveznénk – kliensközpontú attitűdrendszert kellett kidolgoznunk és követnünk, amikor még ez egyáltalán nem volt a köztudatban. Ha egy tanár hosszú távon nem tudta felkelteni a tanulók belső motivációját az eredményes, örömteli gyakorlásra, el kellett hagynia a pályát, mert nem mentek hozzá növendékek tanulni, rossz pedagógus hírében állt.
Lényegesnek tartottam azt a szempontot is, hogy később, felnőttként hogyan gondol majd vissza a zeneiskolai évekre a tanítványom. Ennek felismertetése, tudatosítása, az önbizalom, az optimizmus jelenléte egyaránt fontos volt a tanárjelöltek, kezdő kollégák esetében.
A hangszeres tanárok számára is átadnék néhány örök érvényű megközelítési szempontot. Az első órán fogadjuk nagy szeretettel, őszinte érdeklődéssel a gyermeket, próbáljuk kideríteni, mi érdekli, hogyan lehet megközelíteni, de ne erőltessük a beszélgetést. A fiúkat általában a hangszer mechanikája is lenyűgözi, engedjük meg, hogy közelebbről szemügyre vegye, megszólaltassa.
A család szerepe a zenetanulás esetében kiemelkedő, hiszen nemcsak nagy kihívás egy hangszeren megtanulni, de rengeteg idő, energia, bravúros logisztikai szervezés és nem utolsósorban anyagi áldozatvállalás szükséges ehhez. Ha a szülővel nem sikerül partneri viszonyt kialakítani, együttműködő, kölcsönösen támogató, bizalmi kapcsolatba kerülni vele, majdnem biztos, hogy a gyermek nem lesz sokáig növendékünk. Az alapok lerakása az első találkozásnál kezdődik, ezt mindig szem előtt kell tartani.
- Éppen a beszélgetésünket megelőző napon olvastam egy
riportban, hogy az illető iskolai éveiből csak két tanárra: a zenész
Lukin Lászlóra és a lenyűgöző Szabó Magdára emlékszik, akit a
politika egy időre általános iskolai katedrára sodort. Ez a tény is az
általad említetteket támasztja alá. A második kérdésem az elfogadásra irányul.
Ezzel kapcsolatban mit emelnél ki a következő tanárnemzedék számára?
Esetedben nemhogy nem kellett a mentoráltnak Téged elfogadni, hanem határtalan
öröm és boldogság töltött el mindenkit, aki Hozzád került gyakorlatra.
- Meggyőződésem, hogy a tantestületbe való beilleszkedés elsősorban a fiatal kollégán múlik. Mindenkihez menjen oda személyesen, ezt nem helyettesíti az értekezleten történő hivatalos bemutatás. Legyen érdeklődő, először csak figyelje csendben a többieket, szerezzen tapasztalatokat, tegyen meg mindent, hogy szimpatikussá váljon. Várjon az ötleteléssel, ezt tartogassa a későbbiekre. Azok körében tartózkodjon, akikkel egy tanszakon tanít. Merjen segítséget kérni és elfogadni, de adni is az idősebbeknek például a számítástechnikai eszközök terén, vagy módszertani újdonságok körében.
Ha valaki esetleg nem szívleli, próbáljon rájönni, mi lehet az oka. Ehhez vegye igénybe tapasztaltabb, jóindulatú kolléga segítségét, ezután kezdeményezzen egy feltáró beszélgetést. Ha neki nem szimpatikus valaki, próbálja meg legyőzni magában az érzést, járjon kedvében az illetőnek, ezt ma úgy fogalmazzák meg a szakkönyvek, hogy "belecselekszi magát" a helyzetbe, ha a kolléga véleményét nem tudja megváltoztatni, saját viszonyulásán módosítson, ezzel indukálva egy pozitív folyamatot. Ennek a tudásnak egyébként hasznát veheti majd párkapcsolati krízis kezelésénél is, legyen az az övé, vagy másoké. Ha már itt tartunk: gyakran említettem nekik, hogy törekedjenek a nyugodt, rendezett magánélet kialakítására. Csak annak könnyű örömet adni másoknak, aki maga is boldog.
A közös – tanszaki, tantestületi – összejöveteleken ne okoskodjon, "villogjon" családi, szakmai kapcsolataival, anyagi lehetőségeivel, mert ez ellenszenvet kelt a többiek körében, és gátolja a beilleszkedését, elfogadását. Sajnos erre gyakran látunk példát. Egyébként pedig az a véleményem, hogy vegyem természetesnek, ha egy fiatal önbizalma olykor önteltségbe csap át. Tapintattal, négyszemközt ezt megbeszélem vele. Úgy vélem, ma egy mentornak ezekre a dolgokra kell felhívni a figyelmet a sikeres, kölcsönös elfogadás érdekében.
- Az elfogadást követően hogyan definiáltad az együttműködés
kulcselemeit?
- Ebben a folyamatban természetesen én határoztam meg a feladatokat, követelményeket, de mindig figyelembe vettem a jelölt, vagy a mentorált igényeit, lehetőségeit, korlátait, adottságait is.
Tudnotok kell, hogy csak ott lehet hatékony a szakmai tevékenység, ahol emberileg is a lehető legnagyobb összhangot alakítottak ki. Ma már ez megkérdőjelezhetetlen, de akkoriban az én tanszakom, a szolfézs tanárok csapata volt a ritka fehér holló, ahol a legkülönbözőbb habitusú emberek is a legnagyobb békességben dolgoztak együtt a lehető legnehezebb fronton, a csoportos oktatásban, olykor elképesztően nagy létszámú osztályokban, két műszakban reggel kilenctől este nyolcig, szombaton is – ne felejtsd el, ekkor jártak iskolába a "Ratkó-unokák" és a Gyes bevezetése nyomán született gyerekek! –, gyakran negyvennégy "letanított órám" volt egy héten. Akkoriban a huszonnyolc óra kivételes lehetőségnek számított, jutalomnak, a kisgyerekes kolléganők kérhették különleges kegyként e csökkentett óraszámot.
Ennek ellenére rendszeresen kerítettem rá sort, találtunk időpontot, hogy az én aprócska lakásomban a fehér asztal mellett "tanszakilag" összejöjjünk, kultúráról, színházi előadásokról festészetről, irodalomról beszélgessünk. Ez szélesítette a látókörünket, a fiataloknak hiteles példát adott az értelmiségi lét megélésére. Az őszinteséget nem lehet eléggé hangsúlyozni! Egymás névnapját rövid, kedves ünnepség keretében megültük, életünk jeles eseményein együtt örültünk, vagy éppen szomorkodtunk. Erre az összetartásra, elfogadásra építve nagyon könnyen, konfliktusok nélkül tudtam építkezni. Ma azt mondjátok, hogy a leghatékonyabb konfliktuskezelés a prevenció: látod, én is ezt alkalmaztam, csak nem fogalmaztam meg magamnak ennyire egzakt módon.
Kolláth Márta aprócska
lakásában szeretett kollégáival (1986)
Ha észrevettem, hogy valaki súlyosabb gondokkal birkózik, elhívtam egy teára, kávéra, négyszemközt így szóltam hozzá: "Úgy látom, problémával küzdesz, szeretnék segíteni, amennyiben méltónak találsz arra, hogy megoszd velem, ami nyomaszt." Ha a másik erre hajlandó, a segítség útja máris nyitottá vált. Egy jó tanszak ugyanúgy működik, mint egy jó család, mindenki azon van, hogy segítse, támogassa az éppen elakadt segítségre szorulót. A kiégésnek gyakran egészségügyi oka volt: nálunk legalábbis én ezt figyeltem meg. Ilyenkor felajánlottam a segítségem, amiben csak tudtam: helyettesítés, közös sportolás, feltáró beszélgetés, megbízható orvos....
- Igen, emlékszem, mikor a kolléganők kórházba kerültek, mindig én
vittem befőttet nekik... De visszakanyarodva a
folyamatelemzéshez: hogyan határoztad meg a kiindulópontot?
- A hallgatók estében két út kínálkozott: az egyik, amikor a jelölt hozzám járt szolfézsra és már kora gyermekkorától ismertem személyiségét, habitusát, képességeit, érdeklődését, pontosan tudtam, hogyan “szabjam" rá a feladatokat. A másik esetben több időt szántam rá, hogy megismerjem, és ezután gondoltam ki a konkrét lépéseket.
A mikrotanítások következtetéseit együtt vontuk le, igyekeztem mindenki önbizalmát növelni, mert ezt elengedhetetlennek éreztem a sikeres munkához, bár ez a fajta hozzáállás akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt. Megjegyezném, hogy a ma oly divatos parttalan dicsérgetésnek sem vagyok híve: szerintem a gyerekeknek igenis szükségük van a megpróbáltatásokra, sikertelenségekre amiből tanulhatnak, így képesek lesznek megbirkózni az életben szükségszerűen megjelenő problémákkal, kudarcokkal.
A pályakezdőkkel is leültünk és megterveztük az első lépéseket: a már megszerzett képességeire hogyan építhet, ne csak a "jó" gyerekere fordítsa figyelmét, a gyenge is rá van bízva, vele is dolga van, hogyan oldja meg... mire figyeljen, fontos a zeneiskolában a kifogáskezelés, mit tud mondani, ha a szülő panaszkodik, hogy a gyerek nem szeret gyakorolni, unja a szolfézst... Ilyen esetben – nem azért mondom, – de én már negyven éve is megoldás-orientált stratégiákat javasoltam, sose a gyermek volt a rossz, pláne nem botfülű... csak még fejlesztésre szorul egy icipicit az intonációja...
- A konkrét lépések tervezésénél
milyen eljárásokat alakítottál ki?
- Tulajdonképpen mindenkinél érvényesült az, hogy teljes mértékben az egyéniségére alakítottam a módszertani eszköztáramat, a tetejébe így még nagyszerű szórakozás is volt ez mindkettőnk számára, egy izgalmas utazás. Erről jut eszembe, hogy mennyire illik ide, ki ne hagyd a legkedvesebb idézetemet Jorge Semprún: A nagy utazás című regényéből: "Embereknek van legnagyobb súlya életedben, embereknek, akiket ismertél. A könyv, a zene, bármivel gazdagítanak is, csak eszközök, hogy eljuss az emberekhez."
Az
Életmű-díj átvételekor a Király-Kőnig Péter Zeneiskola akkori
igazgatójával, Szélpál Szilveszterrel
https://www.youtube.com/channel/UCN6kazBAx2zvxBLzDrdhHvA
Szeged Városi TV által készített riportfilmben az Életmű-díj
átadása után
Válaszolva a kérdésre, minden lépést alaposan megbeszéltünk, a megvalósítás után a következtetéseket együtt levontuk, megmutattam, mit hogyan változtasson a kolléga, majd újra elemeztük a már javított verziót. Hogyan érezte magát közben? Ő min szeretne még változtatni? Milyen eszközöket lehetne még felhasználni, hogy színesebb, változatosabb legyen az óra, a bemutató? A legjellemzőbb hiba a tempó lelassítása volt a fiataloknál, a gyermekek elkezdtek unatkozni, nem figyeltek. Jellemző volt rám, hogy pörgettem az órát, változtattam a módszereket, megközelítési módokat, a kollégákat is erre biztattam. Mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam a társművészetek bevonásának is. 1985-ben Serhók-Sulyok Gizella (= Sulyok Gizella) által rendezett három napos továbbképzésen négy osztállyal tartottam bemutatót a komplex művészeti oktatás lehetőségeinek középpontba állításával.
-
Hogyan valósítottad meg, egyáltalán fontosnak tartottad-e a nyomon követést
- Úgy vélem, az eddig elmondottakból egyértelműen kiderül, hogy persze, nagyon fontosnak tartottam. Mind a mai napig, noha már huszonöt éve nyugdíjba mentem, eleven, napi kapcsolatban vagyok a legtöbb hajdani fiatal kollégával. Kora reggeltől késő estig cseng a telefonom, meglátogatnak, szakmai tanácsokat, megerősítést kérnek, elakadásaikat megosztják velem, beolvassák portfóliójukat a telefonba. Aki magányos maradt, meghívom ebédre karácsonykor és a születésnapján, életvezetési tanácsokkal is ellátom a bizonytalankodókat. Úgy érzem, rendkívül szerencsés vagyok, hiszen sokkal-sokkal nagyobb ívű, mélyebb, állandóbb, messzebbre mutató kapcsolatrendszereket sikerült kialakítanom, mint egy átlagos szakvezető-jelölt viszony. Hajdani gyakorlatvezető kolléganőmmel még mindig eljárunk a lassan szintén nyugdíjba vonuló kollégák hangversenyeire.
- Döntöttél-e és mikor a folyamat befejezéséről?
- Hogyne, általában egy év múlva, amikor a kezdő kolléga már rendben végigvitte és többé-kevésbé sikeresen lezárta a tanévet, együtt elvarrtuk a szálakat. Erre az éppen aktuális tanszaki összejövetelen került sor, ahol koccintottunk a nagy esemény alkalmából. Hallom, hogy mostanában a gyakornokokból két év után lesz igazi tanár, sőt más források szerint még több időt is számolhatunk erre, de én akkor ezt így éreztem helyénvalónak. Persze később is bármikor fordulhatott hozzám segítségért bárki, hiszen én voltam az illetékes, de én úgy gondoltam, ha továbbviszem a folyamatot, egyszerűen elfáradt volna a kapcsolat. Ezt a véleményemet a mai napig fenntartom.
- Köszönöm szépen a beszélgetést és további jó egészséget kívánok!
Felhasznált irodalom:
- Dr. Gyarmathy
Éva: A dicséret visszaüt. (Mindennapi pszichológia VII. évfolyam 5. szám, 2015.
október 12.-13. oldal)
- Jorge
Semprún: A nagy utazás (Európa Könyvkiadó Kft. 2006.)
- Michele
Weiner-Davis: Ne válj el, változtass! (Hétköznapi pszichológia sorozat, Park
kiadó 2015.)
- Szegő
András: Kedvenc tévések (Nők Lapja 2015/47. szám 46.-48. oldal)
http://www.jgypk.uszeged.hu/tamopb/download/tananyag/A_mentori_tevekenyseg_idoszeru_kerdesei.pdf (A letöltés dátuma: 2015.december 21.)
Függelék:
Kolláth Márta életútjának
fontosabb állomásai:
-1972-ben Miniszteri Dicséret
-1980-ban Kiváló Munkáért
-1991-ben Kiváló Pedagógus kitüntetést vehetett át a Parlamentben
-2003-ban Szeged város Pedagógus Életműdíj
-1986-tól vezető pedagógus, főmunkatárs és Békés-megyei
szakfelügyelő.
-Vekerdy Zsuzsa meghívására Szegeden az Ideggyógyászok és Logopédusok
Országos Konferenciáján a klónuszos és tónusos dadogók beszédjavítási
lehetőségeiről tartott előadást.
*
Részlet a Szegedi Tudományegyetem évkönyvéből
(2006-2007)
*
Az
alapfokú művészetoktatási intézményben bevezetendő tantervi (1998)
programok készítői/szerkesztői között:
1.
Szolfézs
készítette:
Dobos Lászlóné
Móriczné Kolláth Márta
Nógrádi László
Papp Károlyné
Spiegel Marianna
2.
Furulya
készítette:
Perényi Péter
Stadler Vilmos
3.
Klarinét
készítette:
Perényi Éva
Zentainé Valkai Ágnes
4.
Trombita
készítette:
Huszár Gábor
Sztán István
5.
Harsona,
tenor-bariton
készítette:
Foloyn Péter
Kovács Attila
Ronyecz József
6.
Gitár
készítette:
Moróczi Miklós
Kozma István
7.
Zongora
készítette:
Aszalós Tünde
8.
Kamarazene
főszerkesztő:
dr. Szüdi János
9.
Zenekar
készítette: dr. Fodor
Katalin
10.
Színművészet-bábművészet
főszerkesztő:
dr. Szüdi János
11.
Képző és
iparművészet
főszerkesztő: dr. Szüdi
János
12.
Táncművészet
főszerkesztő: dr. Szüdi
János
alkotó szerkesztők: Bretus Mária
Angelus Iván
Szalay Tamás
Neuwirth Annamária
Sziliné Csáki Emília